Az Ország Útja, 1943 (7. évfolyam, 1-2. szám)

1943 / 1. szám - XII. Pius 1942. évi karácsonyi szózata

ezeknek az alapelveknek megtartásától, — és nem csu­pán egy jóakaratú és bátor­ ember erőfeszítésétől — függ valamely új nemzeti és nemzetközi rend végső szilárd­sága: azé a rendé, amely után valamennyi nép oly for­rón vágyakozik. Mi ismerjük a népiek értékeit és áldozat­­készségét, de ismerjük a népek szorfongattatásait és fáj­dalmait is. A kimondhatatlan m­egpróbáltatásoknak és ellentéteknek ebben az órájában úgy érezzük, hogy kivétel nélkül mindannyiukhoz mélységes, pártatlan és el nem homályosítható szeretet és az a vágy kapcsol bennünket, hogy tőlünk telhetően könnyítsünk és segít­sünk rajtuk. /" A nemzetközi kapcsolatok és a nemzetek belső rendje Legutóbbi karácsonyi szózatunkban kifejtettük azokat a keresztény szellemtől áthatott elveket, amelyek az isteni törvénynek megfelelő nemzetközi együttélés és együttműködés rendjének létrehozásánál irányadók kell legyenek. Ma pedig különös gonddal és pártatlan­sággal akarunk rámutatni az államok és a népek belső rendjének alapvető szabályaira s biztosak vagyunk benne, hogy e fejtegetéseinket minden becsületes em­ber egyetértéssel és érdeklődéssel kíséri végig. A nemzet­közi rend és a belső rend szorosan összefüggnek egy­mással. A nemzetek közötti egyensúly és összhang az egyes államok anyagi, szociális és intellektuális téren elért belső egyensúlyától és belső érettségétől függ. Kifelé sem tud semmiféle szilárd és zavartalan béke­­front létrejönni a bizalmon alapuló belső békefront nélkül. Tehát csak a tökéletes békére való törekvés szabadíthatja fel mindkét tábor népeit a háború kegyet­len lidércnyomásától s csökkentheti és szüntetheti meg fokozatosan az egyensúly felborulásának és a felfordu­lásnak újabb anyagi és lélektani okait. A társadalmi élet békéjének két tényezője Minden társadalmi együttélés, amely erre a névre érdemes, olyan mértékben törekszik a békére, amilyen mértékben azt a békeakarat áthatja. Ebben a „rendben történő békés együttélésben“ látja Szent Tamás (S. t­. 2, 2 p. qu. 29. a. 1. ad) a béke lényegét. A társadalmi életet tehát két alapvető tényező irányítja: az együtt­élés rendezettsége és az együttélés­­ nyugalma. /. Az együttélés rendezettsége A rend, mint a társas életet élő embereknek, vagyis természetüknek megfelelő célra törekvő értelmes és erkölcsös lényeknek alapja, nem pusztán mennyiségileg összefüggő különböző részeknek külső kapcsolatát je­lenti, hanem —­ s ennek kell elsősorban lennie — egy­értelmű a belső egységre való törekvéssel és ennek meg­valósításával. Ez azonban nem zárja ki a valóságban fennálló alapvető különbségeket, t. i. azokat, amelyeket Isten akarata vagy a természetfeletti normák is szente­sítettek. Döntő jelentősége van annak, hogy minden társa­dalmi rend igazi alapelveit megértsük. Ma inkább, mint valaha. Most ugyanis az emberiség, megmérgezve a téve­dések és a társadalmi eltévelyedések kórokozóitól, meg­gyötörve a vágyak, a különböző tanítások és a szándé­kok viszályának lázától, szorongattatások közt küzkö­­dik az általa felidézett rendellenességekkel és újra meg újra érzi ama téves társadalmi eszmék romboló erejé­nek hatását, amelyek megfeledkeznek az Isten törvé­nyeiről vagy azokkal ellentétesek. A rendellenességet csak a renddel lehet leküzdeni. S ennek nem szabad pusztán erőszakos és színlelt rend­nek lennie (éppúgy, ahogy a sötétséget is — leverő és félelmetes hatásával együtt — csak a világossággal, nem pedig lidércfénnyel lehet eloszlatni). Ilyenformán az üdvösséget, a megújulást, a fokozatos javulást csak ak­kor lehet várni, ha a