Az Ujság, 1908. április/2 (6. évfolyam, 93-105. szám)
1908-04-16 / 93. szám
a Az átváltozott életfelfogás a helyes életet becsüli és nem a »korrekt« halált. S végre is az úri öngyilkosságok túlnyomó nagy része mögött nagyon közönséges okok lappanganak. Fizetetlen váltók, expiálhatatlan vagyoni büntettek és effélék. Valljuk meg, hogy mindez éppenséggel nem megható. A legtöbbjén át lehet esni azzal a megállapítással, hogy van közöttünk egy olyan nagy természeti törvény is, mely a fejlődő élet feltételeihez alkalmazkodni képtelen emberi lényeket így vagy úgy elpusztítja. De a Palkovics-testvérpár halálában volt bizonyos romantika és tragikum is. A testvéri szeretetnek az a mélysége, az életnek az a belső közössége, mely e két szerencsétlen ikertestvért még a halálba is elkísérte, nem a harczra és tülekedésre berendezkedő világból való. A vérnek ekkora közössége és a szeretetnek ilyen intenzív ereje, valljuk meg, igazán megható. Mélyen sajnálja mindenki, hogy két ilyen becses életnek így kellett elvesznie, holott mindez másképpen is lehetett volna. Az pedig kész tragikum, ahogyan ezt a két tehetséges férfit az egyazon előkelő forrásból fakadó becsületfogalmak és gyilkos előítéletek lökdösték az önkéntes halál karjaiba. Ebből már több és mélyebb hasznos félelmet lehet meríteni, mint az átlagos úri öngyilkosok halálából. A becsületfogalmak pusztító erejéről nem szükséges sokat mondani. A kisebb, sőt legkisebb becsület-czenzus szerint élő emberek nagy sokasága is megérti, hogy az úgynevezett vezető osztályokban, nevezetesen pedig az úri és katonai osztályokban, amíg akaik olyanok amilyenek, szigorúbb becsületfogalmakra van szükség. Védelme ez a szigor azoknak a sok ezereknek és azok érdekeinek is, akik az ily kiváló pozícióban levő előkelő emberek gondjaira vannak bízva. A katonaságnál pedig, ahol a tisztek állása kivételes hatalommal és kötelességekkel jár, ez a becsületszigor még inkább érthető. Ez nem osztályelőítélet, hanem a társadalom nemesebb szervezetéhez tartozó apparátus. A két öngyilkos ikertestvér halálában tehát feltalálható a felelősségtudás erős morális vonása, ami egyébiránt ma elég ritka. Az önkéntes halál volt az utolsó erkölcsi remédium, amelylyel elhibázott életük hínárjából és adósságaik tengeréből szabadulhattak. Elég szomorú, ha egy ilyen szörnyű esetnél a felelősségtudó férfiak szíve azt kénytelen érezni, hogy e két boldogtalan ember halálában a becsületfogalmak rendben vannak. De így volt-e életükben is ? Erre a kérdésre azután már csak az a miben felelhet, melyben éltek, s mely őket elpusztította. A helyes emberi élet, a standard for life megtartásának nagy kérdése ez. Mert hiszen szinte kézzelfogható, hogy ez a két, mindenképpen rokonszenves katona nem pusztult el sem kártyázásban, sem más alacsony szenvedélyben, hanem pusztán csak abban, hogy életmódját egy vagy két fokkal magasabban rendezte be, mint ahogyan az vagyoni életsorsukhoz, de mondjuk, élethivatásukhoz is illett. Szó sincs róla, a katonatisztség czifra nyomorúság ma is. Hiszen erről tárgyalnak — mégpedig meglehetősen ostoba módon — hazánk mai nagy politikusai is. De ez egymaga még nem az öngyilkosság oka. Ha így volna, a hadseregben mindennap