A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-07-07 / 27. szám

fejlett szocialista ember nevelésére vonatkozó elképzeléseit. Leninnek az egységes irányítású iskolákkal kapcsolatos elvi állás­­foglalása azonban egyáltalán nincs ellentétben az anyanyelvi oktatás megvalósításával és annak támo­gatásával. Ám az anyanyelvi okta­tásnak az egységes iskolarendszer­ben kell megvalósulnia, mondja Lenin. Lenin már 1913 májusában a „Munkásosztály és nemzetiségi kér­dés“ című írásában azt követeli, hogy egyetlen nyelv se részesüljön semmiféle kiváltságban. A nemzeti kisebbségekkel szemben a legcse­kélyebb megszorítást se alkalmaz­zák, és ne érje a legcsekélyebb igazságtalanság sem. Ezek a mun­kásdemokrácia elvei — mondja Lenin. Egy későbbi írásában erélyesen szembefordul azokkal, akik azzal vádolták az oroszországi marxistá­kat, hogy az iskolák egységes irá­nyításának védelmével ellenzik az anyanyelvi oktatás szükségességét. Lenin ezzel kapcsolatosan ezt mondta: „A marxisták mindenkinél követ­kezetesebben ismerik el az anya­nyelvi oktatáshoz való jogot, hisz az orosz marxisták elsőként szögez­ték le, hogy nincs szükségük köte­lező államnyelvre és ezzel Orosz­országban elsőként ismerték el tel­jes mértékben az anyanyelv hasz­nálatának jogát.“ Egyébként Lenin műveiben számtalan helyen talál­kozunk olyan tétellel, amely kate­gorikusan visszautasítja az állam­nyelv fogalmát, mint antimarxista fogalmat, amellyel szemben Lenin a nyelvek teljes egyenjogúságáért száll síkra. A nyelvek teljes egyen­jogúságának lenini megfogalmazá­sa tehát magába foglalja és fel­tételezi az anyanyelvi oktatás jogát, míg a másik oldalon az államnyelv fogalma ezt a jogot tagadja vagy háttérbe szorítja. A legnagyobb tudatlanság kell ahhoz - mondja Lenin -, hogy va­lakik összekeverjék az anyanyelven való oktatást az állami isk­olaügyek nemzetiségek szerinti felosztásával a „kulturális-nemzeti autonómiával” az iskoláknak az állam hatásköré­ből való kivételével. A marxisták szerte a világon nem ellenzik (még a demokraták sem) az anyanyelven való oktatást, ugyanúgy sehol a vi­lágon nem fogadták el a marxisták a „kulturális-nemzeti autonómiát". Lenin ehhez a kérdéshez később 1919 márciusában, tehát a szovjet­hatalom második évében újból visszatér az orosz bolsevik párt nyolcadik kongresszusán elmondott előadói beszédében. Ebben egye­bek között megállapítja: a marxis­táknak igen éberen kell ügyelniük arra, hogy a bizalmatlanság helyett állandóan erősítsék a különböző nemzetek és nemzetiségek munká­sai közötti bizalmat. Ezzel kapcso­latban, mint negatív tényt állapítja meg: „Vannak nálunk, az oktatás­ügyi népbiztosságban vagy akörül olyan kommunisták, akik azt mond­ák, egységes iskola, ezért ne mer­jetek az orosz nyelven kívül más nyelven tanítani. Véleményem sze­rint az ilyen kommunista nagyorosz soviniszta. Közöttünk is sokakban él ez a nagyorosz soviniszta, és har­colni kell ellene. Ezért kell monda­nunk más nemzeteknek, hogy mi következetesen internacionalisták vagyunk, és valamennyi nemzet munkásaival és parasztjaival ön­kéntes szövetségre törekszünk.“ Leninnek a nemzeti kérdésről, a nacionalizmus elleni harcról szóló minden cikke, levele és beszéde azt tükrözi, hogy a marxisták a nemzetek és a nemzetiségek között a múltban felmerült bizalmatlanság és a nacionalizmus mindenfajta megnyilvánulása ellen csak úgy harcolhatnak eredményesen, ha a proletár internacionalizmus elve alapján maradéktalanul megvaló­sítják a nemzetek és nemzetiségek teljes gyakorlati egyenjogúságát és ezeken az alapokon egyesítik min­den nemzet és nemzetiség munkás­ságát és haladó erőit a szocializ­mus győzelméért vívott harcban. Ezért a különböző nemzetek és nemzetiségek dolgozói kölcsönös bizalmának elmélyítéséért és az ebből fakadó egységért ma is har­colni kell. Ehhez a harchoz adnak útmutatást Leninnek a nacionaliz­mus elleni harc problémáival fog­lalkozó írásai, ezzel kapcsolatos gondolatai. VARGA JÁNOS