A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)
Sok már a néző. Búg a filmező masina, csettegnek a fényképezőgépek, fogynak a magnótekercsek, mert ropják már a táncot a lédecsek. — Nézzék csak, így járták a gyorsat a nagyanyáink, meg még azok nagyszülei is! így meg a lassút! • Szépen méltóságteljesen a férfiak, feketében, csizmásan. A menyecskék meg kecsesen, hajladozva, mint a pipacsok a szélben. Héj, nincs is szebb a magyar táncnál, meg a takaros magyar menyecskénél. Csillog a szemük, piros az arcuk és fújhat a szél, bújhat a nap, ők azután nem fáznak. Kipirosodtak a daltól, tánctól meg azután a murcitól is, amit maguk között már burcsáknak hívnak. Jókedvűek és csupán azt nem értették, hogyan lehet német kollégánknak olyan szép, magyaros bajusza. Hát még akkor mekkora volt a csodálkozásunk, amikor meghallották őt magyarul beszélni. Azt hitték, hogy csak ugratjuk őket. Pedig Franz Klaus 1938-ban született Münchenben és még véletlenül sem voltak az ősei között magyarok. Úgy látszik, hogy mágneses ereje van a magyar táncnak, meg a magyar népdalnak. Azért is gyűjti őket. De amíg a menyecskék ropják a táncot, énekelnek, s hogy jobban menjen, murcit iszogatnak, kihasználom az alkalmat és bemutatom ezeket az országszerte híres menyecskéket: Ábel Lászlóné, Farkas Mihályné, Fazekas Istvánné, Fazekas Sándorné, Finta Imréné, Hajdú Lászlóné, Mester Ferencné, Zsidik Jenőné és a csoport vezetője: Jókai Marika tanítónő. Ahogy Magyar Miska bátyó már elmondta: mindnyájan feleségek és anyák, némelyiknek eladó lánya van már. És a munka után próbákra járni igazán nem kis áldozat. De most nem érzik a fáradtságot, csillog a szemük, röppen a szoknyájuk, és csak úgy dől belőlük szakadatlan a sok-sok gyönyörű népdal. Olyan szépek a népviseletben, hogy a férjük most újra beléjük szerethet. Szép, szép a győzelem, de nagy ára van annak! — Amikor mások lepihennek, vagy nézik a tévét, mi próbákra járunk. De szívesen csináljuk, mert attól félünk, hogy velünk együtt elmúlik a népdal is... — Dehogy múlik! Hiszen láthatjátok a pesti tévében is, hogy azért nagyon sokan szeretik. Ha évszázadokig nem felejtették el őket, akkor nekünk sem kell aggódnunk. Mert a sláger az csak divat, bolondság, hóbort, de a népdal az művészet. — És amikor Marika összetoborozta magukat, bíztak abban, hogy az országos népdalverseny győztesei között lesznek? — Hát... — Persze, hogy bíztunk... Azután meg már nagyon is, amikor az elődöntőkön jól szerepeltünk. — Marika nagyon ügyes és lelkes, mi meg nagyon szeretünk dalolni. Csak időnk lenne több. De hát, tudják az ember meg a gyerekek, meg azután a munka. Kevés időnk jut arra, amit legszívesebben csinálunk. — Kezdetnek igazán szép volt ez a győzelem. Remélem, hogy ezután sem ülnek majd a babérjaikon. — Nem, nem. Ez a győzelem meghozta a kedvünket, meg hát az önbizalmunk is megnövekedett. — S mint anya, mit mondana? — Azt, hogy minden anyának, minden tanítónak kötelessége, hogy megszerettesse a gyerekekkel a népdalt. Az iskola egyik helyiségében azután tovább tart a nótázás. Ág Tibor faggatja az asszonyokat: — Ismerik ezt a népdalt? — és már dúdolja is. — Ismerjük hát! — és énekelnek egyenként, majd együtt. — Ennek én más szövegét ismerem. — Énekelje csak el! A tánc, dalolás véget ér. A menyecskéket várja az otthoni munka: a népviselet visszakerül a szekrényekbe, s az éneklő asszonyok visszavedlenek dolgozó nőkké. Este van már, késő este. Múlt és jelen Amit eddig leírtam, az csak az érem egyik oldala. De ne higgyük, hogy a népdal szeretete és a népviselet megbecsülése valamiféle maradiságot takar. Lédec igenis lépést akar tartani és lépést is tart a korral. A huszadik század második felének élettempója jellemző erre a falura is. Amit Magyar Miska bátyó elmondott, az volt a múlt. Ezt csak azért írtam le, hogy legyen mivel összehasonlítani a község jelenét. Lédecen már nem lakik három-négy család egy helyiségben. Alig van már gerendás mennyezetű, döngölt agyag padlójú lakószoba. A gyerekek nem mezítláb és nem hátulgombolós szoknyában járnak iskolába. Lédecen már gyönyörű új családi házak épülnek 1945 óta, s minden lakásban ott a jégszekrény, a porszívó, a rádió és a tévékészülék. Sokan vettek már személykocsit és még többen várnak rá. Divatosan öltözködnek, sokat olvasnak, a gyerekek terveket szőnek, szakiskolákba mennek, sokan főiskolára is. Igen, Lédec lépést tart a korral, de megőrzi a múltból mindazt, ami érekes, ami szép. Alattunk a falu, Sisi betyár barlangja fölött állunk és nézzük Lédecet, a falu közepén sikló patak ezüst szalagját, az új házak szép piros tetejét, az udvarokon búcsút integető fehér zászlókat, a kéményekből felszálló füstöt. Búcsúzunk Lédectől, a lédeci dalos menyecskéktől, akikről — úgy hisszük — sokat fogunk még hallani. N. LÁSZLÓ ENDRE TMPPISZTI A lédeci menyecskék az érsekújvári elődöntőn Néha azért a vízre is szükség van! — mondja Magyar Miska bátyó Sétára készülődnek a lédeci lányok Aki a legtöbb nótát tudja Stubnya Arnold felvételei