A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője, 1871 (5. évfolyam)
1871 / 1. szám
3 Nem egy helynél megdöbbenve kell magunktól kérdenünk: vajon jobbak vagyunk-e mi? a kézke nem szól-e nekünk is ? . . . Horácz álláspontját értekező a gyönyörű III-dik szatirában véli legtalálóbban megjelölhetni, mely a barátaink hibái iránt tartozó elnézésről szól. Vedd el, úgymond, e szelíden átsugárzó emberszeretetet, mely dorgálva is használni akar s nevetve tud mindig oktatni , úgy egy szellemdús, de elvtelen sőt léha gúnyolódó fog előttünk állani, ki alig volna méltó annyi komoly ember ügyeimére s közel két évezredet immár túlélt halhatatlanságra. Fölveti ennek kapcsában azon kérdést: miként lehetett az, hogy Horatius, már ifjú korában, épen írói pályája kezdetén mint satiricus lépett fel ? Ennek lélektani megfejtését az azonkori világeseményekben látja, melyekhez azok, kik közülünk a 48—411-diki eseményekben részt vettek, könnyen párvonalt húzhatnak. Ő is részt vett Róma utolsó szabadságharczában, a győzöttel s nem a győztessel tartott, s kora csalódásai után utóbb, kénytelen volt a dolgok egy egészen új rendével őszintén kibékülni. A köztársasági forma lejárta magát, a caesarismus került már felül, s ígérkezett a helyet, melyet jogtalanul és erőszakosan foglalt el, elődénél jobban, a világbéke s az emberiség javára betölteni, vagy legalább a társadalmi rendet újabb véres catastrophák ellen biztosítani. Bővebben igazolja értekező az ifjú költőt az ellene emelt gyávaság és szolgalelkűség vádjai ellen, s érdekes részletekre terjeszkedik ki, mert, úgymond, úgy érzi, hogy nem volna méltó a diszes akadémiai széket elfoglalni, ha egy férfias önérzetét megtagadó szolgalelkű tányérnyalóval bármi részben s bármily nagy időköz után is azonosíthatná magát. A szatírák több helyéből bebizonyítja, hogy Horácznak, noha csak egy szabadon bocsátott fia volt, mit soha sem tagadott, nem megvetendő apai öröksége lehetett, mely neki szerény igényeihez képest elegendő is lett volna, de amely a polgárháború áldozata lett, s valószínűleg elkoboztatott, minél fogva azon kis birtok és nyári lak, melyet később a derék Moecenastól kapott, csak mintegy jogos kárpótlásnak tekintendő. Azon kívül tudva van, hogy e mivelt lelkű és emeltebb érzületű főúr bőkezűsége a költő iránt bőven meg lett jutalmazva nevének halhatatlansága által, mert ha a Marók és Flaccusok nem volnának, ugyan ki beszélne ma még Maecenásról ? ! E két férfiúnak, szabad emberekhez illő s valódi rokonszenven s egymás becsülésén alapuló barátsága a sírig tartott, sőt a kedvező végzet úgy akart, hogy haláluk is majdnem egy időre essék. Ezen összeköttetése mellett is Horatius magától a hatalmas Octaviántól önérzetteljes szerénységgel távol tartotta magát. Az ez által a leggyengédebb modorban ajánlott hivatalokat és kitüntetéseket, dacz nélkül bár, visszautasító, s fenmaradt levelekből megítélhető , hogy nem a költő kereste a fejedelem barátságát, hanem ez amatét, egy bölcs uralkodóhoz illő akár nagylelkűségből, akár számításból. 1*