Az Ország Útja, 1943 (7. évfolyam, 1-2. szám)
1943 / 1. szám - XII. Pius 1942. évi karácsonyi szózata
letkeznek, a kontúrok, a határok és az értékek bizonytalanokká és ingatagokká válnak. Ily módon azután pusztán külső tények és gyakran vak ösztönök határozzák meg, hogy a nap uralkodó csillagzata szerint melyik irányvonalat kell választanunk. Az elmúlt idők kártékony gazdasági életét, amikor is az egész polgári életet a haszonvágynak rendelték alá, ma egy nem kevésbbé káros elmélet követte, amely mindent és mindenkit a politika síkjára helyezve, kizár mindenféle erkölcsi és vallási szempontot. Végzetes félreértés és eltévelyedés ez, amely a társadalmi élet szempontjából beláthatatlan következményekkel jár. Az efajta társadalmi élet akkor jut legközelebb éppen legértékesebb előjogainak elvesztéséhez, amikor azzal áltatja magát, hogy megtagadhatja vagy elfelejtheti méltóságának örök forrását: Istent. A hit által megvilágosított ész az egyes személyeknek és a különböző társaságoknak határozott és értékes helyet jelöl ki a társadalom szervezetében. S az ész tudja azt, — hogy csak a legfontosabbról beszéljünk, — hogy az állam egész politikai és gazdasági tevékenységét a közjó megvalósításának szolgálatába kell állítani. Vagyis amaz előfeltételek megteremtését kell szolgálnia, amelyek az állampolgárok összessége számára képességük és hivatásuk, anyagi, szellemi és vallási életük fejlesztéséhez szükségesek. Egy olyan társadalomelméletben, amelyet a vallási gondolat hat át és szentesít, a közgazdasági életben és a kultúra minden területén minden emberi tevékenység egy nemesebb célokat szolgáló és egyetemes egységben forr össze. Ezen belül természetesen gazdag változatok létezhetnek, de az összhang mégis teljes. Ebben az emberek értelmi egyenlősége és funkcionális különbözősége határozza meg jogukat és ez megfelelő módon kifejezésre is talál. Ellenkező esetben elnyomják a munkát és lealacsonyítják a munkást. A társadalom jogi rendje és célkitűzései Ahhoz, hogy az Isten által akart társadalmi élet célokat tűzzön ki, az szükséges, hogy benne olyan jogrendet teremtsenek, amely a társadalom külső támaszává, védelmezőjévé és oltalmazójává lesz. Olyan jogrendre van szükség, amelynek szerepe nem az uralomban nyilatkozik meg, hanem a szolgálatban; olyan jogrendre, amely arra irányul, hogy a társadalom életerejét célkitűzéseinek sokasága szerint fejlessze és növelje s hogy békés együttműködéssel az összes erőket a tökéletesedés felé vezesse. S ezeket az erőket becsületes eszközökkel kell védelmezni mindaz ellen, ami teljes kibontakozásuk szempontjából hátrányos. Egy ilyen rendben azonban a társadalmi egyensúly, biztonság és összhang biztosítása céljából kényszerhatalmat is lehet gyakorolni azok ellen, akiket csak ezekkel az eszközökkel lehet a társadalmi élet nemes fegyelme alatt tartani. De éppen ennek a jognak igazságos gyakorlása során minden tekintélynek, ha méltó akar lenni erre a névre, mindig éreznie kell az aggódó felelősséget az Örök Bíró iránt, akinek ítélőszéke előtt minden hamis ítélet és különösen az isteni szabályok minden megsértése elnyeri a maga elmaradhatatlan büntetését. A társadalomnak végső, mélyen gyökeredző, tömör és alapvető normáit az emberi ész beavatkozása nem érintheti. Megtagadhatják, el nem ismerhetik, megvethetik, meg is szeghetik ezeket, de jogi hatályukat nem törölhetik el. Bizonyos, hogy idők során változnak az életfeltételek, de még nem áll be teljes szakadás, vagy folytonossági hiány a tegnap és a ma joga között, a régi hatalmak és alkotmányok eltűnése és az új jogrendek között. Mindenesetre bármiféle változás és átalakulás megy is végbe, minden társadalmi élet célja azonos, szent és kötelező marad: az emberben, mint Isten képmásában rejlő személyi értékek kifejlesztése. S az emberi család