Abauj-Kassai Közlöny, 1876 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1876-01-13 / 2. szám
Voltára nézve, a dolog természetéből kifolyólag fokozott verseny fejtik ki s hogy ezen jelentések minden egyes pontjára más más intézkedésre lesz szükség s más más irányban indittatik meg a hivatalos levelezés; könnyű elképzelni, hogy minő munkahalmaz, mennyi haszontalan irkafirka, mennyi vaskos iratcsomag növekszik fel ott a sokkéz között, hol az ügy, még mielőtt abban érdemleges intézkedés történt volna, addig utasíttatik egyik kézről a másikhoz, míg végre intézkedésre szükség többé nincs. Ha lehet valaha intézmény alkalmas arra, hogy a bürokratikus ügyvitel bonyodalmainak sirkafirkáinak termékeny talajt nyisson és pedig olyat, mint az egykori dikasterialis hatóságok irodáiban sem kínálkozott ily mérvben; úgy bizonyára az előttünk fekvő belügyminiszteri törvényjavaslatban tervezett közigazgatási bizottság lesz az. — Valjon alkalmas lesz-e ily intézmény a közigazgatás azon követelményeit kielégíteni, mely a gyors és erélyes eljárásban áll, erre feleljen maga a javaslat. És ha figyelembe vesszük, hogy azon fokozatosan növekvő munkahalmaz, mely megszületik s felnövekszik csak azért, hogy a bizottság önmagának szülje táplálékát, újabb s újabb munkaerőt, tehát hivatalok szaporítását és új hivatalok rendszeresítését teszi szükségessé, méltán kérdhetni, váljon az államháztartás egyensúlyának helyreállítására vezet-e ezen törvényjavaslat? Ha a törvényjavaslatnak egyébb hiányai között csak a mondottakat vesszük is figyelembe, lehetetlen, hogy mély aggodalommal ne lépjünk oly javaslat ellen sorompóba, mely a nemzet életével összefort intézményt lenne hivatva halomra dönteni — kétes eredményű kísérletek kedvéért. — Pedig ki vonhatná kétségbe, hogy ilyszerű kísérletekre épen napjainkban kínálkozik a legkedvezőtlenebb alkalom. — Mindezek után, azon kötelmek alapján, melyekkel Abauj vármegye bizottsága az általa képviselt megyei közönségnek tartozik, bátrak vagyunk teljes tisztelettel és legbensőbb meggyőződésünk őszinteségével járunki azon kérelemmel a mélyen tisztelt Képviselőház elé, hogy a közigazgatási bizottságokról szóló belügyminiszeri törvényjavaslatot — ha az a belügyminiszer úr ő nagyméltósága részéről vissza nem vonatnék — visszautasítani méltóztassák. — Kelt Kassán, az 1875-ik évi deczember hó 13-án és folytatva tartott bizottsági közgyűlésünkből. Abaujvármegye közönsége s ennek nevében: Comáromi László alispán. Realismus és materialism is. Ritkábban ugyan, mint csak évekkel is ezelőtt, de azért olykor-olykor most is kitör egy-egy elnyomott sóhaj és ezzel együtt néhány nekikeseredett frázis, korunk reális és materiális törekvései ellen — olyanok kebléből és szájából is, kik magokat különben nemcsak okos, de tanult embereknek is tartják, s kik azért némi, nem is fáradságos de élvezetes utánolvasás által önmagok czáfolhatnák meg legjobban magokat és győzhetnék le a realismus hódításaiból eredő jogosulatlan félelmüket. Most is találkoznak még, kik a dolgok folyását nagyon is fekete szemüvegen nézvén, úgy látják, hogy a világ romlásnak indult, s a régi boldogság napját, ha az végleg le nem tűnt, legalább is sötét köd borítja, s akik szerint ezen nyomorúságos állapot „nagy mértékben azon befolyásnak tulajdonítandó, melyet az újabb korban rendkívül lendületet vett reális tudományok az emberiség fejlődésére gyakoroltak“. Tiszteljük az ekként gondolkozóban a kort, melyben mint „laudator temporis acti“ valószínűleg már jól előhaladhatott és nem akarunk vele évődni ; sőt készséggel elhivén, hogy a mit állít, meggyőződésből állítja, Gőthével, ki szerint: „az van legközelebb a tökélyhez, ki magát öntudatosan korlátozottnak nyilvánítja“, még meg is dicsérjük , hanem mind a mellett is arra kérjük, vessen egy futó pillanatot azon általa boldognak tartott időkre, az életerő vak tisztelőinek, a vallási buzgalomnak s az etnikai szabadságnak korára és annak nagy tetteire. Mit lát ottan ? Égő máglyákat, éveken át húzódó harczokat és elpusztult országokat! Aztán nézzen maga körül, nézze meg és lássa az ipar előhaladását, a gépeket, a közlekedési eszközöket; nézzen körül saját lakában és konyhájában, íróasztalán és képein, melyek szobájának falait ékesítik. Ezek a mai kor művei, az általa kárhoztatott realistikus tudomány vívmányai! Frauenstadtnek igaza van, midőn azt mondja: „azok kik a materialismust rágalmazzák, inkább gondolnák meg, mennyivel tartozik annak az emberiség“. Hanem hát ezzel is úgy vagyunk, mint a mikroskoppal, melyet Gőthe szerint „miután annak a 17-ik század végén annyit köszönhettek, kezdtek a 18. század kezdetén kevésbe venni“. Igen, ehhez hasonló hálátlansága az adósnak az is, mit némelyek a materialismus irányában maguknak megengednek. Élvezik annak jótéteményeit, de követelményeit visszautasítják. Hiában, az elfogadott jótétemény terhe igen nyomasztó, sérti az a képzelgő büszkeséget s a küzdelem nélkül szerzett érdemet nagyon leszállítja. Kezdenek tehát lassanként a jóltevőre félvállról tekintgetni, sőt azt, ha lehetne, láb alól is eltennék. Különben — ki kell mondanunk, — sokan beszélnek a materialismusról anélkül, hogy azt ismerni látszanának, s aztán ismét sok olyasmivel vádolják azt, amivel ha ismernék és őszintén akarnának beszélni, nem vádolnák. Ehhez meg még az is bizonyos, hogy az emberek körülbelül kétféle materialismust különböztetnek meg. Az első az, melyet talán nyers materialismusnak nevezhetnénk, s melynek mióta ember volt és lesz, mindig volt és lesz követője, több ugyan a tudatlan és semmiféle világnézettel nem törődő néposztályban, de azért akármennyi a magokat idealistáknak tartó műveltebbek között is; a második a természettudományi materialismus. Az elsőről nem érdemes beszélni, a másodikat azonban, a vádlott, „a reális tudományok rendkívüli fejlődésével lépést tartó, s azokban gyökerező materialistikus világnézetet kissé szellőztetni akarjuk. A materialistikus világnézet abban öszpontosul, hogy az a világot, a természetet erőivel, törvényeivel és tüneményeivel együtt egyetlen egy egésznek tekinti. Ezen nézetet már a híres Buffon is a természetbúvárlat egyedül érvényes alapelvének tekintette, amennyiben nem akarta „a természetitünemények megfejtését a természeten kívül fekvő okokban keresni“. A materialismus nem ismer természetet a természeten kívül és természetet a természetben. Ugyanazon erőket látja működni az ég csillagködeiben, miket a földön, — azokat a letűnt kőszén-korszakban, melyeket mostan. Nem tud semmit valami különös erőről, mely az élőket a nem élőktől megkülönböztetné; nem a szellemi és anyagi erők közötti küzdelemről, kettős lényekről, kettős természetekről. Az élet tüneményei előtte csak a különféle egymással találkozó és egymást támogató feltételek nyilatkozatai, s csak az általános nehézkedés módosulatai. A