Abauj-Kassai Közlöny, 1877 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1877-11-08 / 45. szám

Gábor, Láng Ádám, László József, Mátéffy József, Szákfy József, Szőllőssy Lajos, tánczmester, Ujfa­­lussy Sándor, Telepy György, komikus, egyszers­­m­int festő, V­árady Károly, Steinisch József, kar­mester. Nők: Borsos Klára, Déryné-Széppataky Rozália, Kovácsné-Csávossy Mária, Mátéffyné, Pály­­né-Botos Karolina, Székely Zsuzsi, Szentpétery Zsu­zsi, Ujfalussyné-Sáska Biri, Telepyné-Boh­us Josefa, Veres Eszti, kardalnokok­ és dalnoknők. B. Berzeviczy a derék társulatot nemcsak szellemileg igazgatta, hanem anyagilag is gyámo­lította. Saját költségén a színházban különféle felsze­reléseket és javításokat eszközöltetett, majd Abauj­­vármegye rendeit hívta fel pártfogásra, kik is az 1829-ik év telén 3000 váltó forintot (roppant pénz az akkori időben !) gyűjtöttek össze, s a várostól, mint tulajdonostól, a színházat szabad rendelkezé­sükre átvevőn egy színházi választmány őrködése és felügyelete alá helyezték. így maradt 1839/40-ig, mikor is újabb pályá­zat hirdettetvén, a megye Bemnjén Mihály vidéki színigazgatónak adta ki a színházat, ki azonban, midőn jönnie kellett, azon bejelentéssel állott elő, hogy a hortobágyi pusztán rablók által m­inden készpénzétől megfosztatott, s így a színház igaz­gatását át nem veheti. Ekkor a megye Dérynével és Kecskés Károlylyal bocsátkozott alkuba, kik azonban, s különösen Déryné oly követelésekkel állottak elő, hogy az alkudozások megszakadtak, s a a megye azon színházat, melyre tíz év alatt 35— 40,000 irtot áldozott, a város szabad rendelkezése alá visszabocsátotta. Azon jelesek között, kik ez évtizedben a ma­gyar színügyért minden telhető áldozatot meghoz­tak, első helyen említendő Richter Alajos, já­­szovári praelátus, ki lánglelkü hazafiságát 1848/19-ben is bebizonyította, s ki amikor kellett, a színügyre pénzt kamat nélkül előlegezett. Hasonmása volt J­o­ó­b M­á­t­y­á­s apát és a kassai káptalan nagyprépostja, ki egy előadást sem mulasztott el, a színészeket vendégszerető asztalá­nál gyakran megvendégelte, a társulat súgójának pedig rendes kosztot adott. Az 1831-diki kolerás időben a színtársulat a megye költségén az opáczkai fürdőben volt elhe­lyezve, s ott is maradt a járvány megszűntéig. 1832/3-ban a színházi intendáns gróf Csáky Tivadar volt, ki egy színbiráló heti­lapot is adott ki, — a megyei színházi választmány elnökei pe­dig az érintett évtizedben váltakozva Sulyovszky Menyhért, Semsey Lajos és Soós György valának; pénztárnokul állandóan Tóth Zsigmond, jegyzőkül pedig Jakabfalvay Ferencz és Lánczy József működ­tek. Komlóssy Ferencz színigazgató vállalata min­dig gyümölcsöző volt, — nem úgy Joób Gusztáv és Kovács Endre színigazgatóké, kik a bérleti pénzt elköltötték s a társulat tagjainak adósai maradtak. Ez időben a kassai dráma és dalszintársulat tagjai váltakozva a következő tagokból állottak: F­é­r­fi­a­k : Bartha János, Demjén Mihály, Éder Ferencz, Egressy Gábor, Egri János, Ghilényi Sán­dor, súgó, Hazslényi Ferencz, Király János, Kubay Pál, László József, Latabár Endre, Mátéffy József, Meggyesy Károly, Morvay Antal, Pály Elek, Szákfy József, Szentpétery Zsigmond, Szerdahelyi József, Szeredy Károly, Szilágyi Pál, Szőllőssy Lajos, tánczmester, Telepy György, színmester és ruha­tárnok, Udvarhelyi Miklós, Újfalussy Sándor, Stei­­niseh József, karmester. Nők: Bartháné-Meszlé­­nyi Anna, Déryné-Széppataky Rozália, Éder Lujza, Egressyné-Szentpétery Zsuzsi, Kántorné-Engelhardt Anna, Kapocsányi Mária, Kovácsné-Csávássy Mária, Hubayné-Éder Antónia, Kulcsár Ilon, Pályné-Botos Karolina, Révész Eszti, Szentpéteryné-Borsos Klára, Udvarhelyiné-Juhász Julia, Ujfalussyné-Sáska Biri, Telepyné-Bohus Jozefa, Várhegyi Pepi, Vincze Ju­­liána. Megjegyzésre méltó, hogy ez időben a drá­mai elsőrendű tagok is az operai karban minden ellenmondás nélkül, a legnagyobb készséggel részt vettek. Az 1838/39-iki évvel súlyos idők következtek a kassai magyar színügyre. Ha Demjén Mihályt a Hortobágyon kirabolták, a magyar Thaliát Kassán fosztották meg őt illető helyétől. Abaúj vármegye tejben-vajban fürösztötte az idő szerinti társulatokat, de nem gondolt a jövőre, h­a az összegyűjtött temérdek pénznek csak egy ré­­szét is tőkésítette volna, nem következik vala be apostolainak oszlása. Kassa város a színházat a vármegyétől átve­vőn, 1840-ben kijavíttatta, kifestette, s ellátta csi­nos függönyökkel és fényes díszletekkel, aztán a bel- és kü­ltanács többségének ellenére, német szí­nészek kezeire játszotta. Hiában volt a magyar érzelmű­ek erőlködése, hiában minden lépés a magyar színészek visszaho­­zatalára. Ah­ová egyszer beplántálja magát a né­met : tűz legyen az, ami kimozdítsa. Nem is moz­dította ki csak az 1848-iki év. Klestinszky László az akkori német színigaz­gatótól, Krőningtől 300 pengő forintért vette meg a színház bérletét s a városi közgyűlés által ma­gára ruháztatta. 1848. ápril havától tehát magyar kézbe ke­rült vissza a kassai színház. Fájdalom, rövid időre, mert 1849-ik augusztus havában, midőn a bérlő, Klestinszky hon sem volt, bérleti jogának csúf meg­sértésével, a város, melynek élén akkor, mint he­lyettes polgármester Aranyossy János állott, Loja­­nek német színigazgatónak adta ki a szinházat. 1849-től 1861-ig ismét idegen lett a magyar múzsa otthon. Csak annyit sikerült hazánkfiainak kieszközölni úgy a 40-es, mint az 50-es években, hogy nyáron át magyar színtársulat is betehette lábát a városba, s ha már vendég volt, hát igaz vendégszeretettel fogadtatott és nem koplalt soha sem, mint koplalt a gyökeret vert német, bár ez utóbbit úgy a kormány, mint a város nem mulasz­totta el segélyezni. 1861. feb. havában az alkotmányosan megvá­lasztott tiszti­kar és városi képviselő-testület nem mu­­asztotta el hazafias gondjai közzé sorozni a magyar színészetet is, és megadni neki, ami az övé; a szín­ház elnyerésére pályázatot hirdettek tehát, s ugyan­azon évi m­á­r­c­z­i­u­s hó 15-é­n a 3 pályázó (Havi Mihály aradi, Ressler István debreczeni és Latabár Endre miskolczi igazgatók) közül, a színház Latabár Endrének adatott ki. Ezen időtől kezdve, bár a némettel még min­dig osztozkodunk, legalább az vigasztal, hogy mi­énk a 7­0 °/C. Tőlünk függ, hogy miénk legyen az egész 100%. De rajtunk fog múlni, ha 30%-ot sem kapunk. T­i­m­k­ó József: Törvénykezési csarnok. i. Velesz János városi tanácsos egyik lakója házbérét pontosan nem fizetvén, — lakásfelmon­dást kapott, min a nevezett egyéniség annyira in­­dignálódott, — hogy a tanácsnok ajtaján romboló koszuját kitöltve, a tanácsnokot­ megöletéssel fe­nyegette. Ezen panasz mellett még azon körülmény is felmerült, — hogy Gonza Albert úr már több iz­ben tolvajlás, sőt felségsértés miatt büntetve volt, sőt conduit lisztája azzal is szaporodott, — hogy Baumgarten korcsmájában garázdálkodván, midőn azért a rendőrség egy tagja által kérdőre vonatott, a rendőrség és annak főnökei irányában annyi tisz­teletlenséggel viseltetett, — mikért közhatóság el­leni engedetlenség, sőt rágalmazás miatt bűnvádi kereset alá került. A tényálladék úgy tárgyi, mint alanyi tekin­tetben minden kétséget kizárólag beigazoltatott. Vádlott kihallgattatván, önmaga is concedálta, hogy mikor iszik, akkor meglehetős garázda, s így concedálta azt is, hogy úgy Velesz tanácsnok, mint a rendőrség irányában magát illetlenül viselte, mert hiába, — úgymond — ha iszom, akkor nem tu­dom mit cselekszem. Hát minek iszik, kérdi tőle a törvényszéki elnök, •— ha tudja, hogy ilyen garázda. Kérem alásan, én azt hiszem, hogy ez talán az isten rendelése rajtam, de megfogadom, sőt megeskedtetem magamat, ha ezen büntetést kiszen­vedtem, — hogy többet inni nem fogok. A bizonyítási eljárás ekként befejeztetvén, s a kir. ügyész veszélyes fenyegetés, közhatóság el­leni engedetlenség és hivatalos közegek becsmér­lése miatt kért vádlottat 6 havi börtönre elitélni, tekintettel arra, hogy már több ízben büntetve volt hasonló esetekért és mégis nem javult. A kir. törvényszék vádlottat a fennebbi indít­ványban foglalt vétség miatt 3 havi börtönre elitélte, mely büntetés kiszabásába vádlott bele is nyugo­dott. II. Streurer Lipót, Rudassy József sörcsarnoká­­ban mint főpinczér állomásozván, igen zokon vette, hogy a meglehetős jó üzlet mellett is boldogulni nem tud, holott 5% volt a bruttó jövedelemből s mégis a pénz a Rudassy számodásával soha nem egyezett. A dolog nyitját megtudandó, alpinczérjeivel összebeszélt, kik is mintegy 14 napon át úgy az elfogyasztott italokról, mint az ételekről külön jegy­zéket vezettek. Ezen ellenőrzési szemle azt derítette ki, — hogy Rudassy csakugyan 2—3 írttal naponkint többet irt fel, mint a mennyi valóban elfogyasztatott. De sem az alpinczérek, sem a főpinczér nem figyelmeztették Rudassyt tévedéseire, hanem az egész manővert csak titokban folytatták. Történt azonban, — hogy a főpinczér fizetni nem tudott s igy a vendéglőssel összeütközésbe jö­vén, állomásától felmentetett, mely alkalommal Ru­­dassyval összeszámolván o. ért. 32 írttal adós maradt s erről Rudassy javára elismervényt is állított ki. Kilépvén Rudassytól a kir. ügyészséghez ment, s ott az esetet előadván, Rudassy ellen csalás miatt bűnvádi feljelentést tett, — hogy őt ilyen csalárd számoskodás utján, mintegy 300—400 írtig meg­károsította. A nyomozót megejtetvén Rudassy csalás miatt vád alá helyeztetett és végtárgyalási határidőül 1877. évi november hó 5-ik napja tűzetett ki. A végtárgyalás alkalmával beigazolva lett az, — hogy úgy a konyhai, mint az italmérési feljegy­zések nem kizárólag Rudassy, hanem felesége, leánya, a szakácsnő sőt maguk a pinczérek által is foganatosíttattak; beigazolva lett az is, — hogy sem az alpinczérek, sem a főpinczér Rudassyt az állítólagos tévedésekre soha nem figyelmeztették; begyőzetett továbbá az is, — hogy úgy az ételeket, mint az italokat nem kizárólag egy és ugyanazon pinczér rendelte és hordta. A bizonyítási eljárás befejezése után a kir­­keny emberke“ irt volna Mózesről, a hangja meg, mikor szaval, úgy hangzik, mintha egy üres tökbe dugná valaki a fejét s onnét ordítana. Az egész seprűzni való kufár hadnak bolond nyavalygás a költészete. — Punktum.­­­ Ezek már most mehet­nek ezzel a szent áldással akár zabot hegyezni az „akadémiai fordító Koczik“ és Bartók Lajossal (az Üstökös segédszerkesztőjével) együtt, kire azt a fatá­lis ítéletet mondja ki, hogy fűrészeltessék le az orra s hegyével égfelé meredve legyen pyramis ; a tetején díszelegjen a Móricz (Jókai) bácsi parókája. No most következik a „lélekbuvárlati kritika“ azon szamarak fölött, kik előbujtak a kuczikból, a szoknyák mögül, az éléskamarákból jól kihizlaltan ; azok az izék­, kiket ma imád a közönség : Jókai, Arany stb. És Hollósy úr „lélekbúvárlati kritikáját el nem ámíthatja semmi gazember többé“. „A sza­már kritikusokat csalhattátok, mert valóban ezek vízözön előtti példányai voltak a csacsiknak. Csak Gregussra és Szalma (Szana) Tamásra nézzetek, mikor füleiket vakarják, s kell-e egyéb magya­rázat ?