Anyagi Érdekeink, 1869 (2. évfolyam, 16-62. szám)
1869-02-14 / 20. szám
154 joggal bír arra, hogy létezzék, hogy tehetségeit kifejthesse, és ennek folytán, hogy az egész társadalomnak idővel minél hasznosabb tagja legyen. Mi több, erre minden nemzet nemcsak jogosítva, hanem kötelezve van, és ha e kötelességét öntudatlan makacssággal teljesíteni nem akarja, ez épen annak a jele, hogy az illető nép halálos betegségben szenved és a társadalmi törvények befolyása alatt apródonkint ki is hal. Vannak e társadalomnak olyan tagjai, melyek még nem ébredtek öntudatra, melyek még úgyszólván csak bölcsőjükben ringanak; vannak olyanok, melyekben az öntudat ébredező félben van, melyek az édes gyermekkor játékéveit töltik. De ki volna olyan nyomorult vérszopó, hogy ezen családtagoktól azért a lét jogát megtagadná. Ilyen a jelenkor színvonalán álló férfiaknak felfogása az egyes nemzeteknek és népeknek egymás iránti viszonyáról, és e felfogás helyességre is igényt tarthat, mivel nem csupán bölcseleti eszményen, hanem a létező viszonyoknak és alakulásoknak alapos tanulmányozásán vagy — amint tudományosan mondani szokták — társadalmi törvényeknek összesítésén alapul. Ez okból nem tarthatunk attól, hogy e felfogás valaha teljesen megváltozhassék. Jöhetnek idők, midőn e „társadalmi“ felfogás öntudata egyes népekben és emberekben elhomályosul, de minél jobban mívelődik az emberiség, minél tisztábban látja a természeti igazságokat, annál jobban el fog terjedni az emberiség összetartozandóságának tudata, s annál inkább elgyöngül majd az ezredéves babona, melyet az uralomvágy és tudatlanság a nemzetek velőjén nagggyá növesztett. A len- és kenderipar kezdeményei Magyarországon. (Első czikk). Csak „kezdeményekről“ szólhatunk ez iparágban, de oly kezdeményekről, melyek a nemzetgazda osztatlan figyelmére érdemesek. És ha tízezernyi orsó peregno zugna is a felvidéki zöld völgyekben, ha a gyártmány értéke milliókra rúgna is, még ez is csak kezdemény volna azon nagy kiterjedéshez képest, melyre ez iparág hazánkban hivatva van. Volt idő, midőn hazánk némely vidékének len- és kenderipara nem volt épen jelentéktelen más államok hasonló iparához képest. Ez akkor volt, midőn még mindenütt csak az emberi kéz forgatta az orsót és hajtotta a vetélőt. De a mióta a lenfonó gépek Francziaországból kiindulva az európai államokban mindenütt elterjedtek, mióta a szövést is nagyobbára gépek végzik, a kezdetleges hazai gyártás nemcsak megállapodott, hanem látható hanyatlásnak indult. Pedig ez iparág fontossága valóban szembeszökő. Az egyes államok len- és kenderáruinak értéke százmilliónyira megy (Oroszország ez iparágban mintegy 180 millió, Britannia 150 millió, Francziaország 140 millió értéket termel évánként) és azon egyének száma, kik kizárólag ez iparágból élnek, némely államban százezrekre megy, (Nagybrittanniában 400,000, Belgiumban 200,000, Németországban körül-belől 200,000 stb.) míg azok, kik mellék kereset képen foglalkoznak a len- és kenderiparral milliónként vehetők számba (Oroszországban 4 millió, Ausztriában 4 millió stb). A len- és kenderipar terjedésének határai, egészséges gazdasági viszonyok között, csupán abban rejlenek, hogy a föld mennyi nyersanyagot képes előállítani. És e tekintetben Magyarország azon kedvező helyzetben van, hogy nyersanyag-termelése a gyártási szükséglettel bizonynyal még igen hosszú ideig lépést fog tarthatni. Magyarországon tehát ez iparágnak igen nagy fejlődési tere van. Hogy azonban a fejlődés tényleg megindulhasson, egy nagy és nehéz feltételt kellett és kell teljesíteni: ez iparág űzelmét oly módon kellett és kell berendezni, hogy a külföldi hasonló gyárakkal a versenyt kiállhassa. Ha e feltétel teljesítése sikerül, biztosak lehetünk afelől, hogy az e téren megrögzött tespedést, élénk mozgalom fogja felváltani és az elzárt, elszegényedett len- és kendergyártási vidékek néhány év vagy évtized alatt oly képet fognak mutatni, mely a csehországi Trautenau és Hohenelbe, vagy az angol York és Lancaster vagy a franczia Lille vidékére fog emlékeztetni. Aki hazai viszonyainkat ismeri, igen jól tudja, hogy az érintett feltételeknek teljesítése nem oly könnyű feladat, mint első pillanatra látszik. Nem csupán pénz kell ide, melyből gyárakat építhetünk, nem csupán ügyes gyárigazgatók, kik a gyárak üzelmét vezetik, nem csupán pillanatnyilag megnyerhető munkáskezek, szóval nemcsak anyagi és szellemi tőke és munkaerő. A főnehézség a létrehozandó gyáraknak az egyes vidékek egész gazdasági életével való szoros összeforrasztásában áll, s ez nem mehet végbe ha az illető vidékek összes gazdasági viszonyai némileg át nem alakíttatnak. Mit ér például, hogy némely vidék földje igen alkalmas a len- vagy kendertermelésre, ha az illető földtulajdonosok nem határozzák el magukat, hogy e nyersanyagot nagyobb mennyiségben és kellő minőségben termeljék? Mit ér, hogy némely vidéken elég sűrű a népesség, mikép belőle a szükségelt munkások és munkásnők kikerüljenek, ha ezek nem szánják rá magukat, hogy eddigi foglalkozásukkal felhagyva, a keletkező gyárakba vonuljanak ? Mit ér, hogy a gyártmány ép oly jó, mint bármely külföldi hírneves gyár termelvénye, ha a fogyasztók vagy közvetítők nem karolják fel oly módon, mint a külföldi gyártmányt ? És így lehetne még száz meg száz nehézséget említeni, melyek mind azon közös forrásból erednek, hogy ez iparág még nem forrott bele gazdasági életünk szervezetébe. — Hiába! minden kezdetnek vannak nehézségei, melyek — a nemzetgazdaság törvényei szerint — annál nagyobbak, minél tökéletesebb és magasabb hivatással bir a keletkező iparág. Erre majd még visszatérünk, előbb azonban egy megjegyzést kell tennünk . . . Van a nemzetgazdáknak egy bizonyos neme, mely magát felette szabadelvűnek tartja, mely saját csalhatat-