Királyi főgimnázium, Arad, 1912
FEHÉR ALFRÉD. 1865—1913. A sápadt halál kiszámíthatatlan kaszája közénk suhintott s kivágott sorunkból egy erőset: Fehér Alfrédet. Válla még könynyen birta a munkát, teljében volt a szelleme, még sokat tehetett volna: kidőlése, porrá és hamuvá válása korai volt. Korai volt azért is, mert korán hal meg az, aki szerettetik. Fehér Alfrédet szerette minden ismerőse, betegségének híre sokakat riasztott meg, gyors erővesztését tehetetlen fájdalommal néztük, hirtelen elhunyta üressé tette szívünket, megtelítette szemünket. Utolsó útján nagy veszteségünk leverő tudatával kisértük, nehezünkre esett belenyugodni Isten akaratába. Ő akkor már mosolyogva nézett alá szomoruságlakta szívünkre az égből, ahová itt a földön tekintetét szegezte, s ahová mások, kivált az ifjúság szemét irányította. Hármas hivatását: a szerzetesit, papit és tanárit úgy tudta egyesíteni, hogy mindegyikben a kötelesség teljesítés, pontosság, lelkiismeretes munka példaképéül szolgált. Rendtársainak szerető testvére, rendfőnökének engedelmes fia volt. Rendtársainak szeretete, rendfőnökének bizalma tette őt meg az aradi ház főnökévé. A szerzetesi szegénység szelleme uralkodott rajta: szegény volt vágyaiban, igényeiben. Szerzetesi életet élt. Szíve nem kívánta a külvilágot, amelybe csak kötelességét teljesíteni lépett ki. Még mindennapos sétáját is a rendház épületén bélül végezte. Kempis Tamás tanítványa volt: tudta, hogy az utcák forgataga, a lázasan lüktető külső élet, a társadalom hullámverése a lélek harmóniájának megrontója, benső békéjének zavarója. Magányos életre született, arra nevelte magát s naiv félelemmel kerülte az alkalmakat, melyek őt megszokottságából kizökkenthették. A magányosan töltött órák hatása volt az is, hogy nem szere-