Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1977. szeptember (19. évfolyam, 34-37. szám)

1977-09-03 / 34. szám

1977. szeptember 3. AMERIKAI-KANADAI MAGYAR ÉLET ,3. oldal Stirling György: 1953. július 4.-én, alig több mint 24 évvel ezelőtt lépett hivatalba az első Nagy Imre­­kormány, ami a­­ Rákosi-terroruralom végét jelentette hazánkban és a még az­nap elhangzott miniszterelnöki programmbeszéd nyomán valósággal fellélegzett az ország népe. Nagy Imre bemutatkozó beszédében ugyanis olyanokat mondott, amikre a Rákosi­­korszakban még gondolni sem volt szabad és olyan kijelentéseket tett, amitől szinte lázba jöttek az emberek. Az új miniszterelnök kritikát gyakorolt az addigi gazdaságvezetés módszerek felett, melyek a lakosság életszínvonalának rovására mentek. Kimondta, hogy hiba volt a nehézipari beruházások erőszakolása és a parasztság termelőszövetkezetekbe való kényszerítése. Ígéretet tett arra, hogy a kormány mérsékelni fogja a parasztság beszolgáltatási kötelezettségét és ahol a tagság úgy kívánja, hozzájárul a termelőszövetkezetek feloszlatásához is. De a legnagyobb hatást annak bejelentése keltette, hogy helyreállítják a törvényességet és “a megnyugvás és a jogos sérelmek gyökeres orvoslása érdekében, a megbocsájtás szellemében szabadon kell bocsájtani a börtönökből mindazokat, akiknek bűne nem olyan súlyos, hogy szabadlábra helyezésük az állambiztonságát veszélyezteti. “ Majd hozzátette: “Egyidejűleg megszüntetjük feloszlatja az internálótáborokat. Rendezni kívánjuk a kitelepítettek helyzetét is.” A Nagy Imre beszéd óriási visszhangot keltett az egész országban, de vitathatatlanul az amnesztiára, a törvényesség helyreállítására vonatkozó ígéreteket fogadta a legnagyobb lelkesedés.. Az ország népe már hosszú évek óta nyögte az ÁVÓ kegyetlen terrorját és alig akadt család ezekben az időkben, ahonnét ne hiányzott volna valaki, nem volt ember az országban, akinek valamelyik rokona, hozzátartozója, barátja, szomszédja, vagy ismerőse ne ült volna börtönben, internálótáborban, valamelyik szögesdróttal körülvett munkatáborban, vagy ne szenvedte volna a depitálás gyötrelmeit. A jó hír hallatán mindenki szívében remény gyúlt:magukramaradt feleségek, búsuló szülők és aggódó testvérek, rokonok várták vissza régen nélkülözött hozzátartozóit­, és az emnesztia rendelet hamarább megjelent, mint bárki is gondolta volna: július 4.-én jelentette be Nagy Imre az új kurzust és még e hónap 26.­­án közölte a hivatalos lap a kormány közkegyelmi rendeletét. De ez hideg zuhanyként érte a közvéleményt: kiderült, hogy ez az amnesztia sem különbözik lényegesen az előző kettőtől - az 1947.-estől és az 1950-estől, mert éppúgy nem vonatkozik politikai elítéltekre, mint azok. Még tiltott határátlépőkre sem, akiket pedig igazán csak valami nyakatekert kommunista logikával lehetett politikai bűnösöknek tekinteni. A rendeletnek mindössze két jelentős és sok­sok ezer embert érintő pontja volt, mely megfelelt a várakozásnak: az egyik az internálótáborok feloszlatása, a másik pedig a deportálások megszüntetése. A bírói ítélettel fogvatartottak közül az amnesztia azonban csak az u.n. köztörvényesekre vonatkozott. Ezek közül is csak azokra, akiknek büntetése 2 év alatt volt, a két, a két éven felüli ítéleteknek pedig egyharmadát elengedte. Végül a rendelet felsorolta azokat a “bűnöket”, melyek nem esnek amnesztia hatálya alá. Ezek a következők: 1 / háborús és nép­ellenes bűntett, 2./ “a demokratikus államrend” elleni bűntett (összeesküvő) 3./ hűtlenség (kémkedő), 4./ tiltott határátlépés és még 5 különböző veszélyesebb köztörvényes bűncselekmény. Ez volt hát az az amnesztiarendelet - “hivatalos” nevén 1953/11. sz. törvényerejű rendelet, melyhez annyi reményt fűztünk a Nagy Imre-beszéd után. A végrehajtás során aztán kiderült, hogy még a véltnél is kevesebben szabadultak vele. Akiket érintett, bötönnyelven “csirketolvajo” voltak, jelentéktelen lopási, vagy sikkasztási ügyekért letartóztatottak. Vagy - és ilyen is volt egynéhány - prominens kommunisták, akik ügyét a Nagy Imre-korszak alatt vették revízió alá és bocsájtották őket szabadon. Pld. a Rajk­­ügy elítéltjeinek nagy részét. Kádárt, Kállay Gyulát, Marosán Györgyöt, akiket Rákosi a hatalmi harc közben a vetélytársak likvidálása során zárt börtönbe.. De ezek szabadonbocsájtása több volt, mint amnesztia- adás. A Rákosi által lebuktatott kommunisták nem kegyelmet kaptak, hanem