Athenaeum, 1837/1. félév

1837-02-23 / 16. szám

at­ras Matyim, Tudományok* és szépművészetek* tára. Kiadó szerkesztők: SCHERET, VÖRÖSMARTY, szerkesztő társ: RAJZA, Pest. STeb­ruárius’ 23-ban, 1837. , 16. szám. Tartalom: l’aramncsis. Kölcsey Kálmánhoz (Kölcsey Ferencz), 121. 1.— Gyógyítási módok (Széplaki), 126. 1. — Mesék. I—VII. (Czuczor), 128­1. Hogy h­oltiglan boldog lehess, Jót magaddal ,s mással tehess, Gyfrjts érzelmei szívednek Ismeretet lelkednek. Kisfaludy Sándor, J Parainesis, Kölcsey Kálmánhoz. A«. ki életeken sokat érzett és gondolko­zott, ’s érzeményit és gondolatait nyom nél­kül elröppeni nem hagyta: olly kincset gyűjt­hetett magának, m­elly az élet’ minden sza­kában , a’ szerencse’ minden­­változásai közt gazdag táplálatot nyújt lelkének. Sok szépet írának a’ bölcsek,’s gyakran a’ nem épen böl­csek is; gazdag forrást nyitanak fel,honnan jó sorsban intést, bajban vigasztalást, mind­kettőben magasbra emelkedést, szív és ész­­nemesülést meríthetünk, de azok is csak úgy hatnak reánk, ha érzés és gondolkodás ál­tal sajátunkká tevők, ha saját magunkban kiforrva lényünkhöz kapcsolódtak, mint esti szélhez a’ virágillat, mellyben megfürdeti. A’ mindég szerencsében élő illy saját birtokot szerezni rá nem ér. Isten a’ szenve­dőnek engedé a’ vigasztalást: az egész ter­mészetből , az emberi tettekből és tanítások­ból szívben élő tudományt szívhatni. Hála ne­ki, hogy éltemet sem h­agyá szenvedések nél­kül folynia! Keserűek valónak azok ; és még is áltatok tanultam az emberiség’ becsét ér­teni, való nagyságot hiú ragyogványtól meg­választani, bal szerencse’ tekintetét nyúgod­­tan tűrni, kevés híveimhez kölcsönös hűség­gel csatlódni, ’s mindenek felett érezni: mi­képen szenvedés, és kebelszaggató áldozat tulajdon örömet hoz lelkeinknek, és sorsun­kon felülemelkedni megtanít. E’ gondolat egyike azoknak, miket éle­temben legtöbbször, ’s legörömestebb írtam le. Lesz szenvedő, úgy hivém, kinek vigasz­talást nyújtaná: ezt általam is olvasni; ’s le­hetetlen volt e’ parányi írást azon nem kez­denem , midőn számodra írok, veretett fiam, hogy vidám és bánatos napjaimban gyűjtött parányi kincsemből emléket alkossak. Nem kérd, ’s nem vár az idő, sebes ro­hanással haladván felettünk; az én napjaim’ legszebb része leszállótt; ’s ki tudja, mellyik pillantatban hull el az élet’ hervadó virága ? Ki tudja, mellyik pillantatban kell költöznöm oda, hol korán előre ment testvérem’ kopor­sója mellett a’ hely készen vár ? Nem hívom az órát ; de jöttét sem rettegem. Jókor tá­madt, ’s hamar eltűnt remények ; lángoló, de tárgyat nem lelt indúlatok; sivatag jelen , ’s alaktalan jövendő; íme a’ tündérkar, melly ifjúságomat körüllebegé vala! Nem sokkal adott többet a’ férfikor; és sorsomat mosta­ 16

Next