Az Ujság, 1906. november (4. évfolyam, 315-329. szám)

1906-11-16 / 315. szám

a mivel szemben — íme az antithesis — az a tény áll, hogy a közadókból 55 miliommal többet fognak kiszorítani, — ha az Isten engedi. De nem kell hinni, hogy az egész 48 miliom fizetésemelés lesz. Ebből csak 15 miliom jut a személyes javadal­makra , nagyokra és kicsikre. Tehát ke­vesebb, mint egyharmadrész. Legtöbbet kap belőle a pénzügyi és kereskedelem­ügyi minisztériumok személyzete, együtt majdnem 10 miliőmet. A kultuszminisz­térium valamennyi javadalmasa 2 millió 288 ezer korona szerény javításban ré­szesül. Ebben vannak a néptanítók is. A földmivelésügyi és igazságügyi minisz­terek 1—1 miliőmén jóval alul. Látnivaló, hogy ez a részleges javí­tás, mely a 15 miliőm koronát össze­vissza sem haladja meg, egyáltalán nem igaz ok a jajveszékelésre. Az állami al­kalmazottak keserves állapota, valamint a vasutasok és a néptanítók nyomorú­sága úgy föliszsza ezt az aránylag cse­kély összeget, mint a szomjas homok a záporesőt. És ha valamit csodálni kell, az bizonyosan nem a »rendezésnek« csú­folt alamizsna nagysága, hanem az a tengernyi ígéret, a­mivel a koalíczió az ezernyi-ezer családot meg tudta szédíteni, holott tarisznyájában a boldogságnak csak ilyen hamupogácsája találtatik. Megtudjuk továbbá, hogy az állam kenyerét tulajdonképpen 108 ezer alkal­mazott eszi, a­mi a családtagokkal együtt 500 ezer élő­lény ellátását jelenti. Ide nem értve a vármegyei és felekezeti dotá­­cziókból részesülő egyéneket és családo­kat. Ide nem értve az államilag segélye­zett felekezeti tanítókat, a képviselő­házat, a főrendiházat, valamint a kato­nákat és honvédeket sem. Sötétebben csak a fölemésztett összegeket festi a pénzügyi bizottság. A 108 ezer alkalma­zott a nyugdíjasokkal megtoldva, éven­­ként 275,5 miliommal terheli az állam­háztartást. A kreált állások száma pedig lehetetlenül nagy. A­miből a koalíczió pénzügyi bizottsága azt az eddig így sohasem formulázott kegyetlen és üres kapitányunk fölriadt, kirántotta fegyverét és vad elszántsággal közéje lődözött a közön­ségnek. Egy-két ember meg is sebesült, erre aztán nyugdíjazták. Az volt csak ilyen szenvedélyesen rabja szenvedélyének, mint ez a zenebarát ott a másik asztalnál. És tényleg, szegény ezalatt folyton ütötte a taktust, lóbálta a lábát és a keringő fordulatait még talán a nyakával is igyekezett jelezni. Úgy látszott az arc­án, hogy egész lénye átolvad a zenébe és ő rá nézve a földi lét megsemmisült. Valósággal vezetni lehetett volna őt a zenehangok segé­lyével, mint a pórázra kötött ebet, a­nélkül, hogy észrevette volna, hogy tulajdonképpen nem a maga ura, hogy nem rendelkezik többé saját lényével, hanem egy felső hatalom vette uralma alá azt, egy oly hatalom, a­mely a zenét csak formául választotta, hogy őt meg­­csúfolja. Szinte öntudatlanul és mindig ezt az alakot néztük és egyik társunk váltig azt vitatta, hogy ez nem lehet más, mint katona. Mi kinevettük állítását, mire ő azt mondta, hogy be fogja bizonyítani, hogy neki van igaza. Legkiváncsibbak arra voltunk, hogy miképp fog meggyőzni bennünket arról, hogy ez a taktust verő alak tényleg katona, mert azt a leghatározottabban megtiltottuk neki, hogy az ismeretlent megszólítsa és kiverje csodálatos ábrándozásából. Barátunk nyu­godtan várakozott, míg a zene egy kis szüne­tet tartott