Athenaeum, 1841/1. félév
1841-02-23 / 23. szám
A/ fj B KI U 55). ÖTÖDIK KV Heston. Februarius' 23. 1841. 33. siámi Tartalom : Goethe és Schiller (Hábory — Venelin ’s a’ moszkai történet-iskola. Vége I /). Schedel /■'.— Gyötrődés (Marján). — A’ fonó leányka (Szemere Miklós). — K. emlékkönyvébe. Báró K. M’. emlékkönyvébe (Vörösmarty). — Az örökös. (Varádyi. — Tárcza : Kérelem a' pesti nemzed színház’ drámarendezőjéhez (Fekete Soma). — Válasz Philodikaeus úrnak (Jankovics Aiep. János). ■— Magyar játékszini krónika b)3. és **»). — Mulattató (—to—J. — Literatúrai mozgalmak S. F.). Swoethe és Schiller. Gyakran halljuk: „Schiller az eszmény’, Goethe a’ valóság’ költője“, de ez mindenesetre egyoldalú nézet , mert a’ művészetben eszményt ’s valóságot nem szabad igy ellentétbe tenni, az eszménynek sem levontnak és üresnek, sem a’valóságnak nem szabad közönségesnek lennie ; az őskép, mit minden művészet’ elvéül megismerénk , az eszményi azaz a’ valódi természetet, minden lét’ legbensőbb igazságát, adja elő. Ezt Schiller is igen elismeri, örül, hogy Aristoteles több benső igazságot hagy meg a’ költészetnek, mint a’ történettannak , melly magában csak az ürest, külsőt, zavartat adja; ’s állítja is egy levelében Goethéhez : a’ francziák jobb realisták mint idealisták , ’s ezt világos bizonyítványul veszi, hogy a’ (közönséges) realismus költőt nem csinál. Annyi igaz, hogy Schillert egyedisége ’s mint Goethe hiszi, bölcsészeti tanulmányai is odavivék , hogy az eszmét többnek tartá a’ természetnél, sőt hogy a’ természetet néha megsemmisité. Goethe ellenben, szép engedelmességében a’ jelen élet’ külsőleges alakja iránt, az általányt, az eszményt, önmagában nézve, valami üresnek, határtatlannak tartá, ’s inkább hajlott a’ való felé, mit költőileg megkapni igyekezett; mégsem veti meg az igaz eszményt, de önmagát kérdi: „Mi a’ való magában ? Örülünk , ha igazsággal adatik elő; de a’ sajátképi nyereség magasb természetünk’ számára, még is csak az eszményben van, melly a’ költő’ szivéből jött elő“. Azért is megjegyzi: „Schiller’ eszményi iránya igen közeledhetett az én reálisomhoz, ’s mivel mind ketten külön még sem érhettek czéljukhoz, végre élénk érzeményben egyesültek“. Goethe azt mondja Schillerről: „Ön a’ külső dolgok’ és viszonyaik’ túlszigor vizsgálatától önmagamra vezérle vissza. Több méltánynyal tanita nézlelni a’ benső ember sokoldalúságát; második ifjúkort szerze ’s ismét költővé tön, mi csaknem megszűntem lenni“. Ellenben Schiller így ír Goethéhez: „Az ünnepi mulatozások egész eszmetömegemet mozgásba hozák; sok dologról, mi fölött enmagammal nem tudtam egészen tisztába jöni, az ön’ szellemének nézlete — mert igy kell eszméinek összes benyomását reám nevezni — váratlan fényt gyújta fel bennem. A’ tárgy hiányzott nekem, a’ test, több szemléleti eszméhez ’s ön a’nyomba vitt“. (Binder után *) Mábory. *) Schiller im Veriiaeltniss zum Christenthume. Stuttgart , 1840. 23