kénytelen volna magát agyonlőni egy seregtiszt. Ez a két szerencsétlen fiatal férfi az öngyilkosság mérgét nem ebből, hanem sebből a mindenképpen tékozló, száműtó és fegyelem nélkül való környezetből szívta föl, amelyet mi általában úri életnek nevezünk. El kellett pusztulniok, mivel szerényebb megélhetési czenzusuk mellett a mi előkelő életünk életczenzusát fogadták el, s a szerint akartak boldogulni. Az előkelő magyar kaszinók és klubok, ahol éltek, mindent megmagyaráznak. És nemcsak ők az egyedüliek, akik ezeken át jutottak el az eladósodás és a becsületbeli konfliktusok poklába. E sorok írója egy kiváló külföldi embert ismert, aki végigjárta a magyar társadalmi élet illatos és vidám berkeit, szóval az előkelő magyar életet. A disztingvált idegen megfigyelte a mi úri életünk belső szerkezetét is. És amikor legbecsesebb tapasztalatáról megkérdezték, így felelt: — Elragadó és szeretetreméltó, lovagias társaság ez. De azt tapasztaltam, hogy itt úgyszólván mindenki vagyoni erején felül költekezik. A standard of life eme többlete az úriemberek adóssága, a székesfővárosi uzsorások életforrása és nemcsak egyesek, hanem egész családok leromlásának az útja. És ezt a gyötrelmes, prolongácziókkal, pénzhajszolásokkal, visszatérő kétségbeesésekkel, kiesdeklett girókkal, lejáratokkal s végül beválthatatlan becsületszókkal kikövezett utat — talán nem is ismerve helyesebbet — végigcsinálta ez a két szánalomraméltó ikertestvér. Ugyanazt az utat, a melyen annyi ezren haladnak mindennap. Nem fejezzük be banális moralizálással ezt a nekrológot. Aki azonban mélyen és igazán meg tud döbbenni, az ilyen vagy ehhez hasonló végtől magát és családját már megmentette, a szemére vetették, hogy miatta kell otthon száraz kenyeret enni. Az anyja és a rokonsága ekkor rávetették magukat Miklósra. Hogy Miklós őt csak bolonditja, hogy ott fent éli a világát, hogy esze ágában sincs őt elvenni, hogy amúgy is a szolgabiró-kisasszonynak udvarolt már a nyáron . .. Annuska állotta az ostromot. A Miklósról szóló hírek azonban egyre piszkosabbak és egyre aggodalmasabbak lettek, úgy hogy Annuska négy hónap múlva, márcziusban végre írt egy kétségbeesett levelet Miklósnak , az Isten szerelmére, jöjjön haza. Miklós megmutatta nekem a levelet. Őszintén megijedtem. — Mit csinálsz ? — kérdeztem tőle. — Még nem tudom — mondta. Halvány volt és nagyon komoly. — Te mit gondolsz ? — kérdezte tőlem. — Istenem ... Én nem tudom. Sokáig hallgatott, azután elbúcsúzott tőlem. — Miklós, ne csinálj semmi bolondságot — mondtam neki. Jldik Halkan és nyomatékosan válaszolt : — Ne félj ... én semmiféle bolondságot nem csinálok. Harmadnapra rá visszajött otthonról. Nem mondta, mi történt, és én nem akartam kérdezősködéssel bántani. Egy hét múlva azt olvastam az újságban, hogy Annuska eljegyezte magát Kulin Mihálylyal. Sírni tudtam volna a dühös keserűségtől. Aznap este eljött hozzám Miklós. — Olvastad ? — kérdezte. — Igen. — Elmondom neked, — mondta halkan — hogy mi történt. Leült és elmondta. — Amikor hazaérkeztem, Annuskát rettentő állapotban találtam ... A bestiák nagyon meggyötörték. Gyuladt volt a szeme a szakadatlan sírástól. Zokogva fogadott és azt mondta, hogy ha másképp nem menekülhet, ő