A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-06 / 28. szám
végére hagyja a szövetkezetet, ahol kőművesként szintén évekig dolgozott. Abba azonban nem avat bele, hogyan lett aszfaltozó. Erről röviden csak annyit mond, alkalma nyílt bejutni egy szurkos partiba és kész. S hogy vélt irigységemet azonnal eloszlassa, úgy folytatja: már sok helyen felmondtak a szurkolóknak. Szurokhiány miatt. Pléhlemezből sincs elég. Az aszfaltozó élete egyáltalán nem könynyű. Hétfőn bekapcsolja a gépet és csütörtökig nincs megállása. Nem szabad kihűlnie a gépnek. Lakókocsiban élnek, maguknak főznek és egymás között magyarul beszélnek. A szurkolók kilencven százaléka magyar. — Üdítőitalért jöttem. Meg a feleségem a kocsmáros — magyarázza Molnár Kálmán. — A szeszesitalt is megiszom, mindenki megissza a mi vidékünkön. Gondjaim közül elsőnek azt említeném, hogy az utcánkban sok a víz meg a sár. Már vagy tíz éve ígérik a portalanítását. Tagja vagyok a hab polgári ügyeket intéző testületének, ütöm a vasat, mégse melegszik. Másodiknak meg azt, hogy van egy szép nagy kosom, és nem tudok megválni tőle. Nincs szívem levágni. Bálint Lajos meg nem veszi meg tőlem. Egyszer már úgy volt, hogy megveszi, aztán nem lett belőle semmi. Tajtiban nem tartanak juhot Óbászon jobban. Most válik divatossá a juh- és bikatartás. Valamikor híre volt az állatkereskedelemnek a medvesalji községekben. Még a kocsmában is az ökrökről esett a legtöbb szó. Aztán megcsappant az állattartási kedv. A mi falunkban szárnyasokból van sok. Galambász és nyúlász is akad. Sokáig hallgat arról, mennyit hoz a konyhára a szurkos mesterség. Mikor már végképp nem térhet ki a válasz elől, feltűnő óvatossággal 3500—5000 koronára becsüli a havi keresetét. Aztán nem is tudom, mi okból, a betyárokra terelődik a szó. Vidróczky a barkósági betyártörténetek legtöbbet emlegetett alakja, de nem a tajti kocsmában. Varga Pál, a hidegkúti autóbuszsofőr szomját oltva azt kezdi bizonygatni, hogy Medvesalján már a nagyapja sem tudott a betyárságról, pedig 1861-ben született. Az öregek gyalog jártak Balassagyarmatra, de csak garázdálkodó cigányok támadták meg őket. Az emlékezet és a gondolat ösvényén ideoda csapongva mondja: — Nagyon szegény emberek laktak a faluban, csak két-három olyan gazda volt, akiknek húsz holdjuk volt. Fülekre és mindenüvé eljártak dolgozni, ahol munkaalkalom kínálkozott. Ezt teszik most is. Csak míg régebben vissza is jöttek, akik elmentek, most sokan ottragadnak. Tíz év múlva üres lesz, vagy gazdát cserél a hidegkúti házak fele. Azzal zárja a gondolatait, hogy nyomatékosan figyelmeztet: a medvesalji emberek nem barkók, hanem nógrádi palócok. A medvesalji aprófalvak közül csupán Óbász tartozott Gömör vármegyéhez. Mintha nem tudná, vagy nem akarná tudni, hogy Petőfi is barkónak nevezte őket. „Várgedéről a második kirándulást tettük többen Vecseklőre (egy barkó faluba)" — írja útinaplójában. Azoknak a tudós embereknek a felfogását vallja, akik palócnak tekintik a medvesalji falvak népét. A kocsma szekrénypultja fölött egy fából faragott szarvasszobrocska látható. Azt írták az oldalára, hogy Medves Kupa. Évről évre öt falu labdarúgói mérik össze az