Andrássy István (szerk.): Állattani Közlemények 59. (1972)
1972 / 1–4. füzet - SOÓS ÁRPÁD: Megemlékezés Dr. Dudich Endréről (1895-1971)
az összes beérkező könyveket, folyóiratokat, rakja le alapjait annak a sokezer címet és feljegyzést tartalmazó, az egész állatvilágra kiterjedő cédula-katalógusának, amelyet élete végéig nagy körültekintéssel és rendszeresen tovább fejlesztett. Ez az állandó friss irodalmi tájékozottság biztosította azután, hogy mind önálló dolgozatai, monográfiái, mind összefoglaló munkái, könyvei, majd egyetemi előadásai, jegyzetei, könyvei, mindig korszerűek, a legújabbakat is magukba foglalók voltak. De ez az irodalmi kincsesbánya nemcsak az ő féltve őrzött egyéni tulajdona volt, hanem azt tanítványainak, doktoranduszainak, munkatársainak, minden magyar zoológusnak mindig készségesen és örömmel rendelkezésére bocsátott. Ez a szinte naprakész, széles horizontú irodalmi tájékozottság, a kristálytiszta logika és a szerzett ismereteknek mindig könynyen áttekinthető abszolút rendje volt elért eredményeinek szilárd alapja. Mindig tudta minden állatcsoport kutatottsági szintjét, problematikáját, rögtön megismerte az új kutatási irányokat, de világosan látta azt is, hogy hol kell új utakat törni. Ezt az eredményekre, sikerre vezető példamutatást itt hagyta örökségként minden magyar zoológus számára. DUDICH ENDRE coleopterológusnak indult. Már középiskolás korában — mint maga is többször emlegette — BOKOR ELEMÉR bíztatására kezdett el ezzel a rovarrenddel foglalkozni. Az Állattárba kerülve itteni első közleményei is a bogarak köréből kerültek ki. Ezek egyikével éri el első tudományos sikerét, amikor 1920-ban elnyeri a Természettudományi Társulat Bugát-díját. Coleopterológiai dolgozataiban többek között ő alkalmazott hazánkban először matematikai módszereket a rovarok variációs vizsgálatakor. De mivel részleges színtévesztő volt, nevezetesen a zöldet és a pirosat nem tudta megkülönböztetni, fájó szívvel, de kénytelen volt a coleopterológiát otthagyni és olyan csoportot választani, ahol a színnek, különösen e két színnek nincs lényeges szerepe, így lett crustaceológus, s e csoport mellett élete végéig kitartott. De a bogarakat sem hagyta ott végleg, e csoport továbbra is érdekelte, s ha alkalom adódott rá, vissza-visszatért hozzájuk, így még az 1950-ben megjelent „Állathatározó" első kiadásában is ő írta a kötet majd egyharmadát kitevő bogarak fejezetét. Akkortájt senki sem sejtette és talán maga sem tudta, hogy e csoportváltás milyen döntő hatású lesz további pályájának alakulására. Ettől kezdve, legtöbbször saját pénzén, tervszerűen és rendszeresen elkezdte kutatni a magyarországi források, patakok, folyók állatvilágát. Jóllehet a fő feladatul nagyon hézagosan ismert magyar Crustacea-fauna feltárását tűzte ki, gyűjtőtevékenysége a vizekből előkerült összes állatcsoportokra is kiterjedt, s ezek során a rákokon kívül a Múzeumnak elsősorban a féreg, valamint puhatestű és víziatka gyűjteményeit gazdagította igen értékes, sokszor alapvető anyaggal. E gyűjtőútjai során döbbent rá arra, hogy annak ellenére, hogy már a századfordulón a világon egyedülállóan megjelent „A Magyar Birodalom állatvilága (Fauna Regni Hungáriáé)", mégis mennyire hiányosan ismerjük hazánk faunáját. Ekkor tartja Szakosztályunk 1927. évi novemberi ülésén első nagyszabású programadó előadását „A magyar állatvilág kutatásának megszervezése" címen. Sajnos terve az akkori időkben nem valósulhatott meg, s jóllehet erre a kérdésre Szakosztályunk 1941. májusi ülésén „Az állattani honismeret rögös útjain" című elnöki megnyitó beszédében újból visszatért és sürgette a rendszeres faunakutatás megindítását, terve csak 1950-ben valósulhatott meg, amikor az első ötéves tervben megindult Magyarország faunájának intenzív kutatása.