Az Ujság, 1906. november (4. évfolyam, 300-314. szám)
1906-11-01 / 300. szám
s ról szóló, hír föl nem merült. S íme, egy állítólag hamis hír nyomán állítólag mindenki tud arról a szükségességről, melyet éppen az állítólagos paktumpont emleget. Nem különös ez ? A kormány tehát egy általános meggyőződést imputálva mindenkinek, vallja, hogy ő maga az újoncztöbblet megszavazását szükségesnek tartja. Ezzel a ravasz formával már beváltja azt a pontot, melynek létezését indirekte tagadja. Mert még ma sem mondta azt, ami pedig mindenkit megnyugtatna, hogy titkos pont nincs. E helyett magyarázza, hogy a paktum szó egyáltalán szerencsétlen kifejezés, voltaképpen csak arról lehet szó, hogy mint minden kormány, úgy a mostani is előzetesen tisztázta programúját a koronával. Helyes, de mit változtat a tényen, hogy a paktum szó rossz kifejezés ? Wekerle is el fogja ismerni, hogy ennek a kormánynak a megegyezése a koronával némiképpen különbözik az eddigi kormányoknak szokásos előzetes megegyezésétől. Mert eddig a kormányok a maguk nevében egyeztek meg a koronával, a mostani azonban a parlamenti pártokat kötelezte önmagával együtt. Az eddigi kormányokat többségeik dezavuálhatták, leszavazhatták, a mostanival azonban, ha ilyesmi megtörténnék, Magyarország adott szavának hitele lenne megtámadva. Nos, éppen ezért merült föl a mostani megegyezésnél az a szerencsétlen kifejezés, melyre az eddigi kormányoknál senki sem gondolt. De hát jól van, nincs paktum, ennélfogva nincs titkos pont sem. Van-e azonban abban az előzetes megegyezésben kötelezettség arra, hogy a kormány az új önckontingenst emelje ? Szomorú felelet erre nem is az, amit Wekerle adott, mint inkább az, amit a sajtójával adat. Egy nagy bizottságban hangzottak el a miniszterelnök szavai, mégis meghamisítva kerül válasza a közönség elé. A félhivatalosa szerint Wekerle semminemű kötelezettséget nem vállalt, de valóban elmondott szavai szerint semminemű kötelezettséget nem vállalt az újonczemelés időpontjára, mértékére és föltételeire nézve. Wekerle elég ravaszul fogalmazta meg ezt a mondatot, de éppen az, hogy sajtója megértette ravaszságát, mutatja, hogy mi sem értettük félre igazi értelmét. Sajnálatunkra tehát konstatálnunk kell, hogy a kormány valóban vállalt kötelezettséget az újonczemelésre magára, s ezt a pártja és az ország előtt eltitkolta. A pártok és a nemzet tehát egészen más megegyezéshez adták támogatásukat, mint amilyen valóban létrejött Bécsben, április havában. Ne legyen Wekerlének panasza ránk. Ezeket a dolgokat szóvá tévén, ezúttal is ismételjük : nem arra való téma ez, hogy vele a kormányt krízisbe vinni szabad volna. Ennélfogva nem kiáltjuk, hogy szédelgés történt, s nem követelünk a megsértett igazság és erkölcs nevében elégtételt. Ha ez a kormány ezzel az erkölcsi defektussal továbbra is bírja híve bizalmát, örülnünk kell rajta, hogy kormány és többség ennyire méltó egymáshoz. Ebben az esetben csak hadd tárgyaljanak arról az időpontról, noha Schönaich kinevezése mutatja, hogy az már itt van, arról a mértékről, mely a biztonsági szükségletben szintén adva van, és azokról a feltételekről, melyekről szintén tudjuk már, hogy holmi apró, nemzeti koncessziók lesznek, mélyek a lenézett kilenczes bizottság prograimján alul. Egyet azonban ki kell emelnünk, mert akkor is kiemelkedik, ha elhallgatnék: a koalíciós