A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-03 / 27. szám
Hétvégi levél Bakán sudár jegenyesor a lenyűgöző a falu közepén, s néhány kilométerrel tovább. Bősön, amelynek a neve a vízilépcső-rendszer építésével röppent szét a világba, a csallóközi nagy falu fogászati rendelőjében egy csonttá-bőrré soványodott öregember határtalan életkedvével ejt ámulatba. Azt hinné az ember, hogy az ilyen öreg, mint ez a kilencvennégy esztendős hősi is, akárcsak a szappanbuborék, a gyengécske szellő érintésére is elpattan. Fogatlan, beesett arcú, aprószemű vénember, aki görbebotjára támaszkodva várakozik a rendelőben, gyűrött a kabátja, a nadrágja, szembetűnően az egész arca is, olyan benyomást kelt bennem, hogy bizony már bele is csak halni jár a lélek. „Száz lépésre a temető, ott van az ablakom előtt", kel életre bennem Ady híres verssora, miközben a reszkető kezű vénembert nézem a bősi fogászati rendelő szép nagy tágas várótermében. Sokan várakoznak a fiatal, máris jó nevű Mikus doktor rendelőjének ajtaja előtt, nem kis szomngással és belső remegéssel, hiszen a fogorvos székébe ülni nem valami felemelő érzés. Persze, a sok férfi és nő között én csak a kis töpörödött öregembert figyelem, a kilencvennégy esztendős atyafit aki — nem titok — műfogsort szeretne a szájába vénségére. Erős hát benne a hit, az élniakarás, száz évet szeretne élni legalább, magányosan, családi körben, akárhogyan, mert ő is tudja, miért ne tudná, hogy jócskán kitolódott századunk végére az átlagéletkor, ma már a hetven-hetvenöt éves korában elhunyt emberre azt mondjuk, hogy korán elment, élhetett volna még egy-két évtizedet aranylakodalmakat ünneplő világunkban. Nem veszem le a tekintetem a bősi fogászat csodálni való vénemberéről. Őt nézem, s magamban Juhász Ferenc verssorait mormolom. Köhögnek, megint köhögnek, száraz levelek csörögnek. Léptek alatt, vagy a széltől? De hisz szelőcske se rebben, kopaszodó ág se moccan, csak a kezem kezd remegni, a szívem ver egyre jobban. Az én bősi vénemberem azonban semmi jelét nem mutatja a betegségnek. Úgy ül mereven a rendelő ajtajára szegezve a tekintetét hogy egyet sem köhint, még csak nem is szipákol, szemmel láthatóan egészségnek örvend. Nem tudom, kicsoda, a nevét sem kérdezem, hajdani foglalkozását sem tudakolom. Napégette bőre, kemény munkától megkérgesedett tenyere életrajzának tömör kivonata is lehetne. Itt született, talán ebben a majd négyezerötszáz lakosú faluban, de egészen biztosan ezen a tájon, a Csallóköz egyszer derűs, másszor gondfelhős ege alatt, szinte karnyújtásnyi közelségben az öreg Dunához, amely éltetője és veszélyeztetője a csallóközi embernek a történelmi időben annyiszor ismétlődő nagy, gátat szakító dunai áradások idején. Azt hinné az ember, hogy az ilyen magas kort megért atyánkfia, mint ez a bősi vének véne is, türelmes, készségesen várakozó, már-már úgy viselkedik, mint a tölgy, amely nem érzékelve az idő múlását, áll egy helyen, vagy mint a ladik, amely örül elmúlásba vezető útja megakadásának. Bősi öregemberem erre a feltételezésemre is rácáfol. Nyugtalan, el-elfogja a mehetnék, mintha még most is pénzt jelentene számára az idő. Ha nyílik a rendelő ajtaja, máris felkerekedne és indulna be mindenki mást megelőzve, s az ápolónő mosolyog, majd megcsóválja a fejét, s mert ő maga is hősi, nevén szólítja az öregembert, visszaparancsolja a helyére, legyen még egy kicsit türelemmel. S az arcán megjelennek a megrovó vonások is: — Hová siet, jóember, nem mindegy magának, itt ülni vagy otthon ? A vénembernek nem tetszik, hogy vissza kell ülnie a helyére, bosszúsan pislog a rendelő ajtajára és a szomszédaira, láthatóan gyötri a mehetnék, szenvedted lelkét az egy helyben ülés. Repülne, ha ereje lenne hozzá, amikor neki nyílik az ajtó, a bősi ápolónő őt szólítja be a rendelőbe. Kopog botjával a hűvös kőlapokon, megy be a rendelőbe szinte kétrét görnyedten. Görbebotját reszkető kézzel a fogorvosi szék támlájára, a fejtartó párna alá akasztja, s hiába az erőlködés, nem bír a megért kilencvennégy esztendő terhével. A fogorvosnak kell őt a székbe segítenie. Már ott ül szemtől szembe a fiatal fogorvossal, túlontúl magas kora ellenére is peckesen, s mondja a doktor úrnak, hogy teljes alsó és felső fogsort akar, mert úgy hallotta, jót tesz az ember fiának. Az orvos bólint és rövid vizsgálat után elkészíti a kellékeket a mintavételhez. S ezzel a történetnek végére is értem. Egy kilencvennégy esztendős ember Bősön műfogsort rendelt. A tulajdonképpeni okot nem mondta, én írom le helyette, hogy amit rendelt, az ingyen fogsor. Még ha nem is lenne olyan jó, mint ahogy másoktól hallotta: ajándék lónak ne nézd a fogát! Bősről hazatérőben újra megcsodálom a bakai jegenyesort Szépek, sudárak, egymást feszesen tartók. Bakán a jegenye. Bősön a vénember életkedve fogott meg. Falukép a pusztítás előtti Lidicérő! A békeliget, háttérben az újjáépített Lidice