Abauj-Kassai Közlöny, 1876 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1876-01-13 / 2. szám

Voltára nézve, a dolog természetéből kifolyólag fo­kozott verseny fejtik ki s hogy ezen jelentések minden egyes pontjára más más intézkedésre lesz szükség s más más irányban indittatik meg a hiva­talos levelezés; könnyű elképzelni, hogy minő munkahalmaz, mennyi haszontalan irkafirka, men­­nyi vaskos iratcsomag növekszik fel ott a sok­­kéz között, hol az ügy, még mielőtt abban ér­demleges intézkedés történt volna, addig utasíttatik egyik kézről a másikhoz, míg végre­­ intézke­désre szükség többé nincs. Ha lehet valaha intéz­mény alkalmas arra, hogy a bürokratikus ügyvitel bonyodalmainak s­irkafirkáinak termékeny talajt nyisson és pedig olyat, mint az egykori dikaste­­rialis hatóságok irodáiban sem kínálkozott ily mérvben; úgy bizonyára az előttünk fekvő belügy­miniszteri törvényjavaslatban tervezett k­ö­z­i­g­a­z­­gatási bizottság lesz az. — Valjon alkalmas lesz-e ily intézmény a közigazgatás azon követelmé­nyeit kielégíteni, mely a gyors és erélyes­­ eljá­rásban áll, erre feleljen maga a javaslat. És ha figyelembe ves­szük, hogy azon fokozatosan nö­vekvő munkahalmaz, mely megszületik s felnö­vekszik csak azért, hogy a bizottság önmagának szülje táplálékát, újabb s újabb munkaerőt, tehát hivatalok szaporítását és új hivatalok rendszeresítését teszi szükségessé, méltán kérdhetni, váljon az ál­lamháztartás egyensúlyának helyreállí­tás­ár­a ve­ze­t-e ezen törvényjavaslat? Ha a törvényjavaslatnak egyébb hiányai kö­zött csak a mondottakat ves­szük is figyelembe, le­hetetlen, hogy mély aggodalommal ne lépjünk oly javaslat ellen sorompóba, mely a nemzet életével ös­­­szefort intézményt lenne hivatva halomra dönteni — kétes eredményű kísérletek kedvéért. — Pedig ki vonhatná kétségbe, hogy ilyszerű kísérletekre épen napjainkban kínálkozik a legkedvezőtlenebb alkalom. — Mind­ezek után, azon kötelmek alapján, me­lyekkel Abauj vármegye bizottsága az általa képvi­selt megyei közönségnek tartozik, bátrak vagyunk teljes tisztelettel és legbensőbb meggyőződésünk őszinteségével járunki azon kérelemmel a mélyen tisztelt Képviselőház elé, hogy a közigazgatási bi­zottságokról szóló belügyminiszeri törvényjavaslatot — ha az a belügyminiszer úr ő nagyméltósága részéről vissza nem vonatnék — visszautasítani méltóztassák. — Kelt Kassán, az 1875-ik évi deczember hó 13-án és folytatva tartott bizottsági közgyűlésünkből. Abaujvármegye közönsége s ennek nevében: Comáromi László alispán. Realismus és materialism­ is. Ritkábban ugyan, mint csak évekkel is ez­előtt, de azért olykor-olykor most is kitör egy-egy elnyomott sóhaj és ezzel együtt néhány nekikesere­dett frázis, korunk reális és materiális törekvései ellen — olyanok kebléből és szájából is, kik ma­gokat különben nemcsak okos, de tanult emberek­nek is tartják, s kik azért némi, nem is fáradságos de élvezetes utánolvasás által önmagok czáfolhatnák meg legjobban magokat és győzhetnék le a realis­­mus hódításaiból eredő jogosulatlan félelmüket. Most is találkoznak még, kik a dolgok folyását nagyon is fekete szemüvegen nézvén, úgy látják, hogy a világ romlásnak indult, s a régi boldogság napját, ha az végleg le nem tűnt, legalább is sötét köd borítja, s akik szerint ezen nyomorúságos állapot „nagy mértékben azon befolyásnak tulajdonítandó, melyet az újabb korban rendkívül lendületet vett reális tudományok az emberiség fejlődésére