Magyar Közigazgatás, 1997 (47. évfolyam, 1-12. szám)

1997-01-01 / 1. szám

DR. DUDÁS FERENC közszolgálati főosztályvezető Belügyminisztérium Gondolatok a közigazgatás személyi állományára vonatkozó szabályozás reformjáról I. * Ma már szinte közhelyszámba megy, annyira köz­ismert a hivatalnoki állomány társadalmi helyzetének háromoldalú megítélése. A civil társadalom gyakran veti szemére a mindenkori kormányzatnak, hogy a hivatali apparátust az indokoltnál nagyobbra duz­zasztja, túlfizeti hivatalnokait, s ezzel jelentős mér­tékben megdrágítja a közigazgatás működését. Ezzel szemben a köztisztviselők általában nem érzik megfe­lelőnek munkájuk társadalmi és anyagi megbecsülé­sét. Véleményük szerint illetményük messze elmarad a versenyszféra kereseteitől, s a takarékosság jegyé­ben az állam elsőként mindig a közkiadások - az állami apparátus költségeinek - csökkentését irá­nyozza elő, amely tovább rontja felzárkózási esélyü­ket a vállalkozási szférához. Míg a magánvállalatok hibás személyzeti döntései­nek kedvezőtlen hatása rövid időn belül érezhető a vállalkozások eredményességi mutatóiban, addig a közigazgatásban alkalmazott gazdálkodási és személy­zetpolitikai elvek eredményessége, illetve eredmény­telensége csak hosszabb távon - adott esetben pl. az adóterhek növekedésében - jelentkezik a közvéle­mény számára érzékelhető formában. Ez arra ösztön­zi az államot, hogy a két oldalról érkező ellentétes nyomásnak rövid távon ellenálljon, és a felvetődő problémák megoldását minél távolabbi időpontra ha­lassza. A közszolgálati kapcsolatrendszerben érdekelt há­rom szereplő (állampolgár, közhivatalnok, állam) ér­dekeinek harmonizációja, valamint a hivatalnoki kar működése eredményességének biztosítása céljából egyetlen magát modernnek valló közigazgatás sem nélkülözheti egy konzisztens közszolgálati személy­zetpolitikai rendszer kialakítását, valamint annak kö­vetkezetes végrehajtását. A köztisztviselők állandó, karrier rendszerű alkal­mazásának bevezetése, valamint a közszolgálat szer­vezeti méretei miatt különös jelentőségű, hogy a köz­igazgatásban alkalmazottak kiválasztására, alkalmazá­si feltételeik meghatározására, képesítésére, képzésé­re és továbbképzésére, díjazására, illetve előmenete­lére hosszú távon érvényesíthető, egymással össz­hangban álló elképzelések, célkitűzések - szakmai koncepciók - álljanak rendelkezésre. A harmonizáció hiányában nehezen akadályozható meg, hogy a sze­mélyzeti állománnyal összefüggő kérdéseket ne kizá­rólag közhelyszerű vélemények alapján ítéljék meg, s a konkrét döntésekben a rögtönzés és a szubjektivitás ne kapjon a kívánatosnál jóval nagyobb szerepet. A közszolgálati reformfolyamatban jelentős előrelépés­nek tekinthetjük a Kormány 1100/1996. (X. 2.) számú - a közigazgatás reformjáról szóló­­ határozatát (a továbbiakban: kormányprogram), amelyben a köz­­szolgálati jogterület továbbfejlesztése az egyik priori­tást képezi. A közigazgatási személyzetpolitikai elvek, s azokat egységes rendszerbe foglaló koncepciók érvényesülé­sének legfontosabb eszköze a normatív szabályozás megléte. Az ennek során születő jogszabályi rendel­kezések összességét szokás gyűjtőfogalomként köz­­szolgálati pragmatikának nevezni. E tárgykörben a normaalkotás legmagasabb szintű kiteljesedését je­lenti az önálló törvénykezés megteremtése. A köz­­tisztviselők jogállását az egyéb foglalkoztatási jogvi­szonyoktól elkülönülten, egységesen szabályozó tör­vény megalkotása, valamint az egész közigazgatást teljeskörűen átfogó személyzeti politika kidolgozása, illetve az ennek megvalósításához szükséges önálló szervezeti feltételek megteremtése fontos lépés a mo­dern közszolgálat kiépítéséhez. A négy évvel ezelőtti időszakot jellemző felfoko­zott szakmai várakozásnak és lelkesedésnek köszön­hetően nagyobb érdekkonfliktusok nélkül sikerült szakítani a korábbi - ma már szakmailag is bizo­nyíthatóan meghaladott - közigazgatási személyzet­politikai elvekkel. A karrier típusú közszolgálatot be­vezető köztisztviselői törvény méltán váltotta ki a Nyugat-európai szakértők elismerését is. Már akkor is érzékelhető volt, hogy a törvényi szintű szabályozás csupán a közjogi kereteket, a továbblépés eligazító pontjait jelölte ki. Az új rendszer rendeltetésszerű működéséhez még további kutatásokon alapuló szak­mai erőfeszítésre, sok részletszabály kidolgozására és harmonizációjára lesz szükség, így van ez még akkor is, ha figyelembe vesszük azt, hogy a Kormány eddig 12 különböző szabályozási tárgykörben alkotott vég­rehajtási jogszabályokat. A további kormányrendeleti szintű joganyag hiánya még ennek ellenére is jelen­tős, mivel megalkotásra várnak a létszám- és bérgaz­dálkodásra, a továbbképzésre, valamint a vezetőkép­zésre vonatkozó részletjogszabályok. A közszolgálati rendszer működtetése körében természetesen felvet­hető a részletszabályok eddigi hiánya, de e fontos kérdésekben talán nem lett volna célszerű nélkülözni . A tanulmány II. részét a folyóirat következő számában közöl­jük. CIKKEK, TANULMÁNYOK1

Next