Athenaeum, 1837/1. félév
1837-02-23 / 16. szám
liának még sem mondhatom; mert találtam egy két lut keblet; mert korunk’ ’s hazánk’ néhány jeleseinek szeretetét viendem síromba. Lassanként fognak ők is eltűnni; ’s nem sokára e’ nép’ emberei közűl senki nem lesz, ki rólam emlékezzék. Megadja az ég; erősek lépnek majd a’ pályára, hol mint író és polgár parányi helyet foglalok el; ’s szebb jövendő feledtet fel engem ’s társaimat. Csak neked kell végórádig emlékezetemet hű kebelben hordozni; csak te fogod e’ sorokat meg-megújuló érzelem közt olvasni, ’s meleg kebelbe szedni intéseimet. És nem szedended hasztalan! A’ fiú, ki karjaimban forró szerelem’ ápolási között nevelkedik, szívem’ megszentelt tárgyai iránt hideg nem marad; ’s lényért, hazáért és emberiségért olthatatlan lánggal égni megszokik. Éveid’ száma is egymás után szaporodik ; ’s nem sokára a’ tapasztalás tekinteteidet olly tárgyakra intézendi, miket a’ gyermekkor’ boldog szakában még nem ismersz. Túl az atyai ház’ falain más világ nyílik fel, hová midőn lépni fogsz , kedvetlenül kell majd gyakran szemlélned, miképen a’ legszentebb nevek, vagy megtapodtatnak, vagy álorcza gyanánt használtatnak gonosz czélokat eltakarni. E’ látomány, jól tudom, kínos fájdalmat okoz keblednek, ’s annál kínosabbat, mennél tisztábban megőrzended szíved’ érzéseit: de vigyáznod kell, nehogy miatta vagy az emberi nem iránt gyűlölettel viseltessél, vagy kísértetbe jőj az erkölcsiség’ azon ideáját, mit a’ bölcsek rénynek neveznek vala, hiú képzeménynek tartani. Gondold meg: soha sem volt idő olly mostoha,’ nemzet olly elsűlyedt, hely olly szerencsétlen környűlmények közt, midőn és hol szív nem találkozott volna, faló rénynek hódoló; soha sem volt, legalább igen ritkán volt ember, ki erkölcsi sülyedése’ legalsó lépcsőjén is, a’ fény’ szeleteire méltó voltát, ha csak pillantatokra is, ha csak kétségbesés’ érzelmeivel is, meg nem ismerte ; ’s mindenek felett soha sem volt, és soha sem leszen ember , ki szíve’ és lelke’ tisztaságát, üldözés és veszély közt is, ég’ áldásának nem tartotta, ki magát balsorsban is boldogabbnak nem hitte a’ szerencsében tündöklő gonosznál. Nyúgalom és önérzés a’jámborság’ elvárhatatlan két saláta. E’ kettő által lehetséges baleseteket nem csak eltűrni, de méltósággal szenvedni; ’s azokban nem csak le nem alacsonyúlni, de lélekben felemelkedni. E’ kettő teszen a’ sorssal küzdésre elég erőssé , erőssé a’ szerencse’ kisértetei ellen is ; és e’ szerencse’ minden ragyogványai és biztatásai mit is tehetnének a’ férfiúval , ki a’ maga emberi érdemét és boldogságát valóbb alapra építni megtanúlá? Azért jókor kell magadat szoktatnod a’ lényt ismerni, szeretni, ’s úgy sajátoddá tenni, hogy természeteddel összeolvadjon, ’s attól élted’ semmi helyzetében, semmi változandóságaiban többével ne válhasson. Az emberben, mint minden állatban, önszeretet nagy mértékben lakik; ’s ez a’ természetnek azon két értelmű ajándéka, melly a’ szerint mint irányoztatik, vagy segédünk lehet minden jóra, vagy vezérünk minden gonoszra. Legelső, a’ mit e’ részben tennünk kell: tiszta ismerettel választott, ’s állandóul megtartandó elv’ birtokára törekedni. Ennek híjával , ha nem épen gonosz is valaki, de pillantatnyi indúlatok, ’s az igen sokszor roszúl értett önszeretet’ mindenkori sogalmai határozzák meg; ’s majd jót majd gonoszt cselekszik, és életfolyama e’ kettőnek bizonytalan vegyűlete. Milliomok vagynak illyenek ; ’s az ő szíveikbe gyakran több hajlandóságot öntött a’természet jót, mint roszat tenniek; ’s hibájok csak az, mert nem alapra építék életüket, mert nem tűziek magok elébe bizonyos czélt, hová minden különböző környűlmények közt egyiránt siessenek. Kerüld az alaptalanságot, melly többnyire erkölcsi sülyedés’ örvényébe visz ; ’s minden esetre legalább a’ mindennapi emberkék’, a’ legalantabb járó köznép’ nyomorult körére kárhoztat. Alig van ember, kinek keblében a’ jó’ és szép’ magvai természettől hintve ne lennének ; ’s ki szerencsés vala mívelt emberek közt születni; ki már gyermekéveiben azon magvakat maga körül teljes virágzásra fejtve láthatja, mi könnyű annak önkeble’ mozdúlatit, ’s mások’ példáikat követve, magának az erkölcsiség’ legtisztább kívánatai felől való ismeretet szerezni? Ha a’ jelenlét nem szólna is, a’ nemzetek’ évkönyvei telvék szívragadó példányokkal; ’s bár többnyire gonosz, gyakran épen borzasztó alakokkal vétetnek körűl, ezek nem szolgálnak egyébre, hanem hogy amazokat még inkább tündököltessék.