Az Ujság, 1907. június (5. évfolyam, 130-142. szám)

1907-06-01 / 130. szám

r­ mányhoz, mikor annyira nem azonosítja magát a politikájával. A zsurnaliszta frazeológia ilyenkor azt mondja, hogy a helyzet tele van villamos feszültséggel. A frazeológia ez­úttal a rendesnél ostobább, mert a ha­zugság nem villamos feszültség, s a hazug­ságok nem szoktak tisztító viharban ki­­egyenlítődni. Tény az, hogy a kormány bajban van s a koaliczió fél, hogy kor­mányával ő is bajba kerül. Ezt pedig nem akarják s éppen innen való a hely­zet kritikus volta. Ugyanis a szolidaritás olyan munka­­megosztást sugall a jó embereknek, a­melyen előbb-utóbb össze kell veszniök. A kormánynak jutott a feladat, hogy a korona kegyeit vadászsza, ezalatt a pár­tok arra törekednek, hogy a nép kegyeit megtartsák. A kormány fölfelé hajlong, a pártok lefelé adják a kuruczot s kor­mányuk minden egyes udvaronczkodásá­­hoz intranzigensül az öklüket rázzák. Az a czél, hogy fedezzék a kormány »lojali­tását«, de az az eredmény, hogy a kor­mány nemzetietlenebbnek tűnik fel a saját többségénél. Ennek a többségnek jól esnek, hogy míg kuruczkodással biz­tosítja magának a szavazatokat, Wekerle labanczkodással biztosítsa nekik a hatal­mat. Ám a gyakorlatban a dolog másképp sül el. A voksok is látják, hogy Bécsnek alázatosabb kiszolgálás nem kell a Weker­­léénél, s odafönt is látják, hogy olyan rakonczátlan, legénykedő többséggel We­kerle nem tud helytállani vállalt köte­lezettségeiért. Ebből ered azután minden egyes baj, s ez a felemás helyzet szüli egyre a hazugságokat. Nem furcsa-e, hogy minden javas­latnak, melyet megszavaznak, a meg­szavazók a legádázabb ellenzői ? Nem sajátságos-e, hogy noha soha kormányt olyan önzetlenül nem szolgált többség, soha annyi külön konventikulum nem alakult ki ? Nem abszurd-e, hogy a­mely pártok a közös czélokra egyesültek, foly­ton hadilábon állnak egymással éppen azokban a kérdésekben, melyeket közös czéloknak tettek meg ? Nem rejtélyes-e, hogy a kormány semmire sem ér rá, a­mire vállalkozott, ellenben mindig van ideje olyan dolgokhoz, mikre nem vállal­kozott, s mikhez voltaképpen mandá­tuma sincsen ? Hozzájárul a helyzet hazugságaihoz, hogy a kormány nemcsak titkolni, nem­csak tagadni kénytelen mindent, a­miben fáradozik, hanem munkájának éppen az ellenkezőjét kell czélul hirdetnie. így lett a kiegyezés megkötéséből a gazdasági függetlenség előkészítése, igy lesz a vas­utas tisztviselők pórázra fogásából a tiszt­viselői kar fü­ggetlenítése a kormányhata­lomtól, igy lesz a választóreform halo­gatásából a nemzeti eszme intenzív szol­­gálása, igy a horvátok etetéséből nem­zeti érdekekkel az államjog tisztázása, az igazság kimérése nagyban és kicsinyben. Látja ezt a hazugságot mindenki, s a­mi a legérdekesebb, olykor be is vallja min­denki. S ha hire jár, hogy sokan a hely­zetet tarthatatlannak látják, mert félnek tőle, ha jósolják, hogy az egymásra hal­mozott hazugságok súlya alatt a prolon­gált ígéretek lejáratának olyan halma­­zata áll be, melylyel szemben káoszt és szégyenletes bukást várhatnak csupán, akkor fölösleges is e híreket spec­iális valódiságukra nézve bírálgatni, mert ha csak kitaláltuk is, a föltételek, melyek nélkül nem is támadhattak, megvannak, még­pedig félreérthetetlenül. Bennünket pedig, mikor ezeket ki­fejtjük, senki sem vádolhat azzal, hogy hirdetjük azt, a­mit óhajtunk. Dehogy