Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 9. (1958)
1958 / 1. szám - Újra megjelenünk
Újra megjelenünk Debrecen sohasem épített falakat maga köré. Ötszáz évvel ezelőtt, 1400 táján akarta városfal építésére kötelezni Zsigmond király, de a város lakói lekönyörögték magukról a terhet. Közönséges materiális dolgokra hivatkoztak: messze az építéshez való kő, sokba kerül a fal. Honnan sejthették volna, hogy ezzel a krajcárrágó okoskodással vetik meg alapját tulajdonképpen a városuknak, ha a várost nemcsak falakból, hanem szellemiségből is épülő közösségnek tekintik. Nem érti, s méginkább nem érzi, következésképp nem is tudja megközelíteni ennek a városnak szellemi problémáit, múltját, sajátos „debreceniségét“ s egyben-másban mai problémáit sem, aki nem úgy látja Debrecent, mint kapuk nélküli várost, vízárok, s falak nélküli várat. Nézz a város térképére, az is mond erről valamit: Debrecen klasszikus utcái a mai Péterfia, a Hatvan utca, a Kossuth utca, a Széchenyi utca a Csapó utca a hajdani várfal nélküli település emlékeit őrzik. Mint a tölcsér kiszélesednek, s beleömlenek a körülvevő nagyvilágba, felidézve a hajdani csordajárások emlékét, a vonuló csordák tágították, taposták ilyen tölcséresre ezeket a nagyvilágra nyíló utcákat. Más középkori, s különösképpen a hegyi városok kifelé vezető utcái a falaknál összeszűkülnek. A városkapuk, mintegy marokba szorítják az utcákat, szigorú fegyelemmel őrködvén afölött: mi érkezik a városba és mi megy ki onnét. Debrecennek nem voltak ilyen külső őrzőpontjai. A nyitott utcákon át jött ment ki és de nemcsak az „árosnép“ hanem a Gondolat is, ezek a nyitott régi utcák tették nyitott és szabad várossá Debrecent nemcsak a portyázó, dúló török-tatár hadak előtt, hanem a Szellem és Gondolat előtt is. Miért mutatjuk fel ezt a régi Debrecent, mint egy invokációképpen, miért hivatkozunk rá most, amikor újra induló Alföldünket útra bocsátjuk? Azért, mert ez volt egyik érvünk az Alföldért: a múlt, a sürgető hagyomány, a régiek felelősségrevonó, szigorú tekintete. Hogy Debrecen központja, vára volt a kultúrának, századokkal ezelőtt már, s ez a múlt is kötelez: legyen itt folyóirat, szellemet és gondolatot hordozó, tájakat összekötő lap. De ha már invokációképpen felmutattuk a régi Debrecent, ezt a szellemi „nyitott várost”, ha hivatkoztunk a hajdani történelmi állapotokból kisarjadt, szellemi „debreceniségre”, egyben ne mulasszunk el épp most az újra induláskor némi leszámolást is ezzel a sajátos debreceni magatartással. Nem ködkergetés, árnyék - bokszolás, hanem mai konkrét feladat ez a leszámolás. Századokon át végiglebegő, nyugalmas időkben elapadó, de válságok és fordulatok idején mindig újjáéledő politikai és szellemi magatartásról van szó. Ez a nyitott város csak úgy maradhatott meg úgyszólván önálló „köztársaságként” három hatalom: a török, a német, az erdélyi határon és ütközőponton, hogy egyszerre hódolt mind a háromnak. Egyszerre küldött ajándékokkal rakott követséget keletenek, nyugatnak, délnek, s ebből a sajátos politikai taktikából szűrődött le, s maradt fenn mindvégig a kétarcú debreceniség. Politikai taktikából, szellemi és erkölcsi tartás lett ez a vért pénzen megváltó, a nyílt beszédet jelbeszéddel felváltó, a haladást és maradást egyaránt képviselő debreceniség. Ez a szellemi taktika produkálta Csokonai pőrét