gyako­roltak“. Tiszteljük az ekként gondolkozóban a kort, melyben mint „laudator temporis acti“ valószínűleg már jól előhaladhatott és nem akarunk vele évődni ; sőt készséggel elhivén, hogy a mit állít, meggyőző­désből állítja, Gőthével, ki szerint: „az van legkö­zelebb a tökélyhez, ki magát öntudatosan korláto­zottnak nyilvánítja“, még meg is dicsérjük , hanem mind a mellett is arra kérjük, vessen egy futó pillanatot azon általa boldognak tartott időkre, az élet­erő vak tisztelőinek, a vallási buzgalomnak s az etnikai szabadságnak korára és annak nagy tet­teire. Mit lát ottan ? Égő máglyákat, éveken át húzódó harczokat és elpusztult országokat! Aztán nézzen maga körül, nézze meg és lássa az ipar előhaladását, a gépeket, a közlekedési eszközöket; nézzen körül saját lakában és konyhájában, író­asztalán és képein, melyek szobájának falait ékesí­tik. Ezek a mai kor művei, az általa kárhoztatott realistikus tudomány vívmányai! Frauenstadtnek igaza van, midőn azt mondja: „azok kik a mate­­rialismust rágalmazzák, inkább gondolnák meg, mennyivel tartozik annak az emberiség“. Hanem hát ezzel is úgy vagyunk, mint a mikroskoppal, melyet Gőthe szerint „miután annak a 17-ik század végén annyit köszönhettek, kezdtek a 18. század kezdetén kevésbe venni“. Igen, ehhez hasonló hálátlansága az adósnak az is, mit néme­lyek a materialismus irányában maguknak megenged­nek. Élvezik annak jótéteményeit, de követelményeit visszautasítják. Hiában, az elfogadott jótétemény terhe igen nyomasztó, sérti az a képzelgő büszkesé­get s a küzdelem nélkül szerzett érdemet nagyon leszállítja. Kezdenek tehát lassanként a jóltevőre félvállról tekintgetni, sőt azt, ha lehetne, láb alól is eltennék. Különben — ki kell mondanunk, — sokan beszélnek a materialismusról anélkül, hogy azt ismerni látszanának, s aztán ismét sok olyasmivel vádolják azt, a­mivel ha ismernék és őszintén akar­nának beszélni, nem vádolnák. Ehhez meg még az is bizonyos, hogy az emberek körülbelül kétféle materialismust különböztetnek meg. Az első az, melyet talán nyers materialismusnak nevezhetnénk, s melynek mióta ember volt és lesz, mindig volt és lesz követője, több ugyan a tudatlan és semmi­féle világnézettel nem törődő néposztályban, de azért akármennyi a magokat idealistáknak tartó művel­tebbek között is; a második a természettudományi materialismus. Az elsőről nem érdemes beszélni, a másodikat azonban, a vádlott, „a reális tudományok rendkívüli fejlődésével lépést tartó, s azokban gyö­kerező materialistikus világnézetet­ kissé szellőztetni akarjuk. A materialistikus világnézet abban öszponto­­sul, hogy az a világot, a természetet erőivel, tör­vényeivel és tüneményeivel együtt egyetlen egy egésznek tekinti. Ezen nézetet már a híres Buff­on is a természetbúvárlat egyedül érvényes alapelvének tekintette, a­mennyiben nem akarta „a természeti­­tünemények megfejtését a természeten kívül fekvő okokban keresni“. A materialismus nem ismer ter­mészetet a természeten kívül és természetet a ter­mészetben. Ugyanazon erőket látja működni az ég csillagködeiben, miket a földön, — azokat a le­tűnt kőszén-korszakban, melyeket mostan. Nem tud semmit valami különös erőről, mely az élőket a nem élőktől megkülönböztetné; nem a szellemi és anyagi erők közötti küzdelemről, kettős lényekről, kettős természetekről. Az élet tüneményei előtte csak a különféle egymással találkozó és egymást támogató feltételek nyilatkozatai, s csak az általá­nos nehézkedés