kozmikus világok, a vegyi elemek, a szerves csírák, a fajok és nemek, az élő és eszes lények tulajdonai, mindezek előtte egy örök csokban folynak össze és észlelés meg számítás által kimutatható mozgásokban jelentkeznek. Ez a materialismus és a modern természetbúvárlat alapelve, és a tudomány szempontjából mi van abban megkövezni való? Mert ne feledkezzenek meg az idealista urak arról, hogy ezen elv tisztán tudományos, de egyszersmind a búvárlat határvonala is, és bizonyosan nem vádolható önuralom hiányáról az, ki önmagának szabja ki a határokat. Ismeretes amaz adoma Fapiacéról, ki Napoleon kérdésére: miért nem említi fel az istent is az „ég erőműtana“ czímü munkájában, állítólag azt felelte : „nem volt szükségem ezen hypothesisre; — valamint ama másik is Humboldtról, ki egyik a felett sajnálkozó barátjának, hogy isten neve az egész „Kozmoszban egyetlenegyszer sem fordul elő, azt mondta volna: „kutatásomban személyes istenre sehol sem bukkantam“. Sokszor voltak már ezen adomák felhozva, vádpontokat felállítva, megkritizálva, kigúnyolva , pedig lássák uraim, azoknak mély értelmük van. A valódi természetbúvár ugyanis búvárkodásában semmi természetfölöttit nem fog látni, s ha valami olyanra bukkan, mit fel nem foghat és nem magyarázhat, be fogja és be kell vallania egész szerényen, hogy nem érti; de ismeretlen és érthetetlen nevekkel mintegy elzárnia egy nálánál talán szerencsésebb búvár útját nem szabad, mert mint Göthe mondja: „az embernek ragaszkodnia kell azon hithez, hogy a megfoghatatlan is megfogható lehet, különben nem fog búvárkodni“. Természetesen erre önök azt mondják : nincs-e igazunk, midőn a materialistákat azzal vádoljuk, hogy az emberi elmét határtalannak tartják ? ____ Nincs uraim, mert a materialisták nem tartják az elmét határtalannak, csakhogy távol minden kétértelmű alázatosságtól, azt állítják, miszerint annak határait nem ösmerik. Támaszkodnak pedig ezen állításukban a reális tapasztalásra, melynek megdönthetően tanúskodása szerint, ama határok csak egy század alatt is régebben soha nem remélt módon bővültek. Önök „a természettudományok fejlődéséhez kötött remények, az arra épített légvárak, s az abból levont konzequencziák jogosultságában kételkednek“. Ha ez alatt azt értik, hogy néha az ifjú tűz, a heverű temperamentum túlcsapong és olyasmit is állít, aminek szigorúan vett alapja nincsen, — igazságuk lehet; de ismerjük el azt is, hogy az ilyeneket aztán éppen maguk a természetbúvárok szokták legelőször rendreutasítani. Hogy pedig hívatlanok is találkoznak, kik a természettudományok szerény vívmányait, mint fenyegető pallost forgatják fejeik felett, hogy azzal a gyenge lelkeket megijesszék, ennek oka nem maga a tudomány. Ki merné Luthert felelőssé tenni Karlstadt esztelenségei, vagy a pórháború kegyetlenkedései miatt. Valamint azért se okolják a természettudományokat, hogy azok súlyos léptei alatt holmi csakugyan összetörik. Ez nem azok hibája, hanem csak amaz igazság bizonyítéka, hogy a világon még sok korhadó és omlatag van. A konzequencziákat pedig kik vonják le? A legtöbbször önök maguk. És miért? Nem hogy megczáfolják, hanem, hogy a materializmust gyanúsítsák. De önök nemcsak az ismeretek forrásait bírálják többé, hanem magukat az elismert tényeket is, mégpedig azon szempontból, hogy váljon azok az önök által eddig hitt és vallott nézetekkel összhangzanak-e vagy nem. Önök dr. Wéberrel azt tartják, hogy „a reális tudományok fellendülése az etnikus elvek uralmát veszélyezteti,“ de hát olvassák át a realisták iratait, reá fognak jönni, hogy azok vallásának is első parancsa a szeretet, be fogják látni, hogy azok az önökével azonos erkölcsi elveket hirdetnek, habár azokat más forrásból, a természet kúlforrálásából merítik is. S ha még ehhez azt is kimutatják, hogy ezen törvények örökértelműek és a világok és atomokra szintúgy érvényesek, mint az emberekre, miért nem fogadják el ezen állításokat az erkölcsi törvények elismerésének bizonyítékául? Azt is szeretik a materialisták szemére vetni, hogy azok az élet tüneményeit az erővel felruházott anyagból magyarázzák, s hogy a szellemet is, mint az anyag nyilvánulását a kutatások ugyanazon körébe tartozónak tekintik, vagyis más szóval, hogy a szellemet és az eszmék világát el nem ismerik. Hogyan, hát oly szellem nélküli valami az a természettudomány, hogy annak körébe csak belépni is annyi, mint a szellemet megtagadni? Azt hiszik önök, hogy a materialisták, mert kísérteteket nem látnak, az ideákat is megvetik ? Korántsem, csakhogy az ő ideáiknak alapja van, melyen azok tovább fejlődhetnek, mig az önökéi gyakran__ üres formák, pedig a szellem üres alakjai, — ezek a kisértetek. Más itt azonban a bökkenő. Van ugyanis bizonyos osztálya a filozófusoknak, kik magokat hegelistáknak nevezik, de kik nem annyira szellemük, mint inkább formalizmusok és rátartóságuk által igyekeznek a nagy bölcsész tanítványainak látszani, s akik — nemcsak ők, de mások is tudják, mi okból, — a realistáktól szinte eltagadnak minden jogot a gondolkodáshoz, azon hitben élvén, hogy a szellem országát fogalmaival és eszméivel együtt egészen ők bírják bérben. Ezen urak úgy vélekednek, hogy a realisták maradjanak a bonczkés, a mérleg, a górcső, a kémszerek mellett; bonczoljanak, elemezzenek, s legfőlebb aztán számoljanak, de a gondolatoknak hagyjanak békét, mert a gondolat sem nem tárgyak, sem nem szerszámuk. Nagyon szép, mondják ők, hogy a természettudományi irodalom olyan virágzásnak indult, szükség volt erre is, de most már elég, és itt az ideje, hogy a természettudományok vonuljanak vissza a szerény félhomályba, hol régen éltek, helyet adva a mi bölcsészeti és költészeti irodalmunknak, mely egyedül van hivatva a világnak irányt mutatni, a szellemet nevelni. Ezt szeretnék ezen urak elérni, meg még többet. Szeretnék a tudományt előhaladásában megállítani, vagy akár mint ezt egykor Stahl, a híres német egyetemi rektor nyilvánosan követelte, visszafordítani, átok alá vettetni. Ámde az előrehaladás a világnak elkerülhetlen sorsa, és ezt sem ők, sem mások nem fogják megakadályozhatni. Ne is kísértse meg azért azt senki, s különösen ne kárhoztassa a természettudományok fejlődését, mert amint azt a különben eléggé idealista Göthe is megjegyzi: „nincs károsabb előítélet, mint hinni, hogy a természetbúvárlat bármely nemét is átok alá lehessen vetni“. ** — = Városunk s a közel vidék majd minden lakóját közelről érdekli azon végleges megállapodás, mely a sátortábor ügyében f. hó 7-én a honv. minisztérium és Kassa város közönsége között létrejött s mely is hangzik e képen: Megállapodás mely egyrészről a magyar kir. honvédelmi miniszter, másrészről Kassa sz. kir. város közönsége között a Kassa városában építendő sátortábor ügyében az alább következő feltételek mellett létrejött: I. A sátortáborhoz szükséges telekvétel, az épi-