teljes rehabilitációt, mely hatalmas összegű anyagi kárpótlással és rendszerint magas pozíciókba való visszahelyezéssel járt. Ez azonban csak a kommunisták, a párttagok privilégiuma volt. Az amnesztiarendelet megjelenésével egyidőben felröppent a hír, hogy a Nagy Imre­­kormány által létesített Legfőbb Ügyészség törvényességi szempontból felül fogja vizsgálni a politikai ítéleteket és kirívó esetekben jogorvoslatnak ad helyt, illetve mérsékli a kiszabott ítéleteket. De ebből se lett semmi. Az igazságügy minisztériumban ezt is elszabotálták és a törvényessé érvényrejutásáért soha egyetlen komoly lépés nem történt. Az ítéletek felülvizsgálásáról terjesztett hír éppolyan kommunista blabla, a közvélemény történő hazug porhintés volt, mint annyi más, addig és azután. Nagy Imre valószínűleg komolyan gondolta a törvényesség biztosítását, de a rendőrség és az u.n. igazságszolgáltatás tele volt stalinistákkal s ezek soha nem hajtották végre az ígért felülvizsgálatot. Ha valakinek az ügyével ezekben az időkben mégis foglalkoztak, az csak külön, egyéni kérelem és megalázkodás, illetve ügyes ügyvéd útján volt lehetséges, de akkor is csak politikailag jelentéktelen horderejű ügyekben. Akinek pedig el is engedtek a büntetésből, az már enyhén szólva gyanús volt: az ilyen kedvezményt “jó magaviselettel” ki kellett érdemelni. Azaz ehhez csakis bizonyos szolgálatok ellenében járult hozzá az akkor még mindenható és a börtönök felett korlátlan hatalmat gyakorló ÁVH. Hogy mindez így volt, azt mindenki tudja, akinek ezekben az időkben börtönben ült. A rendszer nemhogy előbb engedte el a rabokat, de ha lehetett, még törvényellenesen tovább is börtönben tartotta őket. E sorok íróját pld. 1947. őszén hat évre ítélték hűtlenség és lázadás bűntettéért s ez a hat év 1953. őszén telt volna le, éppen a Nagy Imre korszak elején. S ennek ellenére csak 1954. júliusban engedték szabadon, tehát hét teljes hónappal tovább tartva fogva, noha ebben az időben-büntetése utolsó harmadában - már bányában dolgozott s a munkahelyenken viszonylag könnyebben lehetett időelengedést kapni. Ennyit ért hát gyakorlatban az ítéletek felülvizsgálása és mérséklése. A teljesség kedvéért meg kell jegyeznünk: három évvel később, 1956. tavaszán és nyarán valóban sor került sok politikai ügy felülvizsgálására, aminek következtében kevésbé jelentős perek szereplői közül néhányan ki is szabadultak. De ez már a Nagy Imre-kormány alatt történt és semmiféle összefüggésben nem állt annak amnesztia­rendeletével. A Nagy Imre- kormányt 1955- ben felváltó és az 56-os forradalomig hivatalban lévő Hegedűs András- féle kormány az akkor már egyre erősödő nyomást akarta ezzel csökkenteni és az elégedetlenséget levezetni. Ami, mint tudjuk, már elkésett kapkodás volt: a forradalom kirobbanását nem tudta megakadályozni, ami aztán elsöpörte az egész addigi rendszert minden kormányhivatalával és rendőrkopójával együtt. Visszatérve az 1953. évi amnesztiára, érdekes pár szót idézni az ezekben az időkben kiadott Szabad Európa bulletinokból, melyek ma már hiteles történelmi dokumentumoknak számítanak, az akkori események hű tükrének és a megörökítőjének.. Ezeket írja az 1953-as amnesztiáról a Szabad Európa 1953. augusztusi hírösszefoglalója: “A rendeletnek a politikai elítéltekre vonatkozó része jelentéktelen és éppen azok nem esnek amnesztia alá, akiktől zsúfoltak a börtönök.” Ez minden, amit az amnesztiával kapcsolatban olvashatunk az akkori idők aprólékosságig pontos krónikájában. Majd a bulletin részletesen felsorolja, milyen bűncselekmények nem esnek az amnesztia hatása alá, majd a végrehajtásról is. A felülvizsgálatról egyetlen szót sem ejt. Elolvashatjuk az egész év valamennyi havi összefoglalóját, egyetlen utalás sincsen rá. Annál több újabb ítéletről olvashatunk az “ítéletek, rendeletek” című hónapról- hónapra ismétlődő rovatban. Jelentéktelen ügyektől - árdrágítás, árurejtegetés, feketevágás, sikkasztás, melyeket akár a Rákosi- időben, 4- 5 évi büntetéssel torolták meg - egészen újabb államellenes összeesküvési perekben, mint az 1953. decemberi orvostanhallgatók “demokráciaellenes szervezkedése” (Zadar­­ügy), ahol 14-től 7 évig terjedő büntetéseket osztogattak és az 1954. februári ítélettel lezárult u.n. szerzetesi összeesküvés, melynek Folytatás a következő oldalon VOLT-E MÁR MAGYARORSZÁGON KÖZKEGYELEM ? Visszaemlékezés az első Nagy Imre kormány amnesztiájára

Next