Az Ujság, 1908. április/2 (6. évfolyam, 93-105. szám)

1908-04-16 / 93. szám

a Az átváltozott életfelfogás a helyes életet becsüli és nem a »korrekt« halált. S végre is az úri öngyilkosságok túlnyomó nagy része mögött nagyon közönséges okok lappanganak. Fizetetlen váltók, expiál­­hatatlan vagyoni büntettek és effélék. Valljuk meg, hogy mindez éppenséggel nem megható. A legtöbbjén át lehet esni azzal a megállapítással, hogy van közöt­tünk egy olyan nagy természeti törvény is, mely a fejlődő élet feltételeihez alkal­mazkodni képtelen emberi lényeket így vagy úgy elpusztítja. De a Palkovics-testvérpár halálában volt bizonyos romantika és tragikum is. A testvéri szeretetnek az a mélysége, az életnek az a belső közössége, mely e két szerencsétlen ikertestvért még a ha­lálba is elkísérte, nem a harczra és tüle­kedésre berendezkedő világból való. A vérnek ekkora közössége és a szeretetnek ilyen intenzív ereje, valljuk meg, igazán megható. Mélyen sajnálja mindenki, hogy két ilyen becses életnek így kellett el­vesznie, holott mindez másképpen is le­hetett volna. Az pedig kész tragikum, a­hogyan­ ezt a két tehetséges férfit az egyazon előkelő forrásból fakadó becsü­letfogalmak és gyilkos előítéletek lökdös­­ték az önkéntes halál karjaiba. Ebből már több és mélyebb hasznos félelmet lehet meríteni, mint az átlagos úri ön­gyilkosok halálából. A becsületfogalmak pusztító erejé­ről nem szükséges sokat mondani. A kisebb, sőt legkisebb becsület-czenzus szerint élő emberek nagy sokasága is megérti, hogy az úgynevezett vezető osztályokban, nevezetesen pedig az úri és katonai osztályokban, a­míg akaik olyanok a­milyenek, szigorúbb becsület­­fogalmakra van szükség. Védelme ez a szigor azoknak a sok ezereknek és azok érdekeinek is, a­kik az ily kiváló pozí­­c­ióban levő előkelő emberek gondjaira vannak bízva. A katonaságnál pedig, a­hol a tisztek állása kivételes hatalom­mal és kötelességekkel jár, ez a becsület­szigor még inkább érthető. Ez nem osztályelőítélet, hanem a társadalom ne­mesebb szervezetéhez tartozó apparátus. A két öngyilkos ikertestvér halálá­ban tehát feltalálható a felelősségtudás erős morális vonása, a­mi egyébiránt ma elég ritka. Az önkéntes halál volt az utolsó erkölcsi remédium, a­melylyel elhibázott életük hínárjából és adósságaik tengeréből szabadulhattak. Elég szomorú, ha egy ilyen szörnyű esetnél a felelősség­tudó férfiak szíve azt kénytelen érezni, hogy e két boldogtalan ember halálában a becsületfogalmak rendben vannak. De így volt-e életükben is ? Erre a kérdésre azután már csak az a mib­en fe­lelhet, melyben éltek, s mely őket el­pusztította. A helyes emberi élet, a stan­dard for life megtartásának nagy kér­dése ez. Mert hiszen szinte kézzelfogható, hogy ez a két, mindenképpen rokonszen­ves katona nem pusztult el sem kártyá­zásban, sem más alacsony szenvedélyben, hanem pusztán csak abban, hogy élet­módját egy vagy két fokkal magasabban rendezte be, mint a­hogyan az vagyoni életsorsukhoz, de mondjuk, élethivatá­sukhoz is illett. Szó sincs róla, a katonatisztség czifra nyomorúság ma is. Hiszen erről tárgyal­nak — még­pedig meglehetