ACTA UNIVERSITATIS SZEGEDIENSIS • ACTA HISTORIAE LITTERARUM HUNGARICARUM TOMUS VII. SZEGED 1967

Vörös László: Illyés Gyula lírájának realizmusa

VÖRÖS LÁSZLÓ ILLYÉS GYULA LÍRÁJÁNAK REALIZMUSA* Illyés Gyula költészetének kutatói, kritikusai sok esetben — és szinte egyöntetűen — hivatkoznak lírájának realista jellegére. Költészetének alapvető specifikumát és leglényegesebb vonását látják abban a költői világszemléletben, alkotói módszerben, amely a külső valóságot úgy emeli a líra szférájába, hogy „a műben megjelenített világ törvényei azonosaknak látszanak az érzékelt külső valóságéival"­, amely nem oldja fel a valóság tárgyait, jelenségeit, viszonyait a szubjektív szemléletben, hanem olyannak fogadja be és adja vissza az esztétikum síkján őket, amilyenek azok objektív létükben. Ez a valóságtisztelő, kifelé forduló, tárgyias hitelességre és részletességre törekvő költői szemléletmód nagy hagyományokra tekinthet vissza a magyar líra történeté­ben. Petőfi és Arany után — kisebb jelentőségű költői próbálkozásokon, életműve­ken keresztül — éppen Illyés Gyula az egyike azoknak, akik újból a nagy, értékterem­tő lírai kifejezésmódok közé emelik, sőt ebből a szempontból Illyést megkülön­böztetett hely illeti meg, amennyiben költészetének domináló jegye is ebben van, míg másoknál csak egy-egy rövidebb pályaszakaszra jellemző, vagy pedig más, egyen­lő intenzitású stílusok társaságában jelentkezik (pl. Juhász, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, a korabeli szocialista líra sok képviselője). A lírai realizmus e 20. századbeli „restaurálása" a költői egyéniségeken, mint vé­letlenen keresztül társadalmi alapokra visszavezethető szükségszerűséget tükröz. Béládi Miklós szavait idézzük erről: ,,A háború és elbukott forradalom után a hú­szas években induló nemzedék átformálta a magyar líra képét. Új költői magatartás honosodott meg, módosult a világ lírai szemlélete, és új irányba fejlődött a stílus... A költői magatartás elvesztette stilizált és ünnepélyes emelkedettségét, természetessé és közvetlenné vált. A költő megszólalását valóságtisztelet kezdi jellemezni: a lát­ható, érzékelhető világ elemeihez ragaszkodik, a versek azt az illúziót ébresztik, hogy a költő a mindennapok embere. A vers nem szakad el a valószerűség szintjétől, színtere a mindennapi élet, a lírai világkép innen fejlik ki, ide ereszti gyökereit. Köz­vetlenül látható, mindenkihez szóló tárgyi és természeti elemek is versbe jutnak, és ezek az elemek valószerűségük és igazságuk folytán a közvetlen átélést teszik le­hetővé. Mindezzel együtt új igazságokat akarnak kimondani az új költők: a társa­dalmat és a világot mozgató törvények megfogalmazóinak tudják magukat — innen ered magatartásuk biztonsága és póztalan pátosza."2 . E tanulmány nem tekinti feladatának a lírai realizmus általános elméleti kérdéseinek tisz­tázását. Ezt majd a későbbiekben, több konkrét költői életmű vizsgálata után kíséreljük meg a belőlük levonható tanulságok, törvényszerűségek összegezésekor. 1 Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig. Bp. 1964. 108. 1. 2 A magyar irodalom története 1919-től napjainkig. Szerk. Szabolcsi Miklós. Bp. 1966. 468. 1. 3

Next