és akkor eltűnt közülünk, oda­tételt vonja le, hogy a magyar állam a bürokratikus gutaütéshez áll közel. íme, hogyan visszatérnek a halot­tak. A Tisza István-féle fizetésrendezés­nek volt egyik motívuma, hogy a tiszt­viselők javadalmait igazán és hathatósan csak úgy lehet rendezni, ha a fölösleges állásokat redukáljuk és azok javadalmait is a munkáskezek kielégítő díjazására fordítjuk. A gondolat visszatért, de ez is, mint minden, ki van fosztva tartal­mából. A koalíc­ió csak sóhajtozni tud, felelősséggel járó javaslattal előállani nem mer. Az egyes miniszteri tár­c­ák azon­ban tele vannak újonnan kreált állások­kal. Polónyié különösen ékeskedik. Kér­dezzük : hova lettek a konklúziók, hova tűnt el egyáltalán a megfelelő alapos segítés lehetősége, sőt hova fog eltűnni a 15 miliom jó nagy része is, ha ezt az egetverő panaszt ilyen mártással adják az ország elé. Elég világos, hogy milyen értéke van ennek a 15 miliomos mézesmadzag­nak az állam alkalmazottjaira és milyen az adófizetőkre nézve. Az előbbiek nyu­godtak lehetnek, hogy a koalíc­ió által föltárandó új bevételi forrásokból — a közelgő nagy államkölcsönt is bele­értve — minden lesz, csak az ő javadal­maik megfelelő és végleges rendezése nem lesz. Az adófizetők pedig nyugodtak le­hetnek a­felől, hogy a tőlük régi és új czímeken kiszorítandó adóknak csak egy nevetségesen csekély töredéke fog el­jutni ama szerencsétlen polgártársaik ín­séges asztalára, a­kik az állam kenyerén tengődnek. A felől pedig egyáltalán nyu­godt lehet mindenki, hogy itt nem a ren­dezés a fődolog, hanem egyszerűen a­­ politikai lekötelezés. És ezzel vége is volna, ha a pénz­ügyi bizottság bölcsei el nem felejtkez­nek magukról és az elijesztő képet egy olyan visszataszító ecsetvonással nem fejezik be, a­mi több mint föl­háborító. Azt mondják, hogy a közhivatalnokok­nak elfizetett évi 275 miliőm két irány­ban is túlságos teher a nemzetre, államra és társadalomra. Először azért, mivel sietett a karmesterhez és azzal — a­ki neki jó barátja volt — sokáig tárgyalt. Aztán visszajött hozzánk, nagy boldogan, mint a­ki ügyét jól rendbe hozta és leült az asztalhoz. A zene kis­vártatva ismét megszólalt és először egy bosztont játszott, az ismeretlen alak erre újra nekilátott az ütem verésének. Most a zene hirtelen elhallgatott, egy pilla­natnyi csend következett, a mi emberünk felvágta a fejét és hallgatódzott, mint a fel­riadt mén, a mikor távoli veszély közeledtét sejti. A következő pillanatban a zene teljes erővel felharsant és egy harczi riadót halla­tott, mely fokozott rivalgással a Rákóczi­­indulóba olvadt. Leirhatatlan jelenet követ­kezett erre. A mi alakunk emberfeletti dolgot művelt. Egy pillanat alatt újra katonává vedlett és a harczi riadó minden akkordját átélte, átvezényelte, oly szenvedélylyel, hogy már többé nem tudott magán uralkodni, hanem felugrott székéről és kezébe állva a közönségnek, rokkant esernyőjével dirigált egy darabig, aztán pedig elszánt biztonsággal vag­dosta a mulinékat, mig a Rákóczi-induló fel nem harsant, mert erre lovaskatonaként nyargalni kezdett, s úgy ugrált az asztalok között, mint egy generális, a­ki maga vezeti tűzbe seregét, se nem látott, se nem hallott, csak ugrált, vágtatott és hadonászott mind­addig, míg neki nem esett egy lámpaoszlop­nak, a­melynek aztán iszonyúan nekivágta a koponyáját, mire