Alkotmány, 1900. augusztus (5. évfolyam, 181-207. szám)

1900-08-01 / 181. szám

ALKOTMÁNY. 181. szám.________ _ Szerda, 1900. augusztus 1. tésnek helye nincsen: akkor engedje meg a t. mi­niszter úr, hogy a néppárt felbuzdulva ő excellen­­ciája példáján, hogy a néppárt követelje az állami anyakönyvekről szóló törvény, valamint a polgári kötésről és a felekezetlenségről szóló törvények tel­jes eltörlését. Apponyi az interparlamen­táris konferencián. Budapest, julius 31. Apponyi Albert gróf Par­sban az interparla­mentáris békekonferencián hatalmas beszédet mondott, mely politikailag is oly fontos, hogy nagyjából szükségesnek tartjuk ismertetni. A nagy államférfiú beszédje annál is inkább érdekes, mert kik­ belőle annak a tudatnak keserűsége, hogy itthon nem képes a jelenlegi képtelen po­litikai viszonyok között érvényesülni s igy in­kább a nemzetközi politika terén érvényesíti ké­pességeit, ahol bizonyára ismertebb és tisztel­tebb neve, mint a legtöbb hazai aktiv politikusé. Érdekes és fontos nyilatkozatokat tett Apponyi gróf a parlamentarizmus csődjéről, a hazaszere­tetről, a sajtónak a béke szolgálatába való be­vonásáról. Beszédjének bő kivonatát a következőkben adjuk: A béke eszméje. A javaslat, melynek előadásával megbíztak, az in­terparlamentáris unió alapgondolatának szükségszerű kiegészítése. Ez az alapgondolat egyszerűen a köz­hatalmak népies alkotó elemének föllépése a béke érdekében, mely a népek egyik legfőbb érdeke. A háború tetszhetik becsvágyó fejedelmeknek, mi­nisztereknek, hadvezéreknek, állhat egyes uralkodó osztályoknak , hol egy harcias nemzetségnek, hol dividendára sóvár tőkepénzeseknek érdekében, de a tömegekre nézve mindig csapás. Ez az alaptétel, amily megtámadhatatlan, épp oly helyes logika arra a népképviselők érintkezését építeni, a béke meg­óvásának céljából, a szervezetnek pedig, mely ezt az érintkezést közvetíti, ellenállhatatlan hatalommal kellene birni. Ez a szervezet az interparlamentáris unió , de ha kérdezzük, hogy kir-e tehát e hatalommal, azt kell mondanunk, hogy nem. Szívesen elismerem, hogy a mi szövetségünk nagy szolgálatokat tett a béke problémájának helyes for­­mulázása körül, hogy azt áthelyezte az utópiák or­szágából a gyakorlati politika terére. Tanácsokat adott, melyeket a diplomácia bizonyos pontig ma­gáévá tett, de mint hatalmi tényező, a­milyennek gondolták, vagy éppen nem, vagy csak igen szerény mértékben érvényesült. Honnan van ez ? Talán onnan, hogy az egyes or­szágos csoportok meglehetősen tétlenek voltak? Ha szövetségünk csoportjai nem fejtettek ki elegendő munkásságot, ez inkább azért van, mert nem vártak eredményt, nem bíztak erejükben. Nem azért nem lettünk hatalmi tényezővé, mert csoportjaink nem dolgoztak, hanem csoportjaink nem dolgoztak azért, mert nem érezték magukat hatalmi tényezőnek. De akkor újból felmerül az a további kérdés : honnan e tehetetlenség ? A parlamentarizmus csődje. Talán a parlamentarizmus általános hanyatlásából származik és orvossága akkor nem volna egyéb, mint a beteg parlamentarizmus gyógyítása. Ennek útjait, módjait kellene tehát megvitatnunk ? E vita ily kör­ben, ahol minden európai parlament jelességei talál­koznak, mindenesetre érdekes és tanulságos volna, de messzi elvezetne tulajdonképpeni kérdésünktől. Bármily különbözők legyenek ugyanis a kü­lönböző országokban a modern parlamentarizmus betegségi tünetei, van egy közös jellemvonásuk