Abauj-Kassai Közlöny, 1873 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1873-10-09 / 41. szám

Ha már most a deákpárt emberei fuzionálnak v­e­­lünk egy jobb, helyesebb alap megalkotására, tesz­nek mint okos politikushoz illik; de ha mi fuzio­nálunk velők — mielőtt nekik eszök ágában volna az eddigi alapot megdönteni, mielőtt tehát többség­gel rendelkeznénk a károsnak ítélt intézmény meg­döntésére — teszünk, mint meg nem bízható politi­kusok. Úgy de a fuzionálni kívánók árról beszél­nek; kisebb árért — úgymond — nagyobbat ka­punk, vagyis: áldozzuk fel a kevésbé lényegest a többé lényegesért. Csakhogy a lényeg lényeg: oly szoros kapcso­latban áll egymással, hogy külön választva életerős egyik sem lesz. Félszemmel még sok szépet láthatunk; félkéz­zel is dolgozhatunk úgy a­hogy, s azt amit­ fél­lábbal elsántikálhatunk; de messétek ketté a szívet, os­szátok meg az agyat, és megöltétek az embert. Ez a lényeg. Deák és pártja is arról beszéltek 1867-ben; ők is a kevésbé lényegest feláldozták a többé lénye­gesért, s rövid időn beláttuk, hogy nálunk a lényeg csak papíron, voltaképpen pedig Bécsben van. Most már pártunk azon része is, mely_fuzio­­nálni akariTT lehszf UXT k­é­ts­z­í­n­es zászlót —• azon egyszerű okból, mert a deákpárt hátat fordított neki. A törekvés meg van az illetőkben most is, de mert nincs kivel összeszűrni a levet: tele torokkal kiabál­ják, hogy „dehogy akarunk fuzionálni!“ Gyönyörű „elvhűség“, csak legyen, a­ki készpénzül vegye. Csernátonynak Tisza Kálmán által hitelesen bizonyított „elvhűségé“-vel már nyertünk an­­­nyit, hogy nem értjük egymást. Mi, kiknek mint egy embernek kellene gon­dolkodnunk s tennünk; oda jutottunk, hogy nem értjük egymást. Ezt mind Csernátony „elvhűségé“-nek köszön­hetjük. Czélunk, törekvésünk az ellentábor megoszla­­tása volt, s íme, nem adatik a kérdésre felelet: mit akar Ghyczy ? mit Tisza ? hová vezet Csernátony ? merre Jókai? hol áll meg Győrffy? meddig megy Várady ? stb. „Ilyen párttal fuzionálni!“ — fakadnak ki a „Magyar Újság“, „Debreczen“, „Haladás“ stb. értve a párt alatt a jobboldalt. „Ilyen párttal fuzionálni!“ — mondjuk mi s­értjük alatta a balközépet. Hát mi becse lehet a jobboldal szövetkezésének oly párttal, melynek ve­zértagjai magok sem tudják, mit akarnak, mit en­gedjenek s mit halas­szanak boldogabb időkre? És ezt mind Csernátony „elvhűségének“ kö­szönhetjük ! Boldog Deák-párt! neki nincsen Csernátonya s a mienket sem akarja magához ölelni. Pedig mily őszintén bocsátanak karjai közé, hogy tanítsa meg őket is egyet nem érteni! No de nyugton alhatunk. A novemberi érte­kezlet ki fogja adni a bulletint, hogy a balközép egészséges és soha jobban egyet nem értett, mint most. A választók pedig szépen el fogják hinni. Csernátony is bebizonyítandja, hogy a „Ma­gyar Újság“, „Debreczen“, meg az „Abauj-Kassai Közlöny“ — „otrombák.