A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-05 / 1. szám

Útban hazafelé Copyright by Zeneműkiadó Vállalat, Buda­pest Mi «Irruio nick „ , Esmaj K­asma| A* C*I / Km7 / / / *■ 1 --- — Út - ban Még száz ha - za - fe - lé - pés az 10. út. (a) ifi - ban hos­ -­szú. (az) ott-hon fő - vég-le - lene­lé... Már oly m-han-va já - nik. Sze-rel-mes pá - rok, fi -­úk és ;i út. Szür-ke hét-kúz-nap w! - gén. Kül-vá-ms mé - iyén.meny-oi­-szá-gunk lá - ny* ne-vet-nek én - rám. Tud-ják, mit ér-zek én. szí - lén vár az a há - áz. Még pár lé-pés az út, úgy mint a szél. Ál-mo-dnm száz - szor ma is, mint vég-te-len út. Még csak egy lé - pés.. m^-ha-tú 0C0DA(an köd ) Es On As Cm RnA ad kbit) És fut­­­nék Út -­tan ha -­za - fe - lé. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kincseskamra, melyben — akár hiszed, akár nem — rengeteg aranyat halmoztak fel Meseország kellős közepén, felmérhetetlen értékek között, visszafojtott lélegzettel, szinte megületődve borongasz .. Káprázik a szemed a sok aranytól... Többször is megcsíped a karod, hogy meggyőződj róla, ébren vagy-e. Nem minden­napi látvány tárul eléd, annyi bizonyos, hiszen ezeket a kincseket soha egyetlen kiállításon sem mutatták be. De igaz, nem is arra valók, hogy mások gyönyörködjenek bennük. A fő, hogy megvannak, léteznek, a ma­gunkénak mondhatjuk őket, és gyarapodnak ezek az értékek... De ez már nem mese, hanem valóság A prágai Állami Bank egyik épü­letében vagyunk, mélyen a föld gyom­rában. Az alagsor vastagfalú páncél­terme egyike azon helyiségeknek, ahol a köztársaság kincseinek, az állami tartalékoknak egy töredékét őrzik. A kulcsárok, F. Doleval és J. Hore, a bank tapasztalt dolgozói ép­pen olyan nyugodtan és közömbösen tárják fel előttem a megvasalt ajtó­szárnyat, mint ahogyan mások a mun­kahelyükre tessékelik be látogatóju­kat. — Nyersanyagnak tekintjük az ara­nyat, amellyel dolgozunk — magya­rázza egyikük. — A különbség csu­pán az, hogy értékénél fogva jobban szemmel tartjuk. Erre a nagy biza­lom is kötelez, mellyel megajándékoz­tak bennünket. Ám, amint megtudjuk —■ s így van ez rendjén —, ez a bizalom sem vég­telen. A dolgozók kölcsönösen ellen­őrzik egymást. A hozzám hasonló ki­vételes látogatóktól eltekintve csu­pán ők léphetik át a páncélterem kü­szöbét és a páncélszekrények is csak akkor nyílnak meg előttük, ha egy­szerre mindketten jelen vannak. Min­den szekrénynek ugyanis két külön­böző zára van, és a beléjük illő kul­csok nem lehetnek ugyanannál az embernél. Átvételük és visszaadásuk valóságos szertartás. Ami más munka­helyen elképzelhetetlen volna, de leg­alábbis nevetségesnek tűnne, abból itt egy tapodtat sem engedhetnek. Fel sem tűnik már nekik, nemhogy túl­zásnak tartanák, hiszen jól tudják, az arany pótolhatatlan érték, mely­ből, ha valami is hiányozna... rossz rá gondolni... De nem, a pontosan kidolgozott el­lenőrzési rendszer mellett az ilyesmi nem fordulhat elő. Azonnal észreven­nék. De különben se törje senki ezen cm34t

Next