radt, vagy ha tán rosszul érzi ma­gát. .. A következő helyiségbe lépve olyan szorongó érzés fog el egy pil­lanatra, mint elsős kisdiá­k korom­ban, mikor itt, a hátsó padok egyi­kében felkészületlenül lapítottam. Pe­dig tudom: itt ma nem lesz feleltetés. A valamikori katedra helyén televízió áll. Ezenkívül társasjátékok, szép könyvtár, rádió teszi kellemesebbé az itt töltött időt. És persze az iskolák diákjai, akik néha kultúrműsorral szó­rakoztatják a klub tagjait. Nézegetjük a naponta, gondosan vezetett naplót. Minden oldalon hu­­szonöt-h harminc név van beírva. Eny­­nyien jönnek ide naponta beszélgetni, szórakozni, felidézni egy-egy régebbi eseményt, vagy ha éppen arra szot­­­tyan valakinek kedve, tenni-venni a házhoz tartozó szép kertben. — A legidősebb tagunk, Frastin An­ti bácsi - kilencvenhárom éves — már fél éve nem­ jár közénk, mondja Kissné. Itt van viszont Hoksa Józsi bácsi, aki a maga nyolcvanhét évével rangidős közöttünk. Úgy látom nagyon jól érzik itt ma­gukat az emberek. - Jól, csak... - Csak? - Többen is eljárhatnának ide. Mert ahol harmincan jól érzik magukat, ott többen is kellemesen szórakoznának, hiszen amint látod a feltételek bizto­sítva vannak, mondják kísérőim szinte egyszerre. Igazat adok nekik. GORFOS JENŐ A szerző felvételei Szíj­jártó Dániel és Kiss Ignácné Megtörténtek a ballagások. Nagy­ítunk, nagylányunk, jó magunk immár harmadszor is átestünk a nevezetes eseményen. Hol mindenütt s hányszor hangzott el: „Ha majd kikerülsz az életbe...“ És az élet itt van. A végzős óvodások anyjuk mellett a hivatalban, az üzletben — már aki megteheti —, jobbik esetben falun a nagymamánál, rosszabb esetben az utcán töltik napjaikat. Élvezik a játé­kot, ma még nem­ várja őket a köte­lesség. Mi, szülők, büszkén mondogat­juk, bizony már iskolás lesz! Aki az elemi után szakmát tanul, pár hét múlva megtudja mit jelentett a szó, ha majd kikerülsz az életbe... Számára már nagyon is kézzel fogha­tó valóság lett az élet. Igen, jó, hogy nem kell tanulnia, de mit ér az sza­badság, ha reggel ötkor kel , este nyolcra ér haza, mert az üzletben a reggeli és a délutáni csúcsforgalom­hoz osztották be. Hamarosan rádöb­ben, hogy napozásra, szórakozásra csak annyi ideje marad, mint a fel­nőtteknek. Nem érti, hogy máris elér­kezett az az idő, amikor a köteles­ség parancsol, amikor vállalni kell azt is, amihez nincs kedve, hogy moso­lyogni kell akkor is, ha sima. Csupa izgalom, megfeszített tanulás volt osztályrészük az érettségire készü­lőknek. Tanárok tizei gondoskodtak arról, hogy legyen mivel foglalkozniuk. A napnak szinte mind a huszonnégy óráját kitöltötte a nagy vizsgára való felkészülés. Óráról-órára új feladatok, új kötelességek vártak rájuk. S ők már annyira belejöttek a tanulásba, hogy vérükké vált az ismeretszerzés igénye. Ha előfordult egy-egy lyukas­ óra, persze örültek, de annál nagyobb él­vezettel várták a következő próbaté­telt. Mint valami jó mulatságot, ka­landot, úgy vették a feleltetést, a dol­gozatírást. Tudásszomjuk kielégült, a feleltetés sikerélményt, önbizalmat adott. Ha a fokozott ütemű tanulás mellett mégis akadt egy-két szabad délután, akkor az ifjúsági szervezet, a szakkörök nyújtottak elfoglaltságot. Bekövetkezett, íme itt van az élet. Mint valami légüres térben, kóvályog­nak az új munkahelyen. Ismerkednek a környezettel, a munkatársakkal. Megszűnt az állandó információ­­áramlás, már nem gondoskodik idő­töltésről az iskola. Életüket már nem irányítja pedagógus, a munkahely pe­dig nem mindig a legmegfelelőbb kör­nyezet az épp hogy csak „érett" em­ber formálására. Hamarosan tapasz­talja, hogy nem bíznak benne, nem becsülik igyekezetét. Suttogást hall, úgyis elmegy katonának, úgyis férjhez megy, ki tudja visszajön-e? Csakha­mar felismeri, hogy az életben sza­bálytalanul is szoktak előzni. Vigyázzunk rájuk, ne törjünk fölöt­tük idő előtt pálcát, ne fojtsuk belé­jük a szót. Rajtunk, munkatársaikon múlik, milyen embert kap társadal­munk.

Next