Állam és Igazgatás, 1984. július-december (34. évfolyam, 7-12. szám)
1984-07-01 / 7. szám
réginél is erőtejesebb konfliktusa lépéskényszert jelent. Olyan irányú változtatást sürget, amely elsősorban az érdekeltségre alapozva, az öntevékenység serkentésével, arányosabb társadalmi teherviseléssel segíti elő az egyre jobban differenciálódó helyi szükségletek kielégítését. A tanácsi gazdaság belső fejlődése oldaláról nézve, a kézzelfogható eredmények ellenére azt is meg kell állapítani, hogy az eddigi tervezési és szabályozási rendszer erősítette, de nem tette teljes körűvé a tanácsok gazdasági önállóságát, valójában nem teremtette meg az önkormányzati jelleget kifejező pénzügyi feltételeket, az erőforrások növelésében való következetes gazdasági érdekeltséget, a döntések végrehajtásának biztonságát. A tanácsok gazdaságuk működtetéséhez, fejlesztéséhez szükséges eszközökkel nem ellátási felelősségük jogán, előre kiszámítható módon rendelkeznek, hanem a felsőbb szinten elismert működési és fejlesztési feladatokhoz kötődően, utólag jutnak hozzá azokhoz. Ez kettős ellentmondás forrása: a helyi tanácsok ma érdekeltek abban, hogy minél több célt, feladatot ismertessenek el. Másfelől — mivel a feladatok oldaláról nehéz meghatározni az életkörülmények javításának reális mértékét — szükségszerű, hogy a célok elismertetése egyfajta működési és fejlesztési alku tárgya. A jelenlegi szabályozás alapvetően feladatcentrikus, többségében felülről vezérelt. A naturális célokat követő finanszírozáshoz kombinált bevételi struktúra tartozik. Ennek lényege, hogy az el nem vonható, önkormányzati típusú források mellett, jelen van a megosztott bevétel (a területen működő gazdálkodó szervezetek nyereségének egy részét a központi költségvetés a tanácsoknál hagyja) és a központosított elosztást közvetlenül is kifejező költségvetési támogatás. A bevételi struktúra okozat. Elvileg közömbös, milyenek a belső arányai, hiszen gyakorlati példák sora igazolja, hogy térben és időben egymástól nagyon eltérő bevételi struktúra is jól szolgálhatja a helyi fejlesztéspolitikát. A helyi önkormányzatok gazdasági önállósága szempontjából a bevételi források összetétele mégis két szempontból lényeges. Az egyik, hogy elvileg kizárólag a saját bevételeivel rendelkezik önállóan a helyi tanács. Ezeknek az aránya azonban hosszú idő átlagában annyira alacsony — a fejlesztésben mintegy 10% körüli —, hogy valójában csak kis mozgásteret jelenthet az önkormányzatok gazdasági döntéseihez. Lényegesen számottevőbb a megosztott bevételek, vagy az állami támogatás szerepe. Ezek viszont — bármennyire objektíven feladatokhoz rendeltek is — a felsőbb szintek (megyei tanácsok,központi szervek) közvetett, vagy közvetlen elosztó funkciójának létét jelzik. A másik lényeges gond, hogy az említett forrásösszetétel korlátozott bevételi érdekeltséget jelent. Ennek oka, hogy az összességében kis arányt képviselő saját bevételek jelentős túlteljesítése sem növelheti érdemben az önkormányzatok mozgásterét. A megosztott forrásoknál pedig kiegészítő-elvonó mechanizmus működik, vagyis a számítotthoz képest mutatkozó hiányt részben kiegészíti, a többletet pedig meghatározott mértéken felül elvonja a költségvetés. A mozgástér szűkössége és a korlátozott érdekeltség nem erősítheti igazán a tanácsi gazdaság fejlődését dinamizáló elemeket. Végül a tanácsi gazdaság belső fejlődési gondjai közé tartozik, hogy a vál-