Magyar Közigazgatás, 2004 (54. évfolyam, 1-11. szám)
2004-01-01 / 1. szám
2 MAGYAR KÖZIGAZGATÁS Melyek is hát e vállalkozás - a felelősség, a küzdelem, a célok, úgy is mondhatnám Antall József államférfiúi életművének kiemelkedő részei. Csak a fontosabbakat mondanám. Ezek voltak politikai credójának sarkalatos tételei a gyakorlati cselekvés szintjén. A legfőbb nemzeti kötelességnek azt tekintette, hogy meg kellett teremteni az ország függetlenségét, uraivá kellett lennünk saját országunknak. Le kellett bontani az oktrojált szövetségi rendszereket, a Varsói Szerződést, a KGST-t. El kellett érni a szovjet csapatok kivonását. 1990-ben a Szovjetunióba látogató kormányküldöttség még igen ridegnek találta a Kreml pompás Katalin-termét. Biztosítani kellett, hogy a békés átmenetet, a fejlődést egy megfelelően rokonszenvező Euroatlanti háttér támogassa. Ehhez törekedett Antall József - sikerrel - korrekt szövetségesek és barátok, a már említetteken kívül Manfred Wörner NATO főtitkár, Giscard d’ Estaing, Vaclav Havel, Lech Walesa államfők, vagy Jaques Delors EU elnök megnyerésére. Tudta - és e szerint cselekedett -, hogy szükségünk van az Euroatlanti integráció által elérhető biztonságra, jobb gazdasági, kulturális és erkölcsi életminőségre. Tudta, hogy történeti távlatokban nézve, az egységes Európára nemcsak a nagy politikai vagy gazdasági erőkkel szemben van szükség. Az idős Cato Carthago legyőzése után azt kérdezte: „Mit fog Róma tenni ellenségei nélkül?” Az unióvá integrálódó Európának ma talán már nincsenek ellenségei. Most váltak valóssággá Robert Schumann és az alapító atyák szavai, hogy Európa igazában, mindenek előtt kulturális közösség. Csak a nemzetek kultúrájából kinőtt kohéziós és erkölcsi erő lesz képes magasabb anyagi és erkölcsi lehetőséget teremteni népeinknek. Antall József mélyen gyökerező belső alkotmányos jogállami meggyőződéséből is fakadt, hogy meg kellett teremteni az alkotmányos demokrácia, a jogállamiság kereteit, az Alkotmánybírósággal védett jogállami rendet, a megosztott hatalom intézményeinek rendszerét, a hatalmi ágak és az önkormányzatok autonóm működésének biztosítását. Hiszen a jogállamiság és a demokrácia nem egymás szinonimái, nem azonosak egymással. Bármelyikük is csak a másikkal együtt értelmezhető a modern társadalmak demokratikus működésében. Antall József kérlelhetetlen és együttes elkötelezettje volt mindkettőnek. Drámai helyzetekben is következetes maradt elveihez, hitéhez. Az ún. pizsamás interjúban mondta a taxisblokád után 1990. október 28-án: „Az országnak meg kell tanulnia, hogy itt a kormány többé nem a hatalom egészét gyakorolja, hanem csak a kormányzati szintű irányítást tudja elvégezni, s együtt kell működnie a parlamentnek, a kormánynak, az önkormányzatoknak, az érdekvédelmi szervezeteknek, munkaadóknak és munkavállalóknak egyaránt.” Vallotta, hogy a hatalmi ágak - a törvényhozás, a végrehajtó hatalom, a bíróságok, az ügyészségek vagy akár a köztársasági elnök - mellett a többi független intézmény (az egyházak, az érdekvédelmi szervezetek, az egyetemek, a Tudományos Akadémia, a Nemzeti Bank, a pénzügyi felügyeletek stb.) autonómiáját is az Alkotmányban és a törvényekben meghatározott rendben kell tisztelni. Nem is beszélve a sajtó szabadságáról, mint alapvető alkotmányos jogról, és a sajtó intézményeinek működéséről. Ezek az alkotmányos intézmények egymás tevékenységét csak az Alkotmány és a törvények jogállami elvei között kérdőjelezhetik meg, egymás konkrét rendeltetésszerű eljárásába és döntéseibe csak jogállami felhatalmazással avatkozhatnak be. Jogállami elvek és gyakorlat nélkül, ezek határai nélkül, a demokrácia magára marad, sőt veszélyes is lehet, mert felfalhatja az emberek és az intézmények szabadságát, veszélyeztetheti a közösségek autonóm tevékenységét, és végül: az államszervezet demokratikus működését. Antall József látta, hogy a kísértés mindig erős, ahogy ma is az, hogy ezeket a határokat egyes szinteken átlépjék. Az elvárást, hogy ettől a politikusok és a vezető közjogi tisztségviselők tartózkodjanak, magán is gyakorolta, és teremtett ezáltal ahhoz erkölcsi alapot, hogy másoktól is számon kérje. Ezt a jogállami magatartást és gyakorlatot, ha kell, ma is és a jövőben is számon kell kérni. A békés forradalmi átalakulás folyamatában szembe kellett nézni az évtizedes önkényuralom kárvallottjainak jogos igényeivel. Az évek folyamán ezek újabb és újabb rétegeit tárták föl a kutatók, vagy a zavartan és a még mindig megfélemlítve megszólaló egykori szenvedők. Meg kellett teremteni a piacgazdaság jogi kereteinek és intézményrendszerének törvényi alapjait. Gondoljunk csak az egymással egyenrangú tulajdonformák kiépítésére a korszerűsített Alkotmányban és Polgári Törvénykönyvben, az új gazdasági társasági törvényre, a privatizációs törvényekre, a Nemzeti Bankról és a pénzintézetekről, a gazdasági versenyről és földről szóló törvényekre. Antall József e gigantikus törvényalkotás közepette - amely egyszerre volt lebontás és építkezés, mint az „áprilisi törvények” 1848-ban - nem feledkezett meg a teherviselő népről, az emberekről. Az ő szolgálatukat tekintette a köztisztviselő egyik legfőbb parancsának. A törvényekben és a gyakorlatban a lehetőségek szélső határáig kereste a szolidaritás érvényesítését, a létminimum fenyegetésében élők jobb sorsáért.