minden tagjának fennmarad az a kötelessége, hogy változhatatlan céljait megvalósítsa, bármilyen legyen is az a törvényhozó és az a tekintély, amelynek engedelmeskedik. Mindig fennmarad az az elidegeníthetetlen joga— s ezt semmiféle ellenállás nem törölheti el —, hogy egy adott rendezéssel és joggyakorlattal szemben helyeslőleg vagy helytelenítőleg vélekedjék, illetőleg, hogy megértsék és fölfogják, hogy lényeges kötelességük a közjó szolgálatában áll. A jogrendnek ezenfelül magasztos célja az egyének közötti, a társaságok közötti és az ezeken belül létező harmonikus kapcsolatok biztosítása. Ezt pedig akkor éri el, ha a törvényhozók tartózkodnak azoktól a veszélyes elméletektől és attól a gyakorlattól, amelyek téves posztulátumok hosszú sorából indultak ki és ezen az alapon terjedtek el. Ezek között kell említenünk a jogi pozitívizmust, amely csalóka felségjogokkal ruházza fel a tisztán emberi törvényalkotást és elősegíti a jognak az erkölcstől való elszakadását; itt kell említenünk azt az elméletet, amely az egyes népeknél, fajoknál, vagy osztályoknál a jogösztönt tartja a végső parancsoló és megfellebbezhetetlen szabálynak; végül azokat az elméleteket, amelyek mégha különbözők is önmagukban és különböző világnézeti szempontokból indulnak is ki, de megegyeznek abban, hogy az államot vagy egy, az államot képviselő réteget abszolút és végső lényegnek tartják. Ennélfogva ugyanis az nem áll semmiféle ellenőrzés alatt és nem esik bírálat alá, még akkor sem, ha elméleti és gyakorlati elvei az emberi és keresztény öntudat lényeges elemeinek nyílt megtagadásában csúcsosodnak és ütköznek ki. Aki éles szemmel vizsgálja a természeti társadalmi rend és a természeti jogrend közötti vitális kapcsolatot és számbaveszi, hogy a belső egység a maga sokrétűségében a szellemi erők uralmától, az emberi méltóságnak önmagában és másokban való tiszteletétől, a társadalom szeretetétől és az Isten által neki kijelölt céloktól függ, az nem csodálkozhat azoknak a jogelméleteknek gyászos következményein, amelyek, eltávolodva az élet fenséges valóságától, az anyagi elvek ingatag talajára siklanak át. Ugyanakkor azonban észre fogja venni a komoly és mélyreható szellemi és erkölcsi felfogáshoz való visszatérésnek elkerülhetetlen szükségességét is. Ennek a szemléletnek az igazi emberiesség tüze ad meleget és a keresztény hit fényessége ragyogja be. E mellé a szerves, egyedül életet adó társadalomelmélet mellé, amelyben a legnemesebb emberiesség és a legeredetibb keresztény szellem teljes harmóniában virágzanak ki, oda kellene írni a nagy Aquinói Szent Tamás mondását: „Opus iustitiae pax“ (S. Th. 2, 2, p. qu. 29. a. 3.), amelyet a társadalmi rendnek mind belső, mind külső vonatkozásában alkalmazni kell. Ez az elmélet nem ismer sem ellentétet, sem választási lehetőséget szeretet vagy jog között, hanem a kettőnek: szeretetnek és jognak szintézisét hirdeti. Mindkettőben, mint Isten szellemének kisugárzásában, benne rejlik az emberi lélek méltóságának programja és rá van nyomva ennek bélyege; mindkettő kölcsönösen kiegészíti egymást, együttműködnek, egymás támogatói, kezet fognak az egyetértés és a békítés útján, s míg a jog egyengeti a szeretethez vezető utat, addig a szeretet enyhíti és felmagasztosítja a jogot. Mindkettő felemti az emberi életet abba a társadalmi légkörbe, amelyben így a hiányosságok, az akadályok és a keménységek ellenére is lehetővé válik a testvéri együttélés. Ha ti mégis úgy cselekedtek, hogy az anyagias eszmék rossz szelleme uralkodjék, hogy a hatalomra és a hatalmaskodásra való törekvés tartsa érdes kezében az események gyeplőjét, akkor napról-napra jobban fogjátok látni ennek romboló hatását, el fog tűnni a szeretet és az igazságosság, — és ez az Isten által megtagadott társadalom katasztrófájának szomorú előjele lesz!