Az Én Ujságom, 1907. június-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1907-12-22 / 52. szám
II I 422 52. szám. Az ÉN ÚJSÁGOM bogarak, elől az új erőre kapott barna hangyák támadták őket. Félóra múlva a szélrózsa minden irányába futott, menekült a vörös sereg, hátrahagyva a tábort és minden élelmiszerét. Csak a bábokat mentette meg a bábőrző zászlóaljuk. Szilárd vezér hálálkodva közeledett a futó bogarak felé. Vezérük előtt megállt. — Köszönet és hála nektek, nagylelkű és vitéz futrinkák, hogy segítségünkre siettetek, — mondotta. — A barna hangyák sohasem felejtik el nektek ezt a tetteteket! — Szívesen tettük, vezér, — felelt az óriás futrinka. — De ne nekünk hálálkodjál, hanem ennek a két kis hangyának, a ki könyörgésével meghatotta szivünket. Ezzel Csipire és Csupira mutatott. Nosza, levegőbe kapták a barna hangyák a két kis leventét és diadalmenetben vitték haza anyjukhoz. Elképzelhetni Cseppné és Parányiné örömét, hogy csemetéjét viszontlátja. Kapott is mindjárt jó vacsorát Csipi, Csupi, nemkülönben Iczi, Piczi. A barna hangyák városa örömben úszott. A futó bogarakat jól megvendégelték és másnap megtartották a hangyák lakodalmát, melyet megzavart a vörösek támadása. Mondhatom, hegyen völgyön, illetőleg dimben, dombon, hangyabolyon zengett, csengett a hegedű, a czitera, valamennyi tücsök mind húzta a nótát. (vége.) Petőfi réz pitykéje. Pápa közelében nagy porczellángyár volt abban az időben, mikor Petőfi ott járt iskolába. Igen sok munkás dolgozott benne szorgalmasan és ügyesen. A kész asztali díszeket, gyertyatartókat, szobrocskákat külön helyen halmozták össze. Egyik felhős, szeles délután Petőfi Sándor, Pozdor Gyula, Roboz István és Cserna Károly pápai diákok megnézték ezt a nagy porczellángyárat. Végig csodálták az égő kemenczéket, a sebesen dolgozó munkásokat, a sok becses gyúrt agyagot, azután bementek a raktárba és órákon át el-elnézegették a szebbnél szebb emlékeket, műtárgyakat, szobrokat. A gazdag Puzdor Gyula egyszer csak levett az egyik állványról egy gyönyörű szobrot. Az árát se kérdezte előre meg s Petőfinek nyújtotta, hogy fogadja el szeretete jeléül. A szegény diák, akit akkor még Petrovics Sándornak hívtak, igen meglepődött : — Köszönöm, Gyula, ezt a drága ajándékot, de hadd maradjon itt; nekem elég, hogy fölajánlottad. Pozdor Gyula szemére szomorú fátyol borait. Búsan hallgatott. Ez a fájdalmas némaság annyira meghatotta Petőfit, hogy újra megszólalt: — Tudod, Gyula, ha te meg tőlem fogadsz el valami emléktárgyat, akkor szívesen és hálásan veszem jó szíved ajándékát. — Sándor, én nagyon megörülök minden tárgynak, amit te adsz. Erre megölelte egymást a két diák és a drága porczellán szobor Petőfié lett. Másnap lakására hívta Puzdort Petőfi. Az asztal fiókjából előkotorászott valami kis papiros dobozt s csöndesen felnyitotta: __________________________________________