A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-02 / 27. szám
I^Vv aJT •** •• * • /7--# Eszembe jut, amikor először voltam jelen szívbetegségnek szondával történő megállapításánál. A páciens egy születése óta szívbajban szenvedő gyermek volt. Orvostanhallgatók között álltam és elképedve néztem a laikus számára szinte hihetetlen látványt: miként hatol egy idegen tárgy, a plasztikus anyagból készült hajlékony cső az élő ember szívébe. És az ember, csodák csodája, közben eszméleténél van, nyugodtan válaszol az orvosok kérdéseire. Sötét van. A gyermek a műtőasztalon fekszik. A sebész nyílást vág a vivőér falán és bevezeti a szondát. A vékony szonda könnyen, minden nehézség nélkül hatol egyre beljebb. Útját röntgensugár követi. Most is fülemben cseng még a sebész szava: „A gyermeknek rendellenes a vérkeringése. Meg kell állapítanunk az okát. A szondának egészen a jobb szívpitvarig, onnan a jobb kamrába, majd a tüdőartéria nyílásába kell hatolnia. És ha ott a szonda illegált, az azt jelenti, az artéria összeszűkült, s a gyermeket meg kell operálni.” Megoperálni? — Igen, mert különben legfeljebb tizenöt-tizenhét esztendeig élhet. „A szonda megállt — hallom a sebész hangját. — A tüdőartériában van.” — Ennyi a diagnózis — a dolog egyáltalán nem egyszerű. Hisz több mint hetvenféle szívbetegséget ismerünk. Pontos diagnózis nélkül a sebész nem hatolhat a szívbe, így tehát nem is operálhat. Harc a sokk ellen A szívoperáció komoly beavatkozás a szervezet életműködésébe. A sebész nem vállalkozhatna ilyen veszélyes operációra, ha a műtét alatt nem állna módjában szabályozni a szervezet bizonyos funkcióit. A műtéti beavatkozás egyik legnagyobb veszedelme a sokk. Gyakran megtörtént az anynyiszor idézett eset: az operáció sikerült — a beteg meghalt. A sokk a szervezet különösen veszélyes reakciója bárminemű erős ingerre. Felléptével komoly vérkeringési, légzési, valamint anyagcserezavarok stb. állhatnak be. Minden esetben valóban súlyos állapot, és nem mindig lehet belőle a pácienst kigyógyítani. Azonban ma már mégsem olyan reménytelenül veszélyes, mint a múltban volt. Gyógyítására a Szovjetunióban kidolgozott, közvetlenül az aortába irányuló vérátömlesztési módszer nagyon hatásosnak mutatkozott. A megkövesedett szív A műtőben megtették az összes előkészületet. A pácienst elaltatják. A sebész ez esetben „páncélszívet" fog operálni. Különös megbetegedés ez, melynél a szívet borító hártya jelentősen megvastagszik, megkeményszik és így egyre jobban szorítja a szívet. A szív egyre nehezebben működik, a vérkeringés az erekben lelassul, a szervezet életműködése megbomlik és szükségszerűen beáll a halál. A műtétet mesterséges légzés mellett fogják végezni. A sebésznek fel kell nyitnia a mellkast, s így a légköri nyomás következtében a tüdő öszszenyomódik. Azelőtt azt hitték, ha felnyitják a mellkast és megbontják a mellhártya egységét, a tüdő annyira öszszenyomódik, hogy a páciens szükségképpen meghal. A gyakorlat azonban nem igazolta ezt a feltevést. Bebizonyosodott ugyanis, hogy műtét közben minden különösebb veszedelem nélkül egyoldalú pneummotoraxot lehet alkalmazni. Bár a tüdő közben kissé öszszenyomódik, de mihelyst a tüdőn ejtett sebet bezárják, újból kitágul és végezni kezdi élettani funkcióit. Amikor azonban a tüdő mindkét részét fel kell nyitni, egy speciális készülék segítségével mesterséges légzést alkalmaznak. A beteg mély álomba merült. A mesterségesen táplált tüdő szabályosan működik. A két tüdőlebbeny között valami érdekes anyag látható. Ez lenne talán a szív? a szívnek azonban vernie kellene, ez a valami megmozdulatlan. És mégis ez a szív, csak kemény páncéllal van körülvéve. A sebész feladata, hogy ezt a megkövesedett réteget eltávolítsa. A páncél kemény, szét kell fűrészelni. Az orvos részekre vágja s az egyes részeket egymás után eltávolítja. Természetesen ez nem olyan egyszerű dolog. A műtét számos drámai pillanatot idéz elő. Ám a sebész nyugodtan adja az utasításokat a szervezet megfelelő működésben tartására. Végre a páncélt eltávolították. A szív működése szemmel láthatólag megélénkül. Az operáció sikerült — a beteg meggyógyult. Mikor a halál meghátrált Petrovszkij professzor moszkvai klinikáján 1958-ban végeztek először plasztikai szívműtétet. A beteg 50 éves volt. Állandó légzési nehézségekről panaszkodott, melyet a halálfélelem érzése csaknem elviselhetetlenné tett számára. A páciens néhány évvel azelőtt súlyos szívizom infarkton esett át. A műtéti beavatkozás elkerülhetetlen volt. A sebész felnyitotta a mellüreget, szabaddá tette a szívet ... A nagy, kidomborodó aneurizma vékony falán át látni lehetett a lüktető vért. Úgy látszott, minden pillanatban megrepedhet. Az aneurizma zacskót a sebész különleges szorítókapoccsal összefogta. A szív erre a beavatkozásra alig reagált , egy pillanatra megszüntette működését, de aztán szokott erővel újra verni kezdett, mintha észre se vette volna a megterhelést, az idegen kapcsokat. Az infarkttal és aneurizmával sújtott szívizom a műtét egész lefolyása alatt normálisan működött. Az aneurizma eltávolítása után a sebészek hozzáláttak az operáció második részéhez. A rekeszizomból az aneurizmánál valamivel nagyobb lebernyeget képeztek, hogy befedhessék vele a szívizmon ejtett vágást. A lebernyeget széthúzták, a megfelelő helyre illesztették, majd a szívizomhoz varrták. E mesterségesen készített „folt” nemcsak a szív elvékonyodott falát szilárdítja, de javítja a szívizom táplálását is. A tudomány ez esetben ismét legyőzte a halált. A szív, melyet az orvosok évszázadokon keresztül érinthetetlennek tartottak, ugyanolyan szerv ma már a gyakorlott sebész számára, mint a többi —pl— w •.! ••'if