“ Azután boldog lesz Magyarország.... Kassa, okt. 7. / (?) Tisztelt laptársunk, a „Haladás“ egy ve­­zérczikket hoz „A fővárosi képviseleti választások“ cím alatt, melyet— tekintve, hogy a „Haladás“ im­már határozott ellenzéki programmot vett föl s így elveink, irányunk azonosak kell hogy le­gyenek — lehetetlen szó nélkül hagynunk. Hogy a főváros kormánypárti korifeusai az el­lenzéknek nem adták meg az őt megillető helyt, s illetőleg hogy a kijelölésnél és választásnál nem va­­lónak tekintettel az ellenzék számarányára, az két­ségtelen ; és hogy e miatt a mi kárhoztatásunkat, de bármely elfogulatlan deákpárti megrovását is méltán megérdemlik, abban is egyetértünk. Hogy ez idő szerint, midőn az ellenzék egy része bizony elvitázhatlan hajlamot mutat a szabad­elvű kormánypárttal való egyesülésre, ily merev el­járás a túlsó oldalról nem viseli magán az őszinte közeledés jelét, azt is csak a vak nem látja; és hogy e szerint az ellenzék rendíthetlen feladata: nem eddigi elveinek oldalba rúgásával fuzionálni, sőt inkább erélyesebben mint bármikor a máig be­csülettel folytatott harczot tovább viselni, abban sincs közöttünk véleménykülönbség! De értsük meg egymást! Ha valahol, a törvényhatóságok bizottságai­nak összealakításánál „Aliacos intra muros pecca­tur et extra.“ Átalános bűnünk az nekünk, mely­nek a közigazgatás adja meg az árát, hogy a kép­viselőtestületbe s a tisztviselői karba nem a képzett, jellemes egyéneket választottuk s választjuk be, ha­nem saját párthíveinket — tekintet nélkül azok képzettségére. És mélyen szomorú, leverő állapot, hogy jelen körülményeink­ között nem is lehet az máskép. Az 1867-iki egyezmény s a kormánynak és többségének azóta követett magatartása nem párto­kat, hanem kasztokat teremtett az országban; kölcsönösen gyűlölködünk, egymás becsületét lábbal tiporjuk, politikai tőkét csinálunk a magánember működéséből is, — egyszóval nem ismerjük a poli­tika fegyvereit s nem a politika határait. És ez isten átka rajtunk, mely vaskezekkel sü­­lyeszt a megsemmisülés örvényébe. E vas­kéz eltávolítására kell fuzionálnunk. Lapunknak első hely­e­n volt bátorsága baloldali p­o­l­itikai pártunk fuzionális törekvése ellen fel­szólalni, de első helyen tiltakoznia­ kell az ellen is, hogy a magán­ember becstelennek tartsa ember­társát, mert hát ez ellenkező politikai elvet vall. Épp ez okból határozottan helytelenítjük tisz­telt laptársunk fent címzett vezérczikkének némely pontjait. „Kár lenne — írja a „Haladás“ — az ellen­zéknek tiszta nevét azzal bemocskolni, hogy e kompromittált emberekkel frigyre lépjen.“ „A világtörténet ítélete — írja alább — az örök gyalázat bélyegét sütendi a kalandorokra.“ Az ilyszerű kifakadásokat magunkéivá nem tehetjük semmi szín alatt, sőt tiltakoznunk kell azok ellen az ellenzék érdekében is. Véleményünk szerint nincs jogunk becsülte­tést, meggyőződésünk tisztaságának elismerését kö­vetelni attól, a­kitől mi azokat megtagadjuk. Már­pedig mi föltétlenül követeljük, hogy pártunk elveit, czélzatát, szándékait mindenki hazafiasaknak és be­csületeseknek ismerje, bár nézetei eltérnek a mieinktől. Jogunk, sőt kötelességünk az ellenpárt­­ p­o­l­i­­t­i­k­a­i botlásait feltárni, ostorozni, helyteleníteni; jogunk,­sőt kötelességünk rámutatni a sebekre, me­lyeket az ellenpárt politikája hazánk jelene s jövője jólétén ütött; jogunk, sőt kötelességünk alkotmányos úton, becsületes fegyverekkel az uralkodó pártot ál­lásából kimozdítani; nincs azonban jogunk a be­csületes, haz­á­jukat szerető embereket, de szerintünk rósz politikusokat „kompromit­tált