is óhajtjuk mi a koalíc­ió bukását. A leg­nagyobb szerencsétlenségnek tartanak, mert ezek az urak képesek arra, hogy a miniszteri székekről, a­honnan a mérsék­letet, a kellő előkészítés szükségét hir­­dették, egyenesen visszapattanjanak a boros hordó tetejére, azonnal követelvén mindent és silány kifogásnak minősítvén minden lehetőségi és czélszerűségi szem­pontot. Velük szemben igazán nem áll­hat meg kormány, mert nem engednek lélegzeni senkit magukon kívül. Másfelől pedig nem szimpatizálunk az urakkal annyira, hogy egy szimpla odábbállás árán kiengednék őket a vállalt obligóból. Sokszor mondottuk, most is ismételjük: nekik nincs joguk összeveszni egymással, nincs joguk sem egyenként, sem összes­ségükben megszökniük, nekik helyükön kell maradniuk mindaddig, míg vállalt kö­telezettségüknek meg nem feleltek, vagy erre képtelenek lévén, a nemzet annyira kiábrándul belőlük, hogy más, egészsé­gesebb, reálisabb és becsületesebb poli­tikai irány alakul ki, mely ellenük annyira erős, hogy a boros hordó tetejé­ről sem árthatnak neki. Ez a változás azonban időbe kerül, s egy úgynevezett tisztító vihar, mely a helyzet feszültsé­géből pattan ki, nem hozhatja létre. Beláttuk, hogy szó sem lehet többé az el­szakadásról. Világos volt előttünk, hogy aka­ratunk ellenére egyre nagyobb vizárral kell haladnunk valami előttünk ismeretlen czél felé. Óh, mily nyugtalan ez az élet, sehol pihenés, megállapodás. Hová sietünk, miért mozgunk örökkön ! Miért nem különülhetünk a ránk nézve idegen víztömegtől finom, tiszta erecskévé, mely szabadon szel magának ös­vényt a szennytelen, ragyogó homokkövek között ? Tán nagyon sokat kérünk ? A bol­dogságnak az az egyszerű, csöndes hona, mely képzeletünkben él, csak egyre távolodó emlék, elérhetetlen ábránd marad-e ? Ily forrongó gondolatok között két fe­kete szikla közé estünk, a nyirkos szakadék falai között idestova verődtünk, mígnem a fenéken egy idegen, nagyobb érrel egyesül­­tünk. Ez faágak, mohos haraszt és rőzsék alatt folydogált, s a mi sáros áramunkat mint ismert, elkerülhetetlen rosszat fogadta, el­választott bennünket egymástól s rendezte folyásunkat. Tisztább volt, mint mi, csönde­sen és öntudatosan járt medrében, melyet láthatólag már régen vájt magának. Milyen teljesen más és szokatlan volt itt minden ! Az új vizet hidegnek éreztük,­­ hidegnek, mint az a tudatos megelégedés a közös, soha­sem változó útiránynyal. De hosszabb idő elteltével, midőn egy rétre kanyarodtunk be, összevegyültünk egy patak vizével, mely e miatt sárgásbarnává lett. Az unalmas sárréthez is kezdtünk hozzá­szokni. Bár ez nem volt oly kellemes, mint azelőtt szabadon a tiszta homokon, de ez is csak volt valami. A patak a réten átfolytában megnövekedett, s jól esett érezni, hogy egyre jelentősebbek leszünk s azt mondhatjuk : »m­i« a nagy sárgásbarna víztömegről, melyen bak­it kell átfektetni, ha valaki át akar rajta kelni. S azután ehhez járult még egy uj, eddig ismeretlen gyönyör. Beszélni kezdtek valami nagy és szabad dologról, a­minek a neve folyam. Hogy valami határtalan és feneketlen felé sietünk, a­hol szabadság vár reánk. Sza­badság — mily izgató e gondolat! Mi az tulaj­­­donképpen ? Vájjon kiszabadul-e a patak me­redek partjai közül ? Saját kényét követheti-e ? Mennyi mindent el lehet feledni érte : a sok haszontalan csavargást, veszteglést, zuhatagot, csekét és sárrétet — a jövő