Az Ujság, 1905. december/1 (3. évfolyam, 334-348. szám)

1905-12-01 / 334. szám

o­ ­kos, becsületes beszéd. De ha nem Kossuth Ferencz írná, akkor jogos gya­nakvással ismernénk rá a régi taktikára. Mikor a kormány részéről valami attak­tól tartottak, ők mindig megpendítették a béke eszméjét, de csak azért, hogy a kormányra ráboríthassák a vizes lepe­dőt: világos, hogy a kormány pályázik az erőszakra, mert íme, mi békével kínáltuk meg, de nem fogadták el. A Kossuth Ferencz inic­iativája, ha komoly dolog, voltaképpen teljes békeajánlat, de ha csak taktika, akkor száz hátulsó ajtót tartogat, hogy a komoly megvaló­sulás előtt becsaphassa. Bújhat az egyéni nézet mögé, mely pártját és a koalíc­iót nem kötelezi, ha a korona az ajánlatot elfogadja, naivul rámutathat arra, hogy igenis, az általános választójogot vállal­juk, de egy betűvel sem mondtuk, hogy a magyar­­vezényszótól elállunk. Már­pedig ez az ajánlat, ha fönt is komoly hatásra számít, nem jelenthet egyebet, mint hogy a koalíc­ió követeléseket cserél: a nemzeti jogot nem adja föl, csak nem feszegeti, a népjogot pedig ennek elle­nében akczeptálja és rövidesen meg­­valósítja. Kossuth Ferencz jóhiszeműségében azonban nem kételkedünk. Épp oly ko­molynak vessszük ezt a kezdeményezé­sét is, mint annak idején a hadügyi költségekkel való kombináczióját. Akkor is hitt ajánlatában, most is hisz benne. Akkor is igaza volt, most is igaza van. Akkor a társai leszavazták s most? Nem akarunk elébevágni az események­nek, de most is kiváncsiak vagyunk, mint gondolkodnak róla a társai? Ismételten ígéretet tettünk, hogy ha a koalíc­ió a kibontakozás érdekében letesz eddigi álláspontjáról, vagy akár összes elveiről, mi nem fogjuk szemére vetni az inkonzekvenc­iát, sőt hazafias erényt fogunk benne látni. Kossuth czikke csak bátortalan kezdés, de mi már e kezdettel szemben is vállaljuk kötelezettségünket. Belemegyünk kritika nélkül a Kossuth Ferencz bizonyitásába, hogy a koaliczió sohasem volt ellene az általános választójognak s ennek meg­valósításához neki van meg az ancien­­nitás joga. Még többet teszünk. Ellen­vetés nélkül — pedig baj, de csábít rá az alkalom — akczeptáljuk azt is, hogy a Thaly-féle békekötésnél az erős ob­­strukc­ió a népjog kiterjesztése fejében mondott le a további küzdelemről. De viszont gondoljanak Kossuthék arra, hogy az akkori obstrukc­ióban a vá­lasztói jog kiterjesztését a magyar ve­zényszó ellenértékének tekintették, mert hiszen az az obstrukc­ió ezért folyt. Mi teljessé teszszük Kossuth anticipandó bizonyítását az ilyen eljárás következe­tes volta mellett azzal, hogy a szövet­kezeti pártok, ha a kormányvállalás és­ az általános választójog fejében nem feszegetik tovább a katonai követelése­ket, csak azt teszik, a­mit Tisza alatt egyszer már megtettek. Ha elvük akkor nem szenvedett csorbát, most sem fog pórul járni. Ha komoly a Kossuth Ferencz czikke, akkor a Thaly-féle megoldás megismét­léséről lehet csak szó, természetesen nagyobb és jelentős méretekben. Akkor kompromisszum készül, melynek veleje, hogy ők a korona programmjából akczep­­tálják s végrehajtásra vállalják az álta­lános választójogot, melylyel a népet kárpótolva látják a katonai politikában való megállásukért. Ha nem ez az ér­telme Kossuth czikkének, akkor nincs is jelentősége. Mert hiszen a koronát eddigi állásfoglalásában éppenséggel nem ingathatja meg az, hogy Kossuthék is akarják az általános szavazati jogot, de a magyar kommandóval együtt. Ha a korona azt nem akarja megadni a mos­tani czenzus mellett, semmi logikai alapja nem lehet a föltevésnek, hogy megadná új választási rendszer mellett. Akkor a kibontakozásnak Kossuth nem adott olyan alapot, melyre a korona is rá­léphetne, csak önmaguknak egy új alapot, a­melyen a küzdelmet megerő­­södötten folytathatnák. Akkor ez a béke­ajánlat nem egyéb, mint a harcának taktikai eszközökkel való folytatása, honorálása a koalíc­iós sajtó egy részé­ben állandóan hangoztatott kívánságnak, hogy az általános választójog pro­gramaiba iktatásával a koalíczió a szo­­c­ialistákat is megnyerheti a katonai politikának, azaz: a koalícziónak, vá­lasztások esetére. Mi csak újból hangoztathatjuk, a­mit eddig minden alkalommal kifejtet­tünk, ma pedig még nyomatékosabban emelünk ki: a béke gondolata mindig aktuális, ezzel nem lehet soha sem el­késni. Ma azonban hozzá kell tennünk: most már sietni kell vele s komolyan, becsületesen és hátsó gondolat nélkül foglalkozni vele. A húr már a végsőig van feszítve s a mi impressziónk sze­rint a közel­jövőben elpattan, ha köz­ben nem lazítanak rajta. A koalíczió joga a kormány átvétele, és kötelessége, mely