Az Ország Útja, 1943 (7. évfolyam, 1-2. szám)

1943 / 1. szám - XII. Pius 1942. évi karácsonyi szózata

letkeznek, a kontúrok, a határok és az értékek bizony­talanokká és ingatagokká válnak. Ily módon azután pusztán külső tények és gyakran vak ösztönök hatá­rozzák meg, hogy a nap uralkodó csillagzata szerint melyik irányvonalat kell választanunk. Az elmúlt idők kártékony gazdasági életét, amikor is az egész polgári életet a haszonvágynak rendelték alá, ma egy nem kevésbbé káros elmélet követte, amely mindent és mindenkit a politika síkjára helyezve, ki­zár mindenféle erkölcsi és vallási szempontot. Végzetes félreértés és eltévelyedés ez, amely a társadalmi élet szempontjából beláthatatlan következményekkel jár. Az efajta társadalmi élet akkor jut legközelebb éppen legértékesebb előjogainak elvesztéséhez, amikor azzal áltatja magát, hogy megtagadhatja vagy elfelejtheti méltóságának örök forrását: Istent. A hit által megvilágosított ész az egyes személyek­nek és a különböző társaságoknak határozott és érté­kes helyet jelöl ki a társadalom szervezetében. S az ész tudja azt, — hogy csak a legfontosabbról beszél­jünk,­ — hogy az állam egész politikai és gazdasági tevékenységét a közjó megvalósításának szolgálatába kell állítani. Vagyis amaz előfeltételek megteremtését kell szolgálnia, amelyek az állampolgárok összessége számára képességük és hivatásuk, anyagi, szellemi és vallási életük fejlesztéséhez szükségesek. Egy olyan társadalomelméletben, amelyet a vallási gondolat hat át és szentesít, a közgazdasági életben és a kultúra minden területén minden emberi tevékenység egy nemesebb célokat szolgáló és egyetemes egységben forr össze. Ezen belül természetesen gazdag változatok létezhetnek, de az összhang mégis teljes. Ebben az em­berek értelmi egyenlősége és funkcionális különbözősége határozza meg jogukat és ez megfelelő módon kifeje­zésre is talál. Ellenkező esetben elnyomják a munkát és lealacsonyítják a munkást. A társadalom jogi rendje és célkitűzései Ahhoz, hogy az Isten által akart társadalmi élet célokat tűzzön ki, az szükséges, hogy benne olyan jog­rendet teremtsenek, amely a társadalom külső táma­szává, védelmezőjévé és oltalmazó­jává lesz. Olyan jog­rendre van szükség,­ amelynek szerepe nem az uralom­ban nyilatkozik meg, hanem a szolgálatban; olyan jog­rendre, amely arra irányul, hogy a társadalom életere­jét célkitűzéseinek sokasága szerint fejlessze és növelje s hogy békés együttműködéssel az összes erőket a töké­letesedés felé vezesse. S ezeket az erőket becsületes eszközökkel kell védelmezni mindaz ellen, ami teljes kibontakozásuk szempontjából hátrányos. Egy ilyen rendben azonban a társadalmi egyensúly, biztonság és összhang biztosítása céljából kényszerhatalmat is lehet gyakorolni azok ellen, akiket csak ezekkel az eszközök­kel lehet a társadalmi élet nemes fegyelme alatt tartani. De éppen ennek a jognak igazságos gyakorlása során minden tekintélynek, ha méltó akar lenni erre a névre, mindig éreznie kell az aggódó felelősséget az Örök Bíró iránt, akinek ítélőszéke előtt minden hamis ítélet és különösen az isteni szabályok minden megsértése elnyeri a maga elmaradhatatlan büntetését. A társadalomnak végső, mélyen gyökeredző, tömör és alapvető normáit az emberi ész beavatkozása nem érintheti. Megtagadhatják, el nem ismerhetik, megvet­hetik, meg is szeghetik ezeket, de jogi hatályukat nem törölhetik el. Bizonyos, hogy idők során változnak az életfeltételek, de még nem áll be teljes szakadás, vagy folytonossági hiány a tegnap és a ma joga között, a régi hatalmak és alkotmányok eltűnése és az új jogrendek között. Mindenesetre bármiféle változás és átalakulás megy is végbe, minden társadalmi élet célja azonos, szent és kötelező marad: az emberben, mint Isten kép­másában rejlő személyi értékek kifejlesztése. S az em­beri család minden