biztató ígéretéért! Felhős, nedves és hüvös est volt, eső után, midőn ez megtörtént. Egyenletes, hatal­mas fordulattal, mint a fölhúzott zsilipből, beleáramlottunk­­ a folyamba. Ennek ro­hanó, nagy vize kissé meglassította emlését, mintha értésünkre adná, hogy szívesen lát bennünket, s mi észrevehetőleg meggyorsítot­tuk folyásunkat és igy, feledve a régi meredek partokat, vad rohammal hozzá csatlakoztunk. Üdv neked, szabadság! — szerettük volna kiáltani, de szennyes voltunkat titkolni akarva, hallgattunk, mert hamarosan beláttuk, mint kell viselkednünk mint vén folyónak. Semmi üdvrivalgás ! Ellenkezőleg : a folyamnak egész mivolta büszke elégedetlenség a határaival, bátor követelődzés, hogy maga szabja meg irányát. Mily sajátszerű visszhangja ez az én tu­lajdon gyermekkorom követelődzéseinek on­nan a homokszemek közül ! S most azt látni, hogy ez a nagy, hatalmas folyó épp úgy érez, mint én egykoron ! »Arra megyek, merre ne­kem tetszik.« A szerény patak vize is föl­lelkesedett s útjában idestova szökdécselt. Mi mindnyájan egyek vagyunk. Többé nem panaszkodunk gyermekesen, hanem jogainkat zengedezzük a hatalmas folyó keblében. Oh, micsoda kéj, mily féktelen élet volt most ott a mi saját elégedetlenségünkben! El az útból minden akadálylyal! És mégis : jöjjetek akadályok, hisz vá­runk titeket! Rohanásunk egyre erősbödött. Ha az egyik hullám elmaradt, másik zúdult helyébe. Mindnyájan a középen akartunk lenni, a­hol az áram legnagyobb volt s fölváltva győzedel­meskedtünk egymáson. S a roham növekedtében a kövek egyre több akadályt támasztottak, s itt-ott már forgatag keletkezett; a meder is szűknek és keskenynek tűnt föl. Az oldalt elmaradozó viz a szirtek mögött pihenő helyet keresett. De a középen levő viz fekete kígyóként sik­lott tova. Valami fenékkő akadt az útba.. Az áramot ez kétfelé szeli. Az egyik rész fölcsapódik s elborítja a követ; egy pillanatra fehér hab támad ebből s a fenékről sötét, komor áradat tör föl. A középső áram most kétszeres erő­vel ömlik előre. De körüle, mögötte és előtte már mindenütt fehérlő tajték forr . . . szirt, szirt! S most igazi akadályba ütődik a közép­áram is. Épp ott, a­hol a roham leghevesebb, megint egy nagy szikla áll. A fekete víz meg­loccsan s fölugrik, mint a dühös csuka, a levegőbe. Hab freccsen mindenfelé, az örvé­nyek büszkén moraj­zanak s a mélyben tompa zugás kel. De még magasabbra akarjuk csapni hul­lámunkat. A forgatagunkban a nap ragyog, a menny­ire hozzánk hajol, így ágaskodik a levegőbe a forrongó zu­­hatag; most saját énekünket zengjük, ki­daloljuk szivet tépő gondunkat, elsziszegjük a vizek keserű panaszát. S panaszunkban vad gyönyör csendül meg : semmi sincs rajtunk kívül, senki sem hatalmasabb nálunknál, senki­­sem tud minket föltartóztatni, senki se kiált­hatja túl morajunkat! Ez aztán már valami. Mik voltak ehhez képest a mi régebbi pocsolya­harczaink ? Ez A55 ÚJSÁG Szombat, június 1. BELFOLIO : A képviselőház ülése. A képviselőház holnap, szombaton délelőtt tíz órakor ülést tart. A mezőgazdasági cselédekre vonatkozó törvény­­javaslat tárgyalását folytatja.­­ A király Budapesten. A főudvarmesteri hivatal ma értesítette a miniszterelnökséget, hogy a király a koronázás negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett istentiszteleten meg fog jelenni. Az értesítés szerint a király június hetedikén érkezik Budapestre.

Next