erős zuhanással a földre esett. Az egész közönség ezt a jelenetet nézte, szertelenül nagy azok egyre növekedő száma, a­kik nem produkálnal­ nemzet­­gazdasági javakat. Másodszor pedig azért, mivel egyre nagyobb terhek hárulnak azokra, a­kik ilyen javakat produkálnak. Ha gyakorlati alakban akarja valaki megérteni ezt a több mint száz eszten­deje idejét múlt feudális nemzetgazda­sági doktrínát, azt kell mondani, hogy az állami hivatalnokok nem szaporítják, hanem csak fogyasztják a nemzet, az állam és polgártársaik vagyonát. Magya­rul : ingyenélők. H­a ez amaz új korszak és új szellem, a­mivel Magyarországot boldogítani akar­ják, akkor kutyául vagyunk. Hogy csak a földmíves, iparos és kereskedő produk­tív hazafi, de a köztisztviselő, a bíró, a tudós, a mérnök, az orvos, az író nem az , kész középkori áláspont. Hogy illik a koalíc­ió általános eszmeirányához, igaz. De ha ez így van, ha az állam­tisztviselők csakugyan produktív haszon nélkül, ingyen emésztik föl a másét, — szegények — akkor mire való ez a 15 miliőm alamizsna is ? És mire való mindaz a további ígéret, a­melyet a pénzügyi bizottság is két kézzel osztogat, noha az előzményekben azt mondja, hogy minden fizetésjavítás csakis az im­produktív hazafiak szaporítása a produk­­tívek terhére! Kezdünk büszkék lenni rá, hogy ennek az új szellemnek vagy minek nem vagyunk osztályos társai. De talán éppen azért képzeltük mi egészen másképpen az állami alkalmazottaknak, néptanítók­nak és vasutasoknak tett szent ígéretek beváltását. Olyképpen, hogy az nem jaj­veszékelések, lealacsonyítások közt és nem a budget morzsáiból fog történni, hanem belátással, a félmilliónyi ember derék munkájának megbecsülésével, sok­kal komolyabb mértékben és olyanfor­mán, hogy e rég gyötrő, nemzeti fontos­ságú érdek legalább hosszabb időre tűr­het­ő nyugvópontra jut. Persze ezt a gondolatot a nagy exi­­gencziák komoly és mély fölismerése vezeti és nem az a fölötte csekélybecsű eleinte nevetgélve, de aztán kínos nyugtalan­sággal, mikor pedig a szerencsétlen össze­esett, odarohantak hozzá, hogy felemeljék, de a­mikor hozzányúltak, az öreg egyszerre kitört és őrjöngeni­­ kezdett: »Gazemberek, szétvertétek a seregemet és most­­ engem akartok foglyul ejteni, ebből ugyan nem esztek. Pusztuljatok a szemem elől, mert összeapiitalak benneteket !« Erre felkapta ro­zoga esernyőjét és vad hadonázással kezdett csapdosni maga körül. Persze az a rossz esernyő hamar pozdorjává törött és az öreget nagy­­hamar legyűrték és elvitték. A­mig czipelték, addig folyton kiabált : »Én nem akarok rab lenni! Én király vagyok! Én vagyok a dalai Láma, vagy annak a lovaskapitánya !« Elvitték, nem láttuk többé. Pár nap múlva hallottam csak, hogy kitört rajta a teljes őrület és belehalt. És ekkor, mikor ennek a komikus alaknak meghallottam ezt a szomorú végét, engem is nagy szomorúság fogott el, valami olyan lelkifurdalásféle, hogy azzal a harczi riadó életézel nem siettettük-e mi is annak a szegény ördögnek a halálát, és mindig azon tépelődtem, van-e joga vala­kinek egy embertársát egy élet kedvéért feláldozni ? Feleletet nem tudtam adni ma­gamnak, de valaki azt tanácsolta, hogy ol­vassak el egy részt a világtörténelemből, ott majd megtalálom azt, hogy néha egy-egy ilyen riadó­élet kedvéért hány ember nyargalt át a másvilágra. AZ ÚJSÁG Péntek, november 16 .

Next