Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1973 (80. kötet = Új folyam 18. kötet)

1973 / 7-8. sz. - PÁNDI PÁL: Petőfi Sándorról

az egyetlen igazoló­ja annak csak nagyságával a példák sorából is kiemelkedik —, hogy ami művészileg realizálódik, az van, az elvileg már jelenlevő a tár­sadalmi-szellemi valóságban. Mindez abból következik, hogy művészet csak a legtágabban értelmezett valóság alapján jöhet létre, s ez a feltétel nem azt jelenti, hogy a művészet csak reprodukálja, lefényképezi a valóságot, hanem azt, hogy a művészi visszatükrözés reprodukciónak, megismerő felfedezésnek s a mindebben megnyilatkozó művészi újat­ teremtésnek, valóság-elmozdítás­nak az egysége. Amikor azt mondjuk, hogy a művészileg létező valóságosan létező, akkor nem azt állítjuk, hogy mindaz, ami a műalkotásban jelenlevő, már a műalkotás előtt is ugyanabban a pozícióban volt jelen a valóságban, mint a műalkotásban­, hanem azt, hogy a művésznek a valóságot érzékelő teremtő ereje a valóságba beleilleszkedni képes, a valóságot belülről módosító, azaz a valósággal szervülő művészi képződményt eredményezhet. Az igazi művészetnek ez a teremtő kritikai összhangja a valósággal — tehát a harmó­niában benne rejlő módosító tendencia, és a módosításban jelenlevő harmónia ma már bizonyított igazsága a marxista művészetszemléletnek, s kivált­képp Lukács összefoglaló esztétikai művének megjelenése óta mind nagyobb körben elfogadott igazság. Petőfi költészetében sem a kor „statisztikailag" pontos képe fejeződik ki. Lírai világának kiterjedései, arányai a kor valóságának nem mértanilag pontos ábráját rögzítik. Költőileg tartalmazzák, de nem rögzítik a valóságot. Az a szellemi hatalom, amelyet Petőfi költészete szerez a radikális fiatal magyar értelmiség néppel összekapcsolódó csoportjának, nem tükrözi pontosan a magyar közgondolkodás tág és heterogén mezejének modor- és ízlésbeli, szem­léleti és ideológiai viszonyait, arányait, azt is mondhatnánk: erőviszonyait. De egyebet is kimondhatunk: Petőfi költői nyelve nemcsak kötődik a korabeli magyar köznyelv népi, értelmiségi változataihoz, hanem különbözik is tőlük. Nem csupán reprodukálja őket szóhasználatában, stílusfordulataiban, hanem beolvasztja ezt a nyelvi állapotot a maga eredeti, több szálból kialakított, gazdag egyszerűségű nyelvi világába. Témavariációinak hazai közkeletűségéről pedig inkább a Petőfi versek megszületése után, mint azok megszületése előtt beszélhetünk. Az a költői világ, amelynek színtere az Alföld és Pest városa, hősei a szegénylegények, vándorszínészek, diákok és egyéb outsiderei az akkori társadalomnak, s amelynek példaadói Cassius, Dózsa György, Rákóczi, Des­moulins Kamill, Martinovics Ignác s amelynek programba foglalt vágya — vágya ? akarata ! — a szellemi és anyagi egyenlőség feltételeit megteremtő társadalmi berendezkedés, ez a költői világ abszolút értelemben uralkodott Petőfi lírájában, de a lírán kívüli valóságban nem volt uralkodó ez a világkép. Még az 1840-es években sem jutott hegemóniára az a szemlélet, világnézet, amely ilyen képben összegezte a valóságot s a valóságra vonatkozó elképzelé­seket. Petőfi költői világa és az ezt kialakító szemlélet mégis valóság s nem önké­nyes konstrukció. A magyar társadalom — sőt, túlzás nélkül állíthatjuk, a világtörténelem belátható szakaszának fejlődése — visszaigazolta Petőfi költői igazságát. S ez csak azért következhetett be, mivel Petőfi a való világ­ban benne rejlő meghatározások, felhatalmazások lírai megragadásával, kombi­nációival építette fel a maga világát, amely úgy kapcsolódott a meglevőhöz, hogy kritikailag és programadóan kiemelkedett a meglevőből s mint művészi valóság hatott vissza a nem-művészi valóságra.

Next