tagjának fennmarad az a köteles­sége, hogy változhatatlan céljait megvalósítsa, bármi­lyen legyen is az a törvényhozó és az a tekintély, amelynek engedelmeskedik. Mindig fennmarad az az elidegeníthetetlen joga­­— s ezt semmiféle ellenállás nem törölheti el —, hogy egy adott rendezéssel és jog­gyakorlattal szemben helyeslőleg vagy helytelenítőleg vélekedjék, illetőleg, hog­y megértsék és fölfogják, hogy lényeges kötelességük a közjó szolgálatában áll. A jogrendnek ezenfelül magasztos célja az egyének közötti, a társaságok közötti és az ezeken belül létező harmonikus kapcsolatok biztosítása. Ezt pedig akkor éri el, ha a törvényhozók tartózkodnak azoktól a veszé­lyes elméletektől és attól a gyakorlattól, amelyek téves posztulátumok hosszú sorából indultak ki és ezen az alapon terjedtek el. Ezek között kell említenünk a jogi pozitívizmust, amely csalóka felségjogokkal ruházza fel a tisztán emberi törvényalkotást és elősegíti a jog­nak az erkölcstől való elszakadását; itt kell említenünk azt az elméletet, amely az egyes népeknél, fajoknál, vagy osztályoknál a jogösztönt tartja a végső paran­csoló és megfellebbezhetetlen szabálynak; végül azokat az elméleteket, amelyek mégha különbözők is önmaguk­ban és különböző világnézeti szempontokból indulnak is ki, de megegyeznek abban, hogy az államot vagy egy, az államot képviselő réteget abszolút és végső lényeg­nek tartják. Ennélfogva ugyanis az nem áll semmiféle ellenőrzés alatt és­ nem esik bírálat alá, még akkor sem, ha elméleti és gyakorlati elvei az emberi és keresztény öntudat lényeges elemeinek nyílt megtagadásában csú­csosodnak és ütköznek ki. Aki éles szemmel vizsgálja a természeti társadalmi rend és a természeti jogrend közötti vitális kapcsolatot és számbaveszi, hogy a belső egység a maga sokrétű­ségében a szellemi erők uralmától, az emberi méltóság­nak önmagában és másokban való tiszteletétől, a tár­sadalom szeretetétől és az Isten által neki kijelölt céloktól függ, az nem csodálkozhat azoknak a jogelmé­leteknek gyászos következményein, amelyek, eltávo­lodva az élet fenséges valóságától, az anyagi elvek inga­tag talajára siklanak át. Ugyanakkor azonban észre fogja venni a kom­oly és mélyreható szellemi és erkölcsi felfogáshoz való visszatérésnek elkerülhetetlen szüksé­gességét is. Ennek a szemléletnek az igazi emberiesség tüze ad meleget és a keresztény hit fényessége ra­gyogja be. E mellé a szerves, egyedül életet adó társadalom­­elmélet mellé, amelyben a legnemesebb emberiesség és a legeredetibb keresztény szellem teljes harmóniában virágzanak ki, oda kellene írni a nagy Aquinói Szent Tamás mondását: „Opus iustitiae pax“ (S. Th. 2, 2, p. qu. 29. a. 3.), amelyet a társadalmi rendnek mind belső, mind külső vonatkozásában alkalmazni kell. Ez az elmélet nem ismer sem ellentétet, sem válasz­tási lehetőséget szeretet vagy jog között, hanem a kettő­nek: szeretetnek és jognak szintézisét hirdeti. Mindkettőben, mint Isten szellemének kisugárzá­sában, benne rejlik az emberi lélek méltóságának programja és rá van nyomva ennek bélyege; mindkettő kölcsönösen kiegészíti egymást, együttműködnek, egy­más támogatói, kezet fognak az egyetértés és a békítés útján, s míg a jog egyengeti a szeretethez vezető utat, addig a szeretet enyhíti és felmagasztosítja a jogot. Mindkettő felemti az emberi életet abba a társadalmi légkörbe, amelyben így a hiányosságok, az akadályok és a keménységek ellenére is lehetővé válik a testvéri együttélés. Ha ti mégis úgy cselekedtek, hogy az anya­gias eszmék rossz szelleme uralkodjék, hogy a hata­lomra és a hatalmaskodásra való törekvés tartsa érdes kezében az események gyeplőjét, akkor napról-napra jobban fogjátok látni ennek romboló hatását, el fog tűnni a szeretet és az igazságosság, — és ez az Isten által megtagadott társadalom katasztrófájának szomorú előjele lesz!

Next