Athenaeum, 1837/1. félév

1837-02-23 / 16. szám

liának még­ sem mondhatom; mert találtam egy két lut keblet; mert korunk’ ’s hazánk’ néhány jeleseinek szeretetét viendem sírom­ba. Lassanként fognak ők is eltűnni; ’s nem sokára e’ nép’ emberei közűl senki nem lesz, ki rólam emlékezzék. Megadja az ég; erősek lépnek majd a’ pályára, hol mint író és pol­gár parányi helyet foglalok el; ’s szebb jö­vendő feledtet fel engem ’s társaimat. Csak neked kell végórádig emlékezetemet hű ke­belben hordozni; csak te fogod e’ sorokat meg-megújuló érzelem közt olvasni, ’s meleg kebelbe szedni intéseimet. És nem szedended hasztalan! A’ fiú, ki karjaimban forró szere­lem’ ápolási között nevelkedik, szívem’ meg­szentelt tárgyai iránt hideg nem marad; ’s lényért, hazáért és emberiségért olthatatlan lánggal égni megszokik.­­ Éveid’ száma is egymás után szaporodik ; ’s nem sokára a’ tapasztalás tekinteteidet olly tárgyakra intézendi,­ miket a’ gyermekkor’ boldog szakában még nem ismersz. Túl az atyai ház’ falain más világ nyílik fel, hová midőn lépni fogsz , kedvetlenül kell majd gyakran szemlélned, miképen a’ legszentebb nevek, vagy megtapodtatnak, vagy álorcza gyanánt használtatnak gonosz czélokat el­takarni. E’ látomány, jól tudom, kínos fáj­dalmat okoz keblednek, ’s annál kínosabbat, mennél tisztábban megőrzended szíved’ ér­zéseit: de vigyáznod kell, ne­hogy miatta vagy az emberi nem iránt gyűlölettel visel­tessél, vagy kísértetbe jőj az erkölcsiség’ azon ideáját, mit a’ bölcsek rénynek ne­veznek vala, hiú képzeménynek tartani. Gon­dold meg: soha sem volt idő olly mostoha,’ nemzet olly elsűlyedt, hely olly szerencsét­len környű­lmények közt, midőn és hol szív nem találkozott volna, faló rénynek hódoló; soha sem volt, legalább igen ritkán volt em­ber, ki erkölcsi sülyedése’ legalsó lépcsőjén is, a’ fény’ szeleteire méltó voltát, ha csak pillantatokra is, ha csak kétségbesés’ érzel­meivel is, meg nem ismerte ; ’s mindenek fe­lett soha sem volt, és soha sem leszen em­ber , ki szíve’ és lelke’ tisztaságát, üldözés és veszély közt is, ég’ áldásának nem tar­totta, ki magát balsorsban is boldogabbnak nem hitte a’ szerencsében tündöklő gonosz­nál. Nyúgalom és önérzés a’jámbor­ság’ elvárhatatlan két saláta. E’ kettő által lehetséges bal­eseteket nem csak eltűrni, de méltósággal szenvedni; ’s azokban nem csak le nem alacsonyúlni, de lélekben felemel­kedni. E’ kettő teszen a’ sorssal küzdésre elég erőssé , erőssé a’ szerencse’ kisértetei ellen is ; és e’ szerencse’ minden ragyogvá­­nyai és biztatásai mit is tehetnének a’ férfiú­val , ki a’ maga emberi érdemét és boldog­ságát valóbb alapra építni megtanúlá? Azért jókor kell magadat szoktatnod a’ lényt ismerni, szeretni, ’s úgy sajátoddá ten­ni, hogy természeteddel összeolvadjon, ’s at­tól élted’ semmi helyzetében, semmi változan­­dóságaiban többév­el ne válhasson. Az em­berben, mint minden állatban, önszeretet nagy mértékben lakik; ’s ez a’ természetnek azon két értelmű ajándéka, melly a’ szerint mint irányoztatik, vagy segédünk lehet min­den jóra, vagy vezérünk minden gonoszra. Legelső, a’ mit e’ részben tennünk kell: tisz­ta ismerettel választott, ’s állandóul meg­tartandó elv’ birtokára törekedni. Ennek hí­jával , ha nem épen gonosz is valaki, de pil­­lantatnyi indúlatok, ’s az igen sokszor roszúl értett önszeretet’ mindenkori sogalmai hatá­rozzák meg; ’s majd jót majd gonoszt cse­lekszik, és életfolyama e’ kettőnek bizony­talan vegyűlete. Milliomok vagynak illyenek ; ’s az ő szíveikbe gyakran több hajlandósá­got öntött a’természet jót, mint roszat ten­­niek; ’s hibájok csak az, mert nem alapra építék életüket, mert nem tűzi­ek magok elé­be bizonyos czélt, hová minden különböző környű­lmények közt egyiránt siessenek. Ke­rüld az alaptalanságot, melly többnyire er­kölcsi sülyedés’ örvényébe visz ; ’s minden esetre legalább a’ mindennapi emberkék’, a’ legalantabb járó köznép’ nyomorult körére kárhoztat. Alig van ember, kinek keblében a’ jó’ és szép’ magvai természettől hintve ne len­nének ; ’s ki szerencsés vala mívelt emberek közt születni; ki már gyermekéveiben azon magvakat maga körül teljes virágzásra fejt­ve láthatja, mi könnyű annak önkeble’ moz­­dúlatit, ’s mások’ példáikat követve, magá­nak az erkölcsiség’ legtisztább kívánatai felől való ismeretet szerezni? Ha a’ jelenlét nem szólna is, a’ nemzetek’ évkönyvei telvék szívragadó példányokkal; ’s bár többnyire go­nosz, gyakran épen borzasztó alakokkal vétet­nek körűl, ezek nem szolgálnak egyébre, hanem hogy amazokat még inkább tü­ndököltessék.

Next