“ Előbb azonban Lisztről szól az ének imigyen : „Összeszedett zenéje csupa hamis undokság, pla­gium, dissonanc. Oroszláni hangok egy nyulszivü békától elkuruttyolva. Egy tavaszi muzsikus békát rőfnyi szájjal, bamba szemekkel rajzoljatok le hos­­­szu hajjal , és Liszt Franczi pofája előttetek áll“. „Jókai valódi Pendely Móricz, ki fejkötőt is tesz fejére; valódi gatyás tyúk, hálósipkás kotlók utódja, kinek ponyvairodalmi munkáiban nincs 2 ga­rasára léleknemesitő. Spiritusba hőseivel! No de Jókairól nem érdemes többet szólani. Ő már rég obsitos a jámbor.“ „Lássuk Arany Jánost abban az időben, mi TÁRCZA. Válogatott Mondgombák­ ,A jövő költészetének reformjai“. Irta Hollósy István Máramarosszigeten. Ily czim alatt kaptunk e napokban egy vérvörös füzetet, mely fölött napirendre már csak azért sem térünk, mert konstatálni akarjuk, hogy a „Pannonia“ Sennyey­­párti vezérén kívül még más jeles írói is vannak e szerencsés hazának. A szerző „fényes, kinyílt szemekkel“ (a bezárt szemek Máram­arosban sem látnak semmit!) „gyor­san áttekint évezredek fejlődési mozgalmán“, és lát „furcsa dolgokat“, melyeket a sötétségben s bezárt szemekkel bizonyára nem lehetett volna látni. Elő­ször is meglátja a német bölcsészeket s meg­tiszteli őket a német költőkkel egyetemben, amint következik: „E szamár emberek ép úgy nem voltak tény­leg Sokiatesék iskoláinak tanítványai , mint nyo­morék, penészes szivü, kehes poétái hiába töreked­tek Gothével együtt utánozni Chorusban az olym­­piadok forró, lángoló szivü, aczél izmok s nedvdús velő­idegekkel bíró költőit­. A németek bölcsészetét akként definiálja, hogy az nem egyéb, mint haszontalan német, szász, sváb agyvelők butászata; ezek a sváb bölcsek „a hátramozditó butászat nyomorék férgei“. Külömben ne gondolja senki, hogy a szerzőt talán az a principium vezette e sorok megírásánál, hogy „hunczut a német“ ; nem bánik ő szelideb­­ben más nemzetek fiaival sem. Megmondja ő bát­ran Cicerónak is, hogy cziczomás és paraszt-izlésü ; Horácnak, hogy alacsony fejű, rövid lábú és pók­­hátú versfaragó trombitás. Az aesthelika egy nagy bolondárium; tanít olyat, amit maga sem tud — a szamár. Hisz’ azt sem tudja megmondani a buta, hogy mi a szép. „Végre nekem sikerült leraknom alapját (már t. i. a szépnek), s ha isten addig engedi élnem, be is fejezem“ — fenyegetődzik egész önérzettel Hol­­lóssy úr, aki — mint látni való dolog — tréfát nem értő mokány legény, s aki hozzászól még a keleti kérdéshez is, mondván: „a vad muszka csor­dák embertelensége nagyobb ékes szólás az örök emberi jogok visszanyerése mellett minden ország­­gyűlési böfögésnél“. De legjobban rájár a rúd szegény Gőthére. „Rendkívüli butaság lehetett Gőthétől megtagadni a boldogság lehetőségét is. Mekkora szamár lehetett, hogy 60 évi olvasás, tanulás után se birt a nagy hel­lénekig fölemelkedni kínlódásai daczára“. „Oh Gőthe ! te szamár versfaragó! te potyaszellemű­ korcs iva­dék ! hol kerested te a boldogságot nyomorult sváb fejeddel? Az állatiságban, hiúságban kerested a bol­dogságot hunczut, világcsaló gonosz sziveddel“. No, de hogy ne mondhassa ez a német, hogy őtet talán nem annyira a szamárságaiért, de inkább a németségéért (amiben pedig nem ő, de az apja a bűnös) ostorozza ez a máramarosi magyar; hát Hollósy úr megfordítja a dorongját, s a vastagabb végivel ugyancsak porolja Arany, Jókai, Kossuth és Liszt Ferencz hátát. Az apróbb szentekkel röviden bánik el. Gre­­guss „bugris eszü újdondász“ ; Szigligeti Eduska „lófejü bogárka báj- és szőrdús fülekkel“; Szász Károlynak a „Salamonja“ olyan, mint ha egy „ta­

Next