minden nappal súlyosabb és pa­­rancsolóbb lesz, hogy az országot ki­váltsa azokból a konfliktusokból, me­lyekbe csakis a koalícziós politika mi­­nemű­sége keverte. Elhiszünk nekik min­dent : az a politika az egyedül hazafias, az egyedül becsületes, az egyedül üdvö­zítő, de ezzel­­szemben lássák be végre, hogy egyszersmind az egyedül veszedel­mes is. Gyomlálják ki belőle a vesze­delmet, egyénileg bőven fedezi őket az eléggé világosan látott ellenkezés a ko­rona részéről s alkalmazzák végre-vala­­hára a koronával szemben is azt az elvet, melyen voltaképpen az egész koa­­líczió nyugszik: ne nézzék az elválasztó elveket, hanem csináljanak politikát azzal a programmal, melyben a koronával megegyeznek. Ha a haza javára a negy­­vennyolc­as Kossuth ez alapon , együtt tud működni a 67-es Andrássyval, akkor igazán nem értjük, mert ne egyesül­hetne ugyanígy, föntartott külön elvek­kel, de megállapított közös munkaterv­­vel a parlament többsége és a magyar királya a barátságodat, így még senki sem tett engem pocsékká, mint te. Este pedig belebotlik Pozsonyiba. Ez egyenesen ráförmed : — Kikérem magamnak az ilyen imper­­tinencziát. Ha még egyszer így belegázolsz a becsületembe, lehasítom a füledet, érted ? Boldog házaspár. Az élet nagyobb humorista, mint akár­melyikünk. És nincs az a sakkművész, a­ki annyiféleképpen tudja kombinálni a figurákat és a helyzeteket. Egy nyugdíjas házaspárt ismerünk. Már nem igen fiatalok, de tisztességben és elég jó módban élnek. Azt mondják egyszer róluk terefere közben: — Azoknak könnyű. Minden hónap else­jén a férj is, a nő is fölveszi a nyugdíját. Ennek is van egy kicsi, amannak is, azt összeteszik és jól megélnek. Mondom: 1 — Hogyan lehet az ? A férfi nyugdiját csak értem. De ha a nő férjhez megy, az a törvény szerint elveszti a nyugdiját. Prob­léma ! Erre nem tudott senki válaszolni. '**' A­mint legelőször találkoztam az öreggel, megkérdeztem : — Urambátyám, hogy csinálják azt a kunsztot, hogy ön is kap nyugdíjat, meg ő nagysága is? Szeliden mosolygott. Mert van eszünk. A­mikor házasságra került köztünk a dolog, már nyugdíjasok vol­tunk mind a ketten. Tudod, ilyenkor már a nyugalom a fő. Nem sok kilátás volt utó­dokra ... összenéztünk. Miért veszítse el a feleségem a nyugdiját szegény ? . .. Hát így történt. — Vigyen el engem a kánya, ha értem. — Ejnye, de nehéz fejed van. Hát mind a ketten fölveszszük a nyugdijunkat becsüle­tesen, de az esküvőnket elhalasztottuk a leg­végére. Hiszen olyan mindegy az! És így élnek köztünk vidáman és boldo­gan tovább. Bizonyosan hosszabb ideig is, mintha amúgy, szükségben élnének. Ha haragszik érte valaki, jelentkezzék. Egy kis zsarolás. A politikai élet is olyan, mint minden élet. Van benne oroszlán is, van csúszómászó féreg is. Tudni azonban itt is kell valamit, hogy meg lehessen belőle élni. Ha mást nem, va­lami kompromittáló titkot a földi istenek konyhájáról. Bár az ilyen tudomány is bolond tudo­mány. A becsületes ember abból él, hogy túlad valamin, a zsaroló pedig abból, hogy nem ad túl a titkán. Mert ha túlad, akkor ezért már nem kap többé semmit, legfölebb egy pofont. Az egyik volt miniszterelnökünkről van szó, a­ki lakonikus modora alatt pompás humoros lelket rejteget. De ez csak olykor csillámlik meg, kivált ha nagyon boszankodik. Ennek volt valami státustitka (hiszen van mindegyiknek), a­miről, úgy hitte, nem tud senki. Egy szemfüles »revolver« azonban meg­szimatolta. Hopp, ebből lehet valamit csi­nálni ! Utánavetette magát, adatokat, sőt az ördög közreműködésével még kompromit­táló leveleket is gyűjtött. Egy nap aztán beállított a revolverrel a kegyelmes úrhoz. Elmondta, hogy mi mindent tud. De hát ő hű, igaz ember. A kegyelmes úr kegyesen mosolygott: — Látja, ez az ön szerencséje. Mentől többet tud az ember, annál többre viszi. Csak tanulmányozza fiatalember tovább is szor­galmasan a közügyeket. A haza még büszke lehet önre. — De . . . vannak kérem nekem leve­leim is erről a kényes dologról. — Vannak? És sok van? — Vagy 27 darab. Érdekesnél érdeke­sebbek. Egyet-mást meg is ismertetett a minisz­terelnökkel. De a kegyelmes úr csak nem akart megijedni, sőt érdeklődve kérdezte: — És ha szabad t­udnom, mit csinál velük ? — Őrzöm őket híven és becsületesen ke­gyelmes uram ! — Nohát csak őrizze, fiatalember. — Igen, de én gondoltam egyet. Azt, hogy ezek a levelek nálam nincsenek elég biztosságban. Például feltörheti valaki a fióko­mat és ha közzéteszi. .. hiszen tetszik már tudni. Micsoda botrány lehetne belőle. Én tehát arra gondoltam, hogy inkább exczellen­­cziád őrizete alá adom ... tetszik már tudni..! AZ ÚJSÁG Péntek, eleczerober 1.

Next