A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-06 / 28. szám
i - Óbást, Újbást, Tajti, Hidegkút, Vecseklő, Bakóháza. Ezek a tulajdonképpeni medvesalji községek — mondja Rimaszombatban (Rimavská Sobota) Molnár Viktor, a járási nemzeti bizottság magyar nemzetiségű alelnöke. — Zárt vidék, szorgalmas emberekkel. Minden kisközségben kultúrház áll. Társadalmi munkában épültek. Több mint ötven kilométert kell utaznom, hogy a medvesalji falvak valamelyikébe jussak. A kapunak is tekinthető Ajnácskőn (Hajnácka) magas a fű az egyik udvaron. Nem kell a takarmány senkinek ? Innen tovább már arra figyelek, hogy a gömöralmágyi (Gemersky Jablonec) Szélhegyen áll-e még az impozáns, modern berendezésű magyar tanítási nyelvű iskola, amelynek egész Szlovákiában alig találni néhány párját? Jegenyesor és gyümölcsfák között vezet az út a medvesalji zárt világba, ahol a hegyek mintha útját állnák az apró falvaknak. Egyfelől a medencéből kiemelkedő Medves, másfelől az országhatár jelent itt sorompót. Mikor egyik idős útitársamnak elárulom, hová utazom, szűkszavúan anynyit mond: — Tajti a világ vége. Péterfala meg a közepe. Pontosan ott, ahol a templom áll... Ha nem mondta volna, azt hinném, hogy Vecseklő (Vecelkov) a világ vége, ott fut az autóbusz zsákutcába, onnan nem vezet út tovább, megfordul, és Hidegkúton (Studená) szalad keresztül, ahol a széltében-hosszában ismert folklórcsoport tagjai talán az utolsó simításokat végzik formaruhájukon, másnap utaznak a Zselizi (Zeliezovce) Országos Népművészeti Fesztiválra. Tudatosan választom a legtávolabbi Tajtit (Tachty) elsőnek a medvesalji aprófalvak közül. Bálint Lajost keresem, akivel még az ötvenes évek közepén Détérben (Gém. Dechtáre) kötöttem barátságot. Azóta tanított már Péterfalán, (Petrovce) Korláton, (Konrádovce) Óbászon (Stará Basta) és a szép, új almágyi iskolában. Most Tajti a legújabb állomáshelye, az egy-négy osztályos, négytanerős általános iskola vezetője. Harminc tanuló fejét pallérozza, köztük 18 cigánygyermekét Már a járási székhelyen hallottam öt dicsérő szavakat. Aránylag rövid idő alatt elérte, hogy a cigánygyermekek nyolcvan százaléka rendszeresen látogatja a tanítást. Az iskola és gondosan parkírozott kertje csendes. A tanulók a napos, meleg időt élvezve a közeli napközi otthon udvarán zsivalyognak. Tetszik nekik a nemzetközi gyermeknapra engedélyezett szabadság. Bálint Lajossal is a napközi otthon épületében találkozom. Az ilyenkor szokásos, egymás hogyléte felől érdeklődő rövid terefere után nyakunkba vesszük a medvesalji világot. A leleményes és szívós emberek településhelyeit. Azt olvastam róluk, hogy abban a nem is olyan régi világban jobban kímélték a jószágot, mint önmagukat. A szegénység a cipészeknek sem teremtett jó életmódot. Az emberek nem sok lábbelit nyűttek el. Vásárra, búcsúra menet a vállukra akasztották a csizmát. A batyuzó asszonyok szintén mezítláb rúgták a port. A kerékpár csak a harmincas években jött divatba. A falvakból kirajzó munkások története egyidős a közeli és távolabbi ipartelepítéssel. Számukra azonban csak megélhetést nyújtott az ipar. Nem szakította el őket a közösségüktől. Ma is ragaszkodnak az évszázadok során kialakult, három szükség (születés, házasság, halál) szabályozta életmódjukhoz. Dél van, és Tajti fölött mintha megállt volna az idő. Az úton és a kertekben sehol senki, az emberek a tűző nap heve elől behúzódtak a házakba, a szomjasak meg a kocsmában találtak menedéket. Bálint Lajos mosolyogva mondja, hogy csupán látszólagos a mozdulatlanság. A kertekben sok a munka, a tajziakban nagy a kertészkedő kedv, különösen az uborkatermesztés foglalkoztatja őket, s most már szamócát is termesztenek a rimaszombati konzervgyár kívánságára. — Van itt Medvesalján egy szurkos (aszfaltozó) jelszó — mondja Bálint Lajos. — Úgy hangzik, hogy a szurkosnak még mindig lehet keresni, de már távolról sem annyit, mint régebben! Az utóbbi tíz évben már csak protekcióval lehet bejutni egy-egy szurkos csoportba. Ezek kommunális üzemekhez tartoznak. A Magas-Tátráig járják az országot. Az tartják róluk, hogy ők a szocialista pénz- és időmilliomosok. Hétfőn elmennek és csütörtökön jönnek vissza. Már Almágyon kiszállnak a buszból, aztán egy-egy kocsma érintésével közelednek soha meg nem tagadott otthonukhoz. Sokat isznak, de nem korhelyek. Tajti közepén áll egy nagy épület. Elfér benne a kocsma, a vegyeskereskedés boltja, a tejcsarnok, a kulturális terem, a könyvtár, a klubhelyiség, a tanácsterem és a hab polgári ügyeket intéző testületének a helyisége. Mindössze nyolcesztendős, társadalmi munkában épült. Egy-egy család 180 órát vállalt. A kocsma tágas, tiszta, de alig van benne vendég. Az előzékeny és kedves kocsmárosnénak most nincs sok dolga. Leülünk egy asztalhoz, s üdítőitalt iszunk. Közben Bálint Lajos áthívja Molnár Kálmánt hozzánk. Vonakodva jön, helyet foglal, mondja az életkorát (45 év), a foglalkozását (aszfaltozó), a születési helyét (Tajti), s amikor a tartózkodó hűvössége felenged, már jobban belemelegedik a beszélgetésbe. — Kőműves voltam, Tajti a környéken kőművesfaluként ismert. Mára azonban mindenféle más váltotta fel a kőművességet. A tévészerelőn kívül már minden szakma jelen van a falunkban. A kékszemű hullámos hajú, dohányzó férfi olyan, hogy előbb jól megrágja, csak azután mondja ki a szót. Mintha találgatnia kellene, úgy sorolja a munkahelyeit, s