embereknek“, kalandoroknak“ bélyegezni. Kérjük­ tehát a „Haladást­“, tartson­­ mértéket azon párt megtámadásainál, mely annyi derék, jóra való, bfkd­ületes­ birnítúakat s polgártársúnk soF zárj­a sorai közé, kiklU Kápáczif Alilmrkr­ téves politikájokról meggyőznünk és nem elkeserítenünk, az egyedüli feladat: l­átogatás Garibaldii­ és Kossuth lak­osnál. — Hocsáry Imrétől. — (Folytatás.) Genua révpartján járva, a főbb üzletágaknak nagyban czikkeit szemlélhetjük a terjedelmes rak­tárakban. Ezek között leginkább a selyem, bársony, damaszt, gyümölcsolaj, szárított gyümölcs, szárított hal, sőt a szárított tészta is legnagyobb mérvben van képviselve. A matrózokat itt folyvást csomagolt terhek czipelésével látjuk elfoglalva, de néhol ismét egész seregét a dologtalan, tunya férfiaknak (Lazaroni) gondatlanul heverni a házak árnyékainak utczai porá­ban, füstölve rövid national pipáikból. A „dolce far niente“ e néposztályának reny­­hesége már példaszerűvé is vált mindenütt, azonban nevezetes, hogy becsülete felől csak jót lehet hal­lani. Sőt ez embereket szelídeknek, engedékenyeknek állítja mindenki, holott elnézve . a porban heverő csoportot rongyaiban s tekintve a naptól vasszinűvé barnított, sanguinicus arczokat, minden idegen az őrült communismus vérengző vadait látná bennök. A népnek női osztálya csinosabb, és csinosak kivált a vizhordó leányok, kik a szalagos pörge kalapokkal, tiszta kötényekkel, kopogó faczipőkkel s a vállaikról lelógó vedrekkel festői alakoknak mondhatók. A rakparttól a városba fölfelé, az arany és ezüst műveseknek utczáján haladunk, melyben mindkét olda­­lon, tisztán e nemes érczeknek mükirakatai tündökle­nek. Miként Velencze az üvegnemüekről, Génua az efé­­lékről hírneves, s valóban elösmerést érdemlenek ama kecses, mesteri művek arany és ezüstből, melyek itt roppant nagy kiadásban szemlélhetők. Noha mind e drágaságok egyedül a pazar hiúságot elégítik ki, mégis nagy értékek és a művészi kiállítás minden­kit bámulatra fognak ragadni. Templomokat, palo­tákat, teljesen felszerelt hajókat, egész kerteket, virágcsokrokat és minden kigondolható tárgyakat láthatunk ábrázva jókora nagyságú silfid arany vagy ezüst készítményben, kirakva jobbára mind kápráz­tató pompa gyanánt közszemlére. Az arany és ezüstneműek ragyogó utczájából egy piaczra jutunk, hol a velenczeiekhez viszonyítva, nem ugyan valami hallatlan becsű, de egy fölötte ízléses templomra találunk. Nagysága középszerű, alkata renaissance modorú, s tetőtől talpig fehér és fekete márványkoczkákból van építve. Kö­zepén egy nagy s oldalt két kisebb p­o­r­t­a­l­e ké­pezi a fronton a bejárást, melyekhez szép hosszú, hasonló márvány lépcsőzet vezet föl. A portalék sokszoros ívekből állanak s az egyes íveket ismét a sokszorosan sorakozó fekete márvány, Serpentin oszlopok viselik. A négyszögű toronynak tetején négy karcsú tornyocska foglal helyet a szögleteken, ezek között egy kupola s ismét egy tornyocska legfelül, homlokzatának párkányán pedig művészi magas szobroknak hosszú sora tekint le a magasból. A fehér és fekete márványnak vegyítése úgy megtetszett egykoron egy gazdag génuainak, hogy szemben a templommal egy hasonló anyagokból, hasonló ízléssel épült fényes