Athenaeum, 1842/1. félév

1842-06-30 / 78. szám

1235 1236 lélet ’s érzésre nézve az öszhangot háboríthatná, melly egyedűl nyugtat meg bennünket, ’s melly után minden tiszta, jól alkotott, romlatlan lélek óhajtozik. Nem tagadhatni, vannak rút emberek , kik jók, és szép emberek, kik roszak. De az elsőknél a’ jó valami szép által nyilatkozik, mint ez utóbbiaknál a’ rút valamelly rész által. Rút arczban a’ jószívűség, jó akarat, nemesség’ vonásai minden rútat annyira letörlenek , hogy az ember rá nem figyel és megfordítva gyakran a’ legszebb arczon alacsonság és roszaság’ vonásait veszszük észre, mellyek a’ szépséget anynyira meghomályosítják, hogy az ember elfelejtkezik róla. Feltűnő példa az elsőre Socrates, a’ másodikra Medusa’ feje. Bár mi rút vala Socrates, sokak és pedig a’ legjobbak előtt szeretetre legméltóbbnak tetszett. Medusa’ feje ellenben, mint őt a’ lángeszű görög művészek ábrázolják, egyike a’ legszabályosabb szépségeknek: de ki nem borzad vissza akaratlanél is ama’ kemény, mereven elidegenítő vonásoktól, melylyek ezen szép lárván a’legkitanúlhatlanabb roszaságot jelentik? így lesznek épen a’ legnemesebb alakok , fintorgás által legborzasztóbb és elidegenítőbbek. És hányszor nem veszi a’ roszaság szépség’ álarczát magára, hogy vele csábíthasson ? Innen amaz elmés monda a’ Sirénekről, mellyekkel a’valódi életben olly sokszor találkozunk. Miért van annak, mit a’ föld’ fiai közönségesen szeretetnek neveznek, olly rövid léte? Miért változik olly könnyen gyűlöletté? Ennek oka az öncsalódásban van. Mi azt hiszszük valamelly személyről, hogy őt szeretjük , pedig valódilag csak azt szeretjük rajta, mi valamelly fonák hajlamunknak vagy szenvedélyünknek benne hízelkedik, vagy táplálékot nyújt. ’S azért, mihelyt e’ hajlam, e’ szenvedély kielégíttetett, hidegség, csömör és undor áll be a’ szeretettnek hitt tárgy iránt. De az önszeretet úgy el tudja leplezni saját játékát, hogy másokat akarván megcsalni, végtére magának is hazudik és megakadályoztatja a’heves szerelemröli átmenetei’megismerésének okát gyülölségre.Itt fekszik elrejtett forrása a’ halandók’ legmélyebb, végtelen nyomorainak. Valamint a’ valódi szerelem mennyet varázsol a’ földre, úgy a’ szerelemben csalódás’ felfedezése egy pillantás a’ pokolba, egy előérzete annak és ez akkor valósodik meg, ha ezen felfedezés után kisértet létetik a’ valódi szerelmet színlés által pótlani. Ezen szinlésnek kínjai (ezen összeromboltatása a’ bennsőnek) rémítőleg nevekednek tartósságok’ arányához képest ’s örűlés és kétségbeeséssel végződnek. De rémítőleg igazságtalanok vagyunk, ha e’kínokat a’ szerelemnek tulajdonítjuk. Nem a’ szerelem, hanem ennek nemléte teremti a’ poklot. Ugod. Embergyűlölő. Mondod , rósz a’ világ , Bántók az emberek — Az élet köztök egy Zajongó förgeteg! Állasz magánosan , Miként kopár sziget, Az élet’ tengerén; Gyülölség van veled — Tűrd hát békével a’ Zajgó hullámokat, Szigetnek partihoz Tolós az áradat. Vidor Emil. 1/ 1 p a. Tündérrege *). Szép Magyarhon’ kárpáti vidékin nem meszsze oda, hol agg Kriván büszkén tekintget át alacsonyabb hegyeken a’ testvér Királyhegyhez, emléket haladó időkben magánosan állt egy regényes völgyecske, kevés jámbor lakosokkal, kiknek egyszerű kunyhóit buján zöldelő fák,’s mindenfelől csaknem függőleg fölnyuló szirtek környezék. A’természet’ nagyszerű szépségiben gazdag hegykoszorú’ számtalan kies völgyei közöl egy sem volt olly mélyen, olly biztosan fészkelve zordonszép bérezek’ ölébe, mint ez. Ha néha a’ sziklák’ sasának lehete is letekinteni átröpültében ez elzárkózott magányba, de vándor’ léptei ritkán hágák meg meredek falait, 's egyűgyü csendét nem háboriták. Lipta volt a’ kisded falu’ legbájosabb hölgye, aggszülei’ büszkesége ’s a’ völgy’ ifjainak bálványa. A’ kunyhó, mellyben lakott, legcsinosabb volt a’ szomszédságban. Lipta tudta , miként tegye vonzóvá az egyszerű lakot; ’s az illatos házsia, melly gazdag csomókban kútatta át hajlékony ágait kis kertje’ farostélyozatán, sehol az egész vidékben nem díszlett olly gyönyörűen, mint az ő kezei alatt. * Bayly’s Killarney.