Az Én Ujságom, 1907. június-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1907-12-22 / 52. szám

II I 422 52. szám. Az ÉN ÚJSÁGOM bogarak, elől az új erőre kapott barna hangyák támadták őket. Félóra múlva a szélrózsa minden irányába futott,­­ menekült a vörös sereg, hátrahagyva a tábort és minden élelmi­szerét. Csak a bábokat mentette meg a bábőrző zászló­aljuk. Szilárd vezér hálálkodva közeledett a futó bogarak felé. Vezérük előtt megállt. — Köszönet és hála nektek, nagy­lelkű és vitéz futrinkák, hogy segítsé­günkre siettetek, — mondotta. — A barna hangyák sohasem felejtik el nek­tek ezt a tetteteket! — Szívesen tettük, vezér, — felelt az óriás futrinka. — De ne nekünk hálálkodjál, hanem ennek a két kis hangyának, a ki könyörgésével meg­hatotta szivünket. Ezzel Csipire és Csupira mutatott. Nosza, levegőbe kapták a barna han­gyák a két kis leventét és diadalmenet­ben vitték haza anyjukhoz. Elképzel­hetni Cseppné és Parányiné örömét, hogy csemetéjét viszontlátja. Kapott is mindjárt jó vacsorát Csipi, Csupi, nem­különben Iczi, Piczi. A barna hangyák városa örömben úszott. A futó bogarakat jól megvendé­gelték és másnap megtartották a han­gyák lakodalmát, melyet megzavart a vörösek támadása. Mondhatom, hegyen völgyön, illetőleg dimben, dombon, hangyabolyon zengett, csengett a hegedű, a czitera, valamennyi tücsök mind húzta a nótát. (vége.) Petőfi réz pitykéje. Pápa közelében nagy porczellángyár volt abban az időben, mikor Petőfi ott járt iskolába. Igen sok munkás dolgozott benne szorgalmasan és ügyesen. A kész asztali díszeket, gyertyatartókat, szobrocs­kákat külön helyen halmozták össze. Egyik felhős, szeles délután Petőfi Sándor, Pozdor Gyula, Roboz István és Cserna Károly pápai diákok megnézték ezt a nagy porczellángyárat. Végig cso­­dálták az égő kemenczéket, a sebesen dolgozó munkásokat, a sok becses gyúrt agyagot, azután bementek a raktárba és órákon át el-elnézegették a szebbnél szebb emlékeket, műtárgyakat, szobrokat. A gazdag Puzdor Gyula egyszer csak levett az egyik állványról egy gyönyörű szobrot. Az árát se kérdezte előre meg s Petőfinek nyújtotta, hogy fogadja el szeretete jeléül. A szegény diák, a­kit akkor még Petrovics Sándornak hívtak, igen meg­lepődött : — Köszönöm, Gyula, ezt a drága aján­dékot, de hadd maradjon itt; nekem elég, hogy fölajánlottad. Pozdor Gyula szemére szomorú fátyol borait. Búsan hallgatott. Ez a fájdalmas némaság annyira meghatotta Petőfit, hogy újra megszólalt: — Tudod, Gyula, ha te meg tőlem fogadsz el valami emléktárgyat, akkor szívesen és hálásan veszem jó szíved ajándékát. — Sándor, én nagyon megörülök minden tárgynak, a­mit te adsz. Erre megölelte egymást a két diák és a drága porczellán szobor Petőfié lett. Másnap lakására hívta Puzdort Petőfi. Az asztal fiókjából előkotorászott valami kis papiros dobozt s csöndesen felnyitotta: __________________________________________

Next