és ez­­ a nép széles rétegeinek közömbössége a parlament iránt. Ez általános tünet általános, mindenütt működő okra vezethetők vissza, amely nem más, mint az, hogy akár az intézmények, akár azok kezelésének hibájá­ból a parlamentek igen tökéletlenül képviselik a nép valódi érzelmeit, valódi akaratát. A folytonosság meg­szakítása a nemzeti akarat és a nemzeti képviselet közt: ez az utóbbi gyengeségének legfőbb oka; hiába, lényegénél fogva átruházott hatalommal bír, melynek formai jogosítványai önző klikkek gyermekes vagy felháborító hatalmi igényének jellegét nyerik, mihelyt az átruházás tudata elhomályosul. De merül­jön fel valamely tény, törekvés vagy eszme, melyben a parlament a valódi nemzeti akarat képviseletét megragadja, akár csak valamely speciális kérdésben is és a legmegvetettebb parlament is, vissza­nyeri hatalmát, históriai tényezővé válik, mely minden ellentállást széttör, mert akkor meg­­ifjodott élete forrásában, fölvette magába a nép erejét. Ezt az alapigazságot kell a mi ügyünkre is alkal­mazni. A parlamenti akció a béke érdekében rögtön ellenállhatatlan hatalommá fog válni, mihelyt azt erős népakarat támogatja; de ez a támogatás ma még hiányzik és ez helyzetünk gyengeségének valódi oka. Nagy munkát kell végezni, a közszellemet új utakra terelni, hagyományos előítéletekből és szen­vedélyekből kigyógyítani. A hazaszeretet. Itt van mindenekelőtt a h­azafiságnak egy ferde és durva felfogása, mely azt hiszi, hogy az erkölcs és az igazság elveit félre lehet tenni, mihelyt orszá­gunkról, annak vélt dicsőségéről vagy előnyéről van szó, mely nemzete számára nem ismer nagyobb dicsőséget és mit sem kíván inkább, mint azt, hogy a háború kockajátékában felülkerekedjék. Hiszen ha e szövetség programmjába belecsúszhatna olyasmi, ami a hazagság megtagadását vagy gyengítését eredményezné, akkor sem engem nem látnának itt, sem honfitársaim egyikét sem. De távol ettől, inkább az a törekvésünk, hogy ezt az erényt legmagasabb fokára emeljük, legtisztább kifejezésre hozzuk, megtisztítva azt attól a heterogén vegyüléktől, melyek az erőszak uralmának századai beléje hevertek. Szeressük eléggé hazánkat, hogy mindenekelőtt becsületét óvjuk meg minden erőszakos és igazságtalan tettek szennyétől ; szeressük elég dicsvágygyal, hogy ne a materiális birkózást tűzzük ki pályájául, hanem a szellem, az alkotó munka, a társadalmi béke azon vívmányainak a megszerzését, szeressük elég okossággal és előrelátással, hogy leg­főbb javait ne tegyük kockára, a háború kockázá­­sára, de inkább biztosítsuk azokat a jog és a nem­zetközi igazságosság szilárd alapjain; szeressük elég lelki emelkedettséggel, hogy a népek szeretetét inkább kívánjuk, mint azok rettegését; féljenek őt meg­támadni, de ne tartsanak attól, hogy általa meg­­támadtatnak; szeressük hazánkat úgy még katonai dicsőségének érdekében is, mely csak akkor ragyog teljes lényében, ha a jogos védelem szentesíti a kard használatát és elhomályosul, ha azt kaland­vagy hódítási vágy szolgálatában teszi. Úgy gondolom uraim, a mi fogalmunk a hazafi­­ságról kiállja a versenyt a háború barátainak a föl­fogásaival,, mi, kik e fenséges erényt minden folttól tisztán akarjuk tartani, bátran síkra szállhatunk azok eszménye ellen, kik azt csak vérbe fürösztve tudják elképzelni. A sajtóról: Uraim! Mindezt át kell gyúrnunk mielőtt szövetsé­günk alapgondolata valósággá válhat. De hogyan jutunk