módosulatai. A kozmikus világok, a vegyi elemek, a szerves csírák, a fajok és nemek, az élő és eszes lények tulajdonai, mindezek előtte egy örök csokban folynak össze és észlelés meg számítás által kimutatható mozgásokban jelent­keznek. Ez a materialismus és a modern természet­búvárlat alapelve, és a tudomány szempontjából mi van abban megkövezni való? Mert ne feledkezzenek meg az idealista urak arról, hogy ezen elv tisztán tudományos, de egyszersmind a búvárlat határvonala is, és bizonyosan nem vádolható önuralom hiányá­ról az, ki önmagának szabja ki a határokat. Isme­retes amaz adoma Fapiacéról, ki Napoleon kérdé­sére: miért nem említi fel az istent is az „ég erő­­műtana“ czímü munkájában, állítólag azt felelte : „nem volt szükségem ezen hypothesisre; — vala­mint ama másik is Humboldtról, ki egyik a felett sajnálkozó barátjának, hogy isten neve az egész „Kozmoszban egyetlenegyszer sem fordul elő, azt mondta volna: „kutatásomban személyes istenre se­hol sem bukkantam“. Sokszor voltak már ezen ado­mák felhozva, vádpontokat felállítva, megkritizálva, kigúnyolva , pedig lássák uraim, azoknak mély ér­telmük van. A valódi természetbúvár ugyanis bú­várkodásában semmi természetfölöttit nem fog látni, s ha valami olyanra bukkan, mit fel nem foghat és nem magyarázhat, be fogja és be kell vallania egész szerényen, hogy nem érti; de ismeretlen és érthe­tetlen nevekkel mintegy elzárnia egy nálánál talán szerencsésebb búvár útját nem szabad, mert mint Göthe mondja: „az embernek ragaszkodnia kell azon hithez, hogy a megfoghatatlan is megfogható lehet, különben nem fog búvárkodni“. Természetesen erre önök azt mondják : nincs-e igazunk, midőn a materialistákat azzal vádoljuk, hogy az emberi elmét határtalannak tartják ? ____ Nincs uraim, mert a materialisták nem tartják az elmét határtalannak, csakhogy távol minden két­értelmű alázatosságtól, azt állítják, miszerint annak határait nem ösmerik. Támaszkodnak pedig ezen ál­lításukban a reális tapasztalásra, melynek megdönt­hetően tanúskodása szerint, ama határok csak egy század alatt is régebben soha nem remélt módon bővültek. Önök „a természettudományok fejlődéséhez kö­tött remények, az arra épített légvárak, s az abból levont konzequencziák jogosultságában kételkednek“. Ha ez alatt azt értik, hogy néha az ifjú tűz, a he­­verű temperamentum túlcsapong és olyasmit is állít, aminek szigorúan vett alapja nincsen, — igazságuk lehet; de ismerjük el azt is, hogy az ilyeneket az­tán éppen maguk a természetbúvárok szokták leg­először rendreutasítani. Hogy pedig hívatlanok is találkoznak, kik a természettudományok szerény vív­mányait, mint fenyegető pallost forgatják fejeik fe­lett, hogy azzal a gyenge lelkeket megijes­szék, en­nek oka nem maga a tudomány. Ki merné Luthert felelőssé tenni Karlstadt esztelenségei, vagy a pór­­háború kegyetlenkedései miatt. Valamint azért se okolják a természettudományokat, hogy azok súlyos léptei alatt holmi csakugyan összetörik. Ez nem azok hibája, hanem csak amaz igazság bizonyítéka, hogy a világon még sok korhadó és omlatag van. A kon­­zequencziákat pedig kik vonják le? A legtöbbször önök maguk. És miért? Nem hogy megczáfolják, hanem, hogy a materializmust gyanúsítsák. De önök nemcsak az ismeretek forrásait bírálják többé, ha­nem magukat az elismert tényeket is, még­pedig azon szempontból, hogy váljon azok az önök által eddig hitt és vallott nézetekkel összhangzanak-e vagy nem. Önök dr. Wéberrel azt tartják, hogy „a reális tudományok fellendülése az etnikus elvek uralmát veszélyezteti,“ de hát olvassák át a realis­ták iratait, reá fognak jönni, hogy azok vallásának is első parancsa a szeretet, be fogják látni, hogy azok az önökével azonos erkölcsi elveket hirdetnek, habár azokat más forrásból, a természet kúlforrálá­­sából merítik is. S ha még ehhez azt is kimutatják, hogy ezen törvények örökértelműek és a világok és atomokra szintúgy érvényesek, mint az emberekre, miért nem fogadják el ezen állításokat az erkölcsi törvények elismerésének bizonyítékául? Azt is szeretik a materialisták szemére vetni, hogy azok az élet tüneményeit az erővel felruházott anyagból magyarázzák, s hogy a szellemet is, mint az anyag nyilvánulását a kutatások ugyanazon kö­rébe tartozónak tekintik, vagyis más szóval, hogy a szellemet és az eszmék világát el nem ismerik. Hogyan, hát oly szellem nélküli valami az a ter­mészettudomány, hogy annak körébe csak belépni is annyi, mint a szellemet megtagadni? Azt hiszik önök, hogy a materialisták, mert kísérteteket nem látnak, az ideákat is megvetik ? Korántsem, csak­hogy az ő ideáiknak alapja van, melyen azok tovább fejlődhetnek, mig az önökéi gyakran__ üres formák, pedig a szellem üres alakjai, — ezek a kisértetek. Más itt azonban a bökkenő. Van ugyan­is bizonyos osztálya a filozófusoknak, kik magokat hegelistáknak nevezik, de kik nem annyira szellemük, mint inkább formalizmusok és rátartóságuk által igyekeznek a nagy bölcsész tanítványainak látszani, s a­kik — nemcsak ők, de mások is tudják, mi okból, — a realistáktól szinte eltagadnak minden jo­got a gondolkodáshoz, azon hitben élvén, hogy a szellem országát fogalmaival és eszméivel együtt egészen ők bírják bérben. Ezen urak úgy véleked­nek, hogy a realisták maradjanak a bonczkés, a mérleg, a górcső, a kémszerek mellett; bonczoljanak, elemezzenek, s legfőlebb aztán számoljanak, de a gondolatoknak hagyjanak békét, mert a gondolat sem nem tárgyak, sem nem szerszámuk. Nagyon szép, mondják ők, hogy a természettudományi iro­dalom olyan virágzásnak indult, szükség volt erre is, de most már elég, és itt az ideje, hogy a ter­mészettudományok vonuljanak vissza a szerény fél­homályba, hol régen éltek, helyet adva a mi böl­csészeti és költészeti irodalmunknak, mely egyedül van hivatva a világnak irányt mutatni, a szellemet nevelni. Ezt szeretnék ezen urak elérni, meg még többet. Szeretnék a tudományt előhaladásában meg­állítani, vagy akár mint ezt egykor Stahl, a híres német egyetemi rektor nyilvánosan követelte, vissza­fordítani, átok alá vettetni. Ámde az előrehaladás a világnak elkerülhet­­len sorsa, és ezt sem ők, sem mások nem fogják megakadályozhatni. Ne is kísértse meg azért azt senki, s különösen ne kárhoztassa a természettudo­mányok fejlődését, mert a­mint azt a különben eléggé idealista Göthe is megjegyzi: „nincs káro­sabb előítélet, mint hinni, hogy a természetbúvárlat bármely nemét is átok alá lehessen vetni“. ** —­ = Városunk s a közel vidék majd min­den lakóját közelről érdekli azon végleges meg­állapodás, mely a sátortábor ügyében f. hó 7-én a honv. minisztérium és Kassa város közönsége kö­zött létrejött s mely is hangzik e képen: Megállapodás mely egyrészről a magyar kir. honvédelmi minisz­ter, másrészről Kassa sz. kir. város közönsége között a Kassa városában építendő sátortábor ügyében az alább következő feltételek mellett létre­jött: I. A sátortáborhoz szükséges telekvétel, az épi-

Next