A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője, 1886 (20. évfolyam)
1886 / 1. szám
E fölfogásból indulva ki tárgyalta szerző említett két értekezésében a három görög tragikus képeit. A kisebb görög tragikusok (tragici minores), a kik alatt a többi görög tragikusok értendők, Aeschylus, Sophocles és Euripides kivételével, s a kiknek képeit szerző jelen értekezésében dolgozta fel, csak rhetorikai, grammatikai és lexicographiai szempontból nyújtanak némi tanulságot. Hogy míveltségtörténeti és költészeti szempontból eredményre nem juttatnak, annak oka az anyag szerfölötti hiányosságában rejlik, mert a körülbelül 900 fragmentum rengeteg anyagnak, három század mintegy tizenkétezer tragoediájának elenyészően csekély maradványa. Mindazonáltal szerző a kisebb görög tragikusok trópusainak tárgyalását egy míveltségtörténeti és költészeti szempontból kiinduló munka-sorozatban is szükségesnek tartja, mert egyrészt szükséges záradékát képezi az a görög tragikusok trópusaira vonatkozó kutatásoknak, másrészt szükséges szemét az összes görög dráma trópusainak tárgyalására kiterjeszkedni akaró tanulmányok lánczolatának. Bírálatra adatik. 3. Az osztálytitkár bemutatja dr. Nagy Sándornak, mint vendégnek „Gyöngyösi István műfordításai" cziműű értekezését. Kivonata ez : A felolvasás tárgyát három XVII. századi költemény képezi, melyeket értekező a m. nemz. múzeumi könyvtár egyik colligatumában talált kéziratban s melyek eddig ismeretlenek voltak. Mindhárom Ovidius heroidái közül való : az elsőt Paris írja Helenának, a második Helena válasza, a harmadik pedig Penelope levele Ulysseshez. Ermes sándor-versekben vannak fordítva, s nyelv és verselés, előadási modor és szellem tekintetében tökéletesen egyeznek egymással ; semmi kétség tehát, hogy egy ugyanazon fordító művei. — Paris és Helena két heroidája már előbb sem volt ismeretlen irodalmunkban : a XVI. század végén egy névtelen lévai költő lefordította s műve két kiadást ért. E gyarló kísérlettel összemérve, az újabb fordítás meglepő haladásról tanúskodik ; csupán hűség tekintetében hagy még kívánnivalót. A XVII. századbeli fordító mindhárom heroidánál oly szabadságot vesz magának, mintha eredeti művet írna ; amennyiben nemcsak a tartalmat változtatja meg, saját eszméit szővén közbe s olykor-olykor szabad folyást engedvén ömlengéseinek , hanem feláldozza a belső hűséget is. A költemények eredeti római jellegét letörölve, magyar színezettel vonja be, mely alól élénken kitűnnek saját költői egyéniségének vonásai is. Legfőbb ereje a lyrai érzelmek rajzában s a nyelv-és verselésben mutatkozik. Nyelve mindenekfelett magyaros képekben bővölködik. Kifejezései választékosak, néha éppen keresettek, de mindig az újság bájával hatnak. Közmondások, népies szólásmódok nagy számmal találhatók nála. Néhol új fordulatokkal teszi érdekessé irályát ; gyakran használ inversiókat s nem riad vissza az újításoktól sem. Újításai azonban nem annyira új szók, hanem inkább új mondattani alakok alkotásában állanak ; s éppen az mutatja művészi erejét, hogy finom nyelvérzéke megóvja minden visszásságtól. Nem ke