meghal... Megfogtam a kezét, leültettem, megnyugtattam és csendesen és okosan, mint ahogy mi egymással beszélni szoktunk, megbeszéltük, mit kell tenni. Először is megállapítottam, hogy meghalni nem. Csak a halál nem ! Se együtt, se külön. Az élet túlságosan nagy érték, és mi egymásnak tartozunk egy szép és boldog élettel . . . Tehát meghalni nem. De akkor mit ? Én most feleségül nem vehetem . . . Még nagykorú sem vagyok, az apám nem egyeznék bele ... Elszökni... Ő elszöknék velem, eljönne velem pap nélkül és anyakönyv nélkül. A szegénység nem volna baj, abból a pár forintból, amit otthonról kapok, megélnénk egy hónapos szobában. Vagy én elhagynám az egyetemet és keresnék — mondjuk — egy dijnokságot. De hátha egy év múlva meghalok ? Hátha itt hagyom őt, mielőtt törvény szerint is a feleségem lett volna ? És ha akkorra másodmagával lesz ? ... És hogyan vigyem én őt bele ilyen veszedelmes és ilyen tisztátalan dologba ? Erről is letettünk. De akkor mit ? Várjon rám ! Az éhezés nem volna baj, de az anyja és rokonai gyötrését nem bírja ki. Sokáig gondolkoztunk, szeretettel, nyugodtan és aggódva vizsgálgattuk a dolgot, és megállapítottuk, hogy a legokosabb, ha ő férjhez megy. — Ezt ti állapítottátok meg ? — kiáltottam meglepetve. — Ezt te tanácsoltad neki ? — Igen. Rábámultam. Végre azt hittem, hogy értem. — Értem — mondtam. — Nem érted — válaszolta Miklós. — mostantól fogva három évig én a közelébe sem megyek. Nem is fogunk találkozni. A nyári szünidőre se megyek haza, nehogy véletlenül találkozzam vele. — Akkor nem értem. — Abban állapodtunk meg, hogy mert ez az állapot tűrhetetlen állapot és mert valaminek történnie kell, ő menjen férjhez. Három év múlva én elmegyek érte és elhozom a férjétől. — Elhozod a . .. — Igen, akkorra lesz állásom, akkor elhozom a férjétől. Ezért együtt választottuk ki a kérői közül azt, amelyikhez hozzámenjen. Kulint választottuk, nemcsak azért, mert gazdag ember, hanem azért, mert Annuskát nagyon szereti és valószínűleg gyöngéd lesz hozzá, és különösen azért, mert öregember, ötven éves és Annuskának az irántam való hűsége egy perczig sem lesz kísértésben. Úgy elbámultam ezen a magyarázaton, hogy egy szót sem tudtam szólni. Miklós azután elment. A dolguk még sokáig foglalkoztatott. Lassanként azonban megállapodtam abban, hogy ezek megcsalták magukat. Nem maradnak ők három évig távol egymástól, hanem nagyon is találkoznak majd. Ha pedig három évig távol maradnak, akkor el is felejtik egymást. Miklós azonban nem jött velem haza a következő nyáron. Ekkor Annuskát is láttam párszor. Olyan volt, mint lánykorában. De ez nem tart soká. Miklós azonban a következő nyáron sem jött haza és Annuska továbbra is lányos maradt: egy szelíd, komoly, szép barna lány. És ez így maradt a harmadik nyáron is. Ezen a harmadik nyáron, szeptember végén azonban egy napon hazajött Miklós. Járásorvos lett Gömör megyében. Eljött hozzám. Kocsival volt. — Gyere ki velem — mondta — 9' Kulin-tanyára. _ Belültem a kocsira és kihajtottunk a A25 UJSAfc? Csütörtök, április 16.1 BELFÖLD. — A horvátok. Barabás Béla meg van elégedve a horvát helyzettel. — A helyzetet — mondja Barabás egy eszéki újságírónak — Horvátországban már nem látom