politika egy újabb leálcázást élt túl, ha, reményünk szerint, túléli. Politikai szempontokból, koalicziós érdekből, személyes tekintetekből, de sőt még országos érdekből tehetnek ’ugy, mintha Wekerle ebben a kérdésben becsületes lett volna, de a fullánk bentyp marad a nemzet szivében s vélemérkét éreztetni fogja az urakkal olyan időben, amikor az ő méltó megítéltetésüknek már nem állja útját a nemzet érdeke. Ha az urak együtt tartanak, akkor a kérdésszelkergessünk egy kormányt, mert hazudott, s menjünk elébe a katonauralomnak, vagy tűrjünk inkább száz hazugságot ? Erre a kérdésre a válasz csak kedvező lehet a Wekerle-kormánynak, s ezt a választ kapja még ellenfeleitől is. Ha tehát exisztencziális gondok bántják, aludjék nyugodtan, hogy hazugságban maradt, attól úgyis nyugodtan alhatik, mert már megszokta. Az ön Louis Maquet barátjától vettem a Brd. Exelmans-on. No, gyönyörű optikus az a maga barátja, mondhatom ! Nem csodálom, hogy közös üzletük, az 56 frankos látcsövekkel, eddig még egy sous-t sem jövedelmezett, pedig maga azzal biztatott, hogy ebből a jövedelemből fogjuk megvenni Gascoghe-ban a »Paradon«-villát .. . Erre a szelíd gúnyra azonban már nem kapott választ a Madame. A nagy csillagász összeránczolta homlokát és nem válaszolt. Borzasztó udvariatlanság, de nem tehetett másként. A munka és a sietség bizonyára ki fogja menteni a hitves előtt. . .. Az emberiség — folytatta visszaülve íróasztala mellé — örökös harczban áll önmagával, anélkül, hogy valaha ennek okáról gondolkozott volna és fölvetette volna magának a kérdést, hogy miért is van ez így? Eret vág magán tisztán ama gyönyörért, hogy vérét, mely még mindig fiatal és mindig meg-megújuló, kifolyni lássa. Hány emberi életet emészt föl századonként a háború! A hivatalos jelentésekből könnyű kiszámítani, hogy mennyi a megölt, vagy amúgy elpusztult katonák száma a mai modern hadjáratokban. Hiteles történeti munkák elegendő anyagot nyújtanak e borzalmas számítás alapjául, így például ma már pontosan tudjuk, hogy az 1870—71-iki franczia-porosz hadjáratnak összesen 250.000 áldozata volt, hogy az 1854—55-iki krími háború 785.000 embert pusztított el, hogy az 1859-iki rövid olaszországi karet 63.000 emberbe került, az 1866-iki porosz-osztrák háború 46.000 férfival tette szegényebbé a két országot. Amerika északi és déli államainak polgárháborúja 1863—64-ben nem kevesebb mint 950.000 ember halálát okozta, tudjuk azt is, hogy I. Napóleon háborúi öt millió európai ember vérét ontották ki, összeadva az áldozatok számát, egy század óta a világ különböző államai részéről 19 millió 840 ezer ember a veszteség csak Európában és az Unió államaiban. Ez a czivilizáczió mérlege! Kimondhatjuk tehát minden további részletezés nélkül, hogy minden században átlag 20 millió ember pusztul el a háború gyalázatos intézményének áldásából. Minő emberhalom ez! Egymás mellé fektetve és szalaggal összefűzve, befogná Európát és Ázsiát és századról-századra út meg uj hulla-kör váltaná föl. . . A mester itt szünetet tartott, mert most meg az ebédlőbe nyíló ajtón hallszott egy eléggé erélyes kopogtatás. — Ki az ? — kérdezte ingerülten, miközben lecsapta a tollat az asztalra, — tessék, az ördögbe . . . tizenegy óra elmúlt és még alig írhatott többet ötven nyomtatott sornál. Sorát két frankjával számítva, mindössze alig száz rongyos frankot keresett — tíz percz alatt. Hallatlan időrablás ... így nem lehet megélni ! — Én vagyok, papa ... Julien . . .