A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője, 1871 (5. évfolyam)
1871 / 1. szám
Miután ezzel kedvencz költőjének mintegy háztartási dolgairól beszámolt értekező, sietőt mint philosophot és mint moralistát bemutatni. Ami Horáczot mint bölcsészt illeti, nem csekély érdemét látja abban, hogy az akkor keletkezett, illetőleg Görögországból átültetett secták vagy iskolák egyikéhez sem szegődött. Nullius addictus iurare in verba magistri , hanem mindegyik ellenében az egyszerű természetes józan észre hivatkozott. A stoikusoknak főleg csak azon túlszigorát támadta meg, mely bűn és bűn között különbséget nem tesz, s egyformán kárhoztatja a törvénynek bármely áthágását. Az újabbkori törvényhozások — jegyzi hozzá értekező — nem a stoikusoknak, hanem Horatiusnak adtak igazat, s pedig szabad államokban még teljesebben mint absolut uralkodók alatt, s azt mondhatjuk : hál' isten ! Draco komor árnya elfordulhat tőlünk , csak Solon bölcs szelleme mosolyogjon reánk. Áttérve ezután a szorosabb etnikai térre, egy sokkal későbbi mértéket, az ismert „ Saligia"-biablont alkalmazza reá, s kitünteti, hogy a pogány költő a keresztényi u. n. hét főbűnök egyikéről sem feledkezett meg. Ezeket értekező sorba veszi, s bő idézetekkel illustrálja. Első a kevélység. Ennek minden nemét az ész és szív minden fegyverével ostromolja. Elkezdi a stoikusok szellemi gőgjénél, kik minden embert magukon kivűl bolondnak néznek ; folytatja a politikai nagyravágyókon, megkülönböztetve mindig az igazi nagyságot a „prava ambitió"-tól, megvetésével sújtva főleg a nép kegyének aljas módokon hajhászóit; kikaczagja az ősök érdemébe bizakodó nemesi gőgöt, s méginkább a csak erszényére pöffeszkedő plutocratiát ; pelengérre állítja a nagyok szokásait utánzó „parvenu"-ket és „ fertály mágnás "-okat ; nem feledkezik meg végre a kicsiny írók és egyéb jámborok hiúságáról se, mint ama „főbűn" alárendeltebb, de nem kevésbé mulatságos árnyalatairól. A kevélység után első a fösvénység. A költőnek ennél kedvenczebb themája nincsen; majd minden lapon megemlékezik e csodabogarakról s többnyire ellentétbe állítja ama „prava ambitió"-val, mely számításból tékozló, hogy a választások alkalmával megvesztegetések által felvergődhessék, s utólag kárpótolhassa magát. Egy igen találó helyet idéz értekező a 2-dik K. III-dik szatírájából, mely szerinte az emberi bolondság codexének volna elnevezhető. De, úgymond, ha igazi undort akarunk a kapzsiság ellen gerjeszteni, úgy az örökség hajhászoknak szóló keserű szatírát (2. 2. V. sz.) kell megolvasnunk, melynél a római feslettségnek szomorúbb, utálatosabb képét sehol sem fogjuk találni. A bujaságról szólván, melynek Horatius épen a hírhedett II-dik szatírában is legkegyetlenebb ostorozója, ismét a költő egyéni jellemzésére térve ki, nem tartja betű szerint veendőnek azt a „mille puellarum, puerorum mille furores"-t, noha megengedi, hogy egy állandó mély szerelmi szenvedély nem jutott neki osztályrészül és a családi boldogság szentélye nem nyílt meg előtte. Szokása Borácznak, hogy midőn az emberek vétkeit és gyengéit ostorozza, önmagát sem kiméli, sőt mintegy