palotát találunk. Még a dómot néztük meg, melynek belső pompája versenyez Velenczének legszebb egyházai­éval. Magas iveit, melyek között vakító gazda­gon aranyozott arabeszkek borítják a boltozatot, óriás verde antico, joni ékes oszlopok viselik, s a nagybecsű oltárok, remek szobrok és festmények­­kel együtt egy harmonikus pompa egészét alkotják. Elég e két egyházat ösmerni, hogy véleményt nyer­jünk Génuának e részbeni gazdagságáról. A szépszámú paloták vagy faragott kövekből vagy márványból épitvek, jobbára igen magasak amennyiben találunk öt-, hat- sőt hót emeletüekre, s mindannyian szolid épületek a századokkal terhelt múltból, melyek ismét oly hosszú jövőnek bátran néznek elébe. Alig lépünk be a palotákba már­is ama Velencze hajdani vetélyére méltó, fényes és hatalmas genuai köztársaság nyomaira találunk a boltozott folyosók és tág előcsarnokoknak szép szobrai és művészi freskóiban. De mik a hajdani genuaiak nagy tehetségéről és hajlamáról, főleg pedig képeik­ről legszokatlanabbul tanúskodnak, azok a magas palotáknak tetején még most is viruló Semiramis­­féle függőkertek. Babylon csodáját megértjük, ha láttuk ez öt-, hat- sőt hét emeleten is függő kerteket, melyekben a díszes kéjlakok, illatozó narancs ligetek, oleander és rózsabokrok, a fölvezetett kutak, a diszlő virág­ágyak, emelkedettségünk a város közepében nyüzsgő tömkeleg fejébe, s végre pompás kilátás a hullámzó tenger síkjára, valóban az aethernek egy uj birodalmát látszanak előttünk feltárni. Némelyeknek, mint a Doria és Durazzo-palo­­táknak mozaikkal kirakott udvarába a függőkertnek kútjából a természetet bozótos sziklavizesésben utánzó zuhany vezettetik alá, mely egyhangú moraj­jal visszhangoztatja a csarnokokat, vizével megtölt egy Nimpha szobrokkal ékesített nagy márvány medenczét az udvarban, s titkon eltűnik a föld alatt. Ama keskeny utczák, melyeket már a gyalogok sikátoraiként említettem, nagyon különös látványt nyújtanak. A magas házak és paloták többnyire háttal fordulnak ily közök felé, s e szerint alig egy öl széles, sötét, de híres sikátorokat képeznek, melyekbe legfeljebb vertical pontjáról tekinthet be a kiváncsi nap. Nagy zajjal töltik itt be a különféle czikke­­ket árulóknak kiáltásai a kevés légürt. Ami azon­ban legsajátosabb, hogy ez utczákban a fiesztázó nők és férfiak nagy kényelemmel szoktak keveredni az ablakokhoz erősített fatáblákra, s így a légben csüngve, lábat lógáznak a hatodik vagy hetedik emeletből. A volt doge-palota, most királyi, s épp oly büszkén áll századokat viselt márvány falaival, mint valaha. Gazdag csarnokainak és fényes termeinek remekei, mint a nagybecsű szobrok és festmények, a mozaik padozatok, vakítón aranyozott arabeszkek, a bíboros és aranyozott trón és bútorzat, mind csak egy borús emlékezet ködképeit alkotják elmém­ben; de tisztán emlékszem s mindig gyönyörrel helyzem át magam azon, a palotának legfelső eme­letéhez nyíló, egyszersmind függőkertet is képező, tágas felületű óriás terrasse-ra, melynek szédítő magasba emelkedő narancsligetéből fönségesen gyö­nyörű kilátás nyílik az egész városra, a háttérben hegycsúcsokra fészkelt erődökre és messze a hajókat ringáló tenger síkjára, bosszant az Apeninek so­rával.

Next