— Mars! — kiáltotta a nagy csillagász. — Könyörgök, papa . . . — Mars, ha mondom ! — Nem volna kegyes kinyitni az ajtót. — Nem ! — De papa, kérem . . . — Takarodj ! Egy szót se. . . csak mars, mars! — De papa, az istenért. . . egy perezre... — No hát ez már mégis csak szemtelen’Vég ! — kiáltotta most már komoly haragra Hibbanva a tudós és az ajtóhoz sietve, ingerülten felrántotta. Ai? Rögtön takarodj ! Értetted . . . rögtön . . .ebben a palanatban ! — Nagyon szívesen, édes papa, — felelet udvarias meghajlással a csinos szőke fiatal ember — higyje el. . . esküszöm . . . nem mertem volna kopogtatni, de az éjjel ismét oly szerencsétlen voltam ! Képzelje, papa, az a vöröshajú majom, a pisze Colette . . . megszökött a »Chat noir« pinczérjével. Egy pinczérrel, papa, egy pinczérrel, egy Jean Cocard nevű tökfilkóval, de ez még hagyján ! Emlékül azonban órámat, gyűrűmet és háromszáz frankomat is magával vitte a kis majom . . . és most vigasztalhatatlan vagyok, hogy megint az ön nagylelkűségéhez kell folyamodnom. — Csak a dologra ! Mennyi kell ? — Oh papa . . . hisz ön oly jó ... . — Csitt! Szót se ! Nincs időm . . . hallod-e, nincs időm ! És egy árva kukkot sem hiszek a fecsegésedből . . . lump . . . kamasz... itt van huszonöt frank és most menj ! Takarodj ! Kifelé ! Jó napot! És ne merészelj még egyszer háborgatni, mert akkor baj lesz ! Az ajtó hevesen becsapódott. A nagy csillagász visszaült íróasztalához s keskeny ujjait világszerte ismert dús fürtjeibe mélyesztve, valami ilyesmit mormogott szakállába : — Kidobtam huszonöt frankot az ablakon és valószínűleg nem a sárba. Julien úgy hazudik, mint egy olasz. Ma reggel együtt ■ láttam azzal a Colette-tel, mi itt koholták ki ezt a huszonöt frankost is, hogy v « AZ ÚJSÁG Csütörtök, november 1. BELFÖLDO : A képviselőház ülése. A képviselőház szombaton délelőtt 10 órakor tartja legközelebbi ülését. Elsősorban a mentelmi ügyeket, azután a kérvényeket tárgyalják s valószinü, hogy interpellácziók is lesznek. [ ] A szerb barátság ára. A rendszeres szerb/magyar barátkozna és még rendszeresebb külügyminiszter-hajsza titkaiba belevilágít egy Belgrádból érkező tudósítás. Szól ez a távirat a következőképp : Belgrád, október 31. Kormánykörökből jelentik, hogy a vámháborúra megszavazott ötszázezer dinárnyi hitelt már teljesen kimerítették, sőt ezenfelül még további ötszázezer dinárt is felhasználtak ugyanerre a czélra. Ebből a pénzből harmincnyolczezer frankot Budapesten adtak ki az osztrák-magyar kereskedelmi politika ellen folytatandó publicisztikai harctra, ebből tizennyolczezer frankot Petkovics szerb főkonzul közvetítésével. Várjon Szemere Miklós, a nagy interpelláló, félbeszakítja-e bécsi tartózkodását, hogy hazasiessen interpellálni ! Nem valószínű, így tehát nehezen fogja megtudni a kiváncsi közönség, hogy melyek azok a lapok, amelyek dinárra váltották föl hazafias lelkesedésüket. Pedig nem nehéz kikeresni, hogy kik rajongtak mesés lelkesedéssel a szerb-magyar barátságért és kik küzdöttek hazfias odaadással a konok ellenség, a magyarfaló külügyminiszter megbuktatásáért. Nem is csináltak rossz üzletet a kormány ama derék konái, akik odáig vitték az élelmességet, hogy három bőrt nyúztak egy rókáról. Megfizette őket a barát-