erejüket. Tavaly Újbástra vándorolt a kupa. Egyelőre rejtély, hogy az idén melyik falu lesz a gazdája? — A futballról engem kérdezzenek, mert én futballozom! — szól át a szomszédos asztaltól Básti Tibor parkettázó. — Tajtiban lakunk, Bástiak vagyunk — teszi még hozzá tréfásan. — Persze csak a nevünk szerint. Mikor szaladnak a futballisták ? Amikor megkergetik őket? — kérdezi tőle Molnár Kálmán hangulatkeltő szándékkal. — Dehogy. Amikor tizes sört hoznak Rimaszombatból a kocsmába. Ha tizenkettes jön, mozdíthatatlanok vagyunk ... A szakáll borotválása már a múlt században is „kötelező" volt ezen a tájon. A tajti kocsma egyik legénye mégis igenigen szőrös arccal néz, fülel a közelünkben, s mikor a többiek szóváteszik a mulasztását, a másnapi lakodalomra hivatkozik, amelyre az ő családja is hivatalos, s az állát tapogatva annyit mond: — Holnapra kell kisimakodnom! — Arról tárgyaltunk az előbb — fordít a szón Básti Tibor —, hogy a fiatalok most már felsőbb iskolába mennek, s akkor ki lesz Tajtiban a kőműves? A Medves-hegy mint egy óriásira méretezett, kifli alakú koszorú. Láthatatlan karjával magához öleli az apró falvakat. Egyik község legszélső háza egy kilométerre sincs a másiktól. Gyalog megyünk tovább, s Újbászon arra leszek figyelmes, hogy egy mészfoltos ruhájú, ötvenen fölüli férfi jön velünk szembe. — Ez Zsano! — mondja Bálint Lajos. — Jobban beszél franciául, mint magyarul. Francia könyveket olvas, francia rádióműsorokat hallgat, s lefordítja a Franciaországból Medvesaljára küldött leveleket. A hab helyi gazdálkodási üzemének festőmázolója, Tóth János a neve, de mindenki csak Zsanonak ismeri. Még a republika első esztendeiben vándoroltak ki a szülei Franciaországba. Decazevilleben telepedtek le. Ez egy bányaváros. A Zsano apja bányász volt. Fia ott született, a mesterséget is ott tanulta ki. Aztán a szülők gondoltak egyet, s 1949-ben hazajöttek. Zsano akkor már huszonnégy éves volt. Jó napot, Zsano! — köszönti Bálint Lajos még mielőtt mellőzködnénk. — Jó napot, tanító úr! — fogadja a köszönésünket, s máris nekem mondja magyarázkodólag: — Franciaországban mindenki száján lani voltam, mert ha anyám kiállt az ámbitusra, mindig úgy kiabált: Jani, hol vagy. Jani? Itthon meg mindenki Zsanának hív. Senki se szólít a rendes nevemen. Előfordult már, nem most, régebben, hogy egy itteni Gyűrek nevű csendőrtől telefonon érdeklődtek felőlem: ismer-e Újbáston egy Tóth János nevű embert? Azt mondta, hogy soha nem hallott ilyen nevűről. Hát Zsanot ismer-e? Hogyne. Őt ne ismerném? Igazat mondott a csendőr. Zsanot mindenki Zsanonak ismeri Medvesalján. A falvakban új házak épültek, és nincs soha megállása a derék festő és mázolónak. Hol itt, hol ott bukkan fel. Magyarul hibásan beszél, afféle fület bántó kevert nyelven. Csak ő francia szavakat kever a beszédébe, nem szlovákot Szülei már a temetőben porladnak, édesdeden aluszszák örök álmukat a honi földben, ahová meghalni hazavágytak. Tóth János itthon alapított családot, s a gyermekei már nem tudnak franciául. — Minden jót, Zsano! — búcsúzunk el tőle. Mosolyogva nyújtja a kezét parolásfiú Ifi MÁCS JÓZSEF Fotó: Prand/ Sándor J J» n * P J* ■ 4dLájí i i n 4