helyes társadalomelmélethez egyre nagyobb és befolyásosabb rétegek térnek vissza. Ehhez a viszatéréshez Isten különös kegyelmére és a jószán­dékú és messzelátó lelkek rendíthetetlen és áldozatkész akaratára van szükség. Ezekből a befolyásosabb körök­ből, amelyek legalkalmasabbak arra, hogy magukba szívják és felmérjék az igazságos társadalmi szabályok szépségét, majd egyre inkább átterjed a tömegekbe is a társadalmi élet igazi, isteni és szellemi eredetének meggyőződése. Ezzel egyengetik majd az utat azoknak az erkölcsi elveknek felélesztése, megerősítése és meg­szilárdítása felé, amelyek nélkül a legbüszkébb alkotá­sok is bábeli sorsra jutnak. Bábel sorsára, amelynek lakói, mégha közösek is falaik, különböző és egymás­nak érthetetlen nyelveken beszélnek. Isten, mint csak az egyéni és társadalmi élet végső alapja Az egyéni és társadalmi életből Istenhez kell emel­kednünk: az Ősokhoz és a végső Alaphoz, az első ember­pár Teremtőjéhez, a család eredetéhez, a népek és a nemzetek társaságának forrásához. Mégha tökéletesen nem is értjük meg Őt, aki Egy és ugyanakkor három, Öt, aki a megtestesülés titka által megváltotta és fel­magasztalta az emberi természetet s az ő eszményeinek és céljainak magasságába emelte a társas életet,­­— mégis azt kel mondanunk, hogy az ész és a kinyilatkoz­tatás világosságánál az ő példájának, az idők minden változása ellenére is fennálló, feltétlen erkölcsi tekin­télye van. Ennek a példának olyan a vonzóereje, ame­lyet ámítások, tévedések, sikertelenségek sem tudtak elnyomni vagy csökkenteni és így ellenállhatatlanul indítja arra a legnemesebb és az Űrhöz leghűségesebb lelkeket, hogy megfrissült erővel, új ismereteket, új tanulással, új eszközökkel és módszerekkel ismét el­kezdjék azt, amit más időkben és más körülmények között hiába kíséreltek meg. Az emberi személy fejlődése és tökéletesedése A társadalmi élet eredeti és lényeges célja csak az emberi személyiség megtartása, fejlesztése és tökélete­sítése lehet. A társadalomnak segítenie kell az embert a vallás és a kultúra szabályainak és értékeinek becsü­letes megvalósításában. Ezeket ugyanis a Teremtő min­den embernek és az egész emberiségnek adta mind együttességében, mind természetes tagozódásában. Egy olyan társadalomelmélet vagy társadalmi szer­vezet, amely mindabban, ami az embert érinti, megta­gadja ezt az Istennel fennálló belső, lényegi kapcsola­tot, vagy ettől elvonatkoztatja magát, hamis utat követ. Mert amikor egyik kezével épít, másik kezével épp azokat az eszközöket készíti elő, amelyek előbb-utóbb veszélybe sodorják és lerombolják a művet. S amikor az emberi személynek és az emberi életnek kijáró tisz­teletet félredobva, törvényhozó és közigazgatási tevé­kenysége során ennek nem biztosít megfelelő helyet,­­ egyáltalában nem szolgálja a társadalmat, sőt egyene­sen kárt okoz neki; egyáltalán nem mozdítja elő és nem ösztönzi a szociális gondolat érvényesülését s az ezzel kapcsolatos remények megvalósulását, hanem ellenkezőleg: megfosztja azt minden belső értékétől; s számára ez is csak hasznos frázissá válik s így egyre szélesebb körökben talál határozott és nyílt vissza­utasításra. Ha a társadalmi élettel együtt is jár a belső egy­ség, ez még nem zárja ki a valóságnak és a természet­nek megfelelő különbségeket. De ha szilárdan kitar­tunk Isten, mint az emberi viszonylatok legfőbb sza­bályozója mellett, az emberek hasonlatosságai és külön­bözőségei egyaránt megtalálják helyüket a létezés, az értékek és így az erkölcsiség abszolút rendjében. Ha azonban ez az alap összedől, a kultúrának különböző területei között veszedelmes folytonossági hiányok ke­

Next