oda ? Mi magunk végezzük ezt az óriási munkát ? Képesek vagyunk-e reá ? Világos hogy nem. A mi érintkezésünk a közönség­gel sokkal gyérebb, semhogy a lelkeket ilyen új gondolkozási irány elfogadására előkészíthetné, ehhez mindennapi infiltráció, állandó és következetes befolyás szükséges. Olyan erőre van szükségünk, mely mindenütt és mindig működik, mely legyőzni képes a tér és az idő akadályait, mely mindenkihez hozzáfér és amely befolyásának folytonosságával a szellemi lustaságot is gondolkozásra ébreszti. Ez a mindenütt és mindig működő erő nem lehet más, mint a sajtó. Nem a sajtó közreműködésének hasznosságát akartam kimutatni, — ami frtóztató locus communis volna — de ennek abszolút nélkülöz­­hetlenségét a mi szövetségünk alapeszméjének meg­valósítására, ebből folyólag azt, hogy nincs sürgő­sebb feladatunk, mint a sajtó közreműködését ma­gunknak biztosítanunk. Nekünk következetes és rend­szeres visszaesésektől és ellenmondásoktól mentes támogatás kell, teljes hittel és odaadással ügyünk iránt, azt pedig mindeddig a politikai sajtónak egy számbavehető részénél sem találtuk. Ennek megnye­rése a mi feladatunk. Az anyag reá a sajtónál bizonyára megvan, amint megvolt a parlamentekben szövetségünk létesítése előtt is; a béke eszméjéhez hajlandó elmék bizo­nyára vannak és pedig valószínűleg nagy számmal, a sajtó munkásai közt is ; csak öntudatra kell azo­kat ébresztenünk, a bevett szokásoknak és a környe­zetnek befolyásával szemben ügyünk szolgálatára er­kölcsileg lekötnünk, hatályos és egyöntetű működés céljából egy szervezetben egyesítenünk, éppúgy amint mindezt a parlamenti tagok tömegében elszór­tan elvesző elvbarátainkkal tenni kellett. Uraim! Nem látják önök, hogy a sajtó ilyen szer­vezése nélkül csak tovább vegetálunk, de életerős akcióig, programmunknak megvalósításáig, a közhatal­mak népies elemének a béke érdekében való döntő súlya föllépéséig soha el nem jutunk? Nem érzik, hogy e kiegészítés nélkül a nép hatalmának csak megjelenési formáját szerveztük, mert a parlamenti képviselet csak ennyi, de a nép lelkében működő valódi erőket, az ott forrongó eszméket, érzelmeket, aspirációkat elhanyagoltuk és így -r­ sok a parlament­hez hasonlóan — magunk is csak formai életet élünk? Lehetetlen, hogy ne érezzék és hogy velem együtt ne lássák törekvésünk egy nagy órájának, az élet­­és az erő érájának, a sajtó békeszövetségének megalkotásában. De lehetséges-e ez ? Igenis, lehetséges, mert már megvan hazámban. A sajtó békeszövetségének ma­gyar csoportja ma már élő tény, működő valóság. Nagy örömünkre szerb barátainktól értesítést nyer­tünk, hogy példánkat követni készülnek. Ami lehetséges volt Európa keleti részeiben, miért ne volna lehetséges nyugaton ? Uraim! Semmi ne­hézségtől sem szabad visszariadnunk, semmi kétséges­kedésnek sem szabad engednünk, mikor annak a döntő fordulatnak előkészítéséről van szó, mely ügyünket jámbor óhajtások talajából átültetheti az élő valóság országába. Abban a tudatban ajánlom az interparlamentáris gyűlésnek a sajtószövetségre vonatkozó akció meg­indítását, abban a meggyőződésben kérem csoport­jainkat, hogy ezt tekintsék legfontosabb feladataik­nak, hogy ennek a kezdeményezésnek sikerétől függ ügyünk jövője, ez a siker pedig a mi buzgósá­­gunktól. E francia szószékről, melyre mély megilletődéssel léptem, a francia nemzet védnöksége alá helyezve ajánlom önöknek a békebarát sajtószövetség ügyét, mértékben dívik egy szeretetre méltó szokás, a traktálás. Valamelyik vendég elkezdi, hogy ő fizet az egész társaságnak egy «round» italt vagy szivart, vagyis mindenki számára egy po­hár italt, egy szivart. Ha nincs kezdeményező, megteszi gyakran a korcsmáros maga. A többi jelen voltnak morális kötelessége a példát utá­nozni. És ilyenkor a bevett illemszabály szerint szégyen volna, de még gyors ittasságra is ve­zetne, a rendes mértékű poharakat használni, hanem úgy illik, hogy minél szerényebb öblű poharak kerüljenek elő. Méltóztatnak mindezek után most már sejteni, honnét tollasodik meg a vendéglős, aki öt cent­ért egész ebédet ad? Amíg hát a társadalmi bölcselők pro és kontra érvelnek annak, aki nem akar elvont filozofálás alapján szabni törvényeket, hanem az élethez magához kívánja a törvényt alkalmazni, nem kell egyebet tenni, mint benyitni tet­­tés szerint akármelyik szalonba, a napnak vagy az éjszakának akármelyik órájában s szemügyre venni a «bar», a mérőasztal kö­rül csoportosuló alakokat. A legtöbbnek ar­cán ott fogja látni a csapszék demoralizáló hatását, a kigyulladt vagy már nekipelyhült ar­cot, a lángoló, vagy már egészen elernyedt ide­geket. Nem is szükséges azután ezeknek az em­bereknek az otthonát felkeresni, az ott lejátszódó jeleneteket könnyű elképzelni. Magam se folytatom tehát. Csak félreértés el­kerülése végett jegyzem meg, hogy nem vagyok az itt nagy számban működő mértékletességi egyesületeknek — temperence society — tagja, sem bornemissza. Ámbár az igaz, hogy nem vol­tam annak idején sem a hazai akadémiánkon virágzott Massigkeits-Verein tagja, ahol az volt a felvételi próba, hogy az újonc a literes sörös­­kancsót egy hajtásra ki tudja inni, valamint a Bácskában se nyertem volna pályadíjat. In. Sándor király házassága, Budapest, július 31-A szerb király tiszteletére tegnap fáklyásmenetet rendeztek. A fák­yásmenet alkalmával a király teljes katonai díszben állt a földszinti étterem nyitott ablakában, jobbján menyasszonyával. Masim­é asz­­szony rózsaszínű, fekete szalaggal díszített ruhát viselt. Sándor király messzire hallatszó hangon beszélt. Beszédének az a passzusa, amelyben az Obrenovics-h­áz örökös házassági viszálykodásáról szólt, amely miatt már annyit szenvedett az ország, mély hatást keltett. A király és menyasszonya több­szörös hajlongással köszönték meg a nép hódolatát, végül mind a ketten zsebkendőjüket is lobogtatták. A király beszéde így hangzik : Kedves testvéreim és polgártársaim! Sohasem jelentetek meg előttem örvendetesebb alkalomból, mint most, mert ma történt meg az az egyházi szertartás, amely összefűzött egész életemre az­zal a nővel, akit szívem mélyéből szeretek. Nem­csak emberi jogom az, hogy élettársat keressek, aki életem boldogságát biztosítja, de meg vagyok győződve, hogy a király joga és kötelessége, hogy olyan feleséget szerezzen, aki családi békét visz a házba. Ez a­ pillanat nagy örömmel tölt el és ha isten akarja, egész Szerbiára fontos és örvendetes. Ha eddig féreg rágódott orszá­gunk élete táján, ha eddig nem volt semmi nyugta népünknek és nem fejlődhetett szabadon, annak a királyi házunkban történt viszálykodás az oka. Sokat szenvedtem e miatt gyermekkoromban és azt is tudjátok, hogy éppen e miatt országunk a meglepetések földje volt. Az a meglepetés, amely­ről most értesítettelek benneteket, az utolsó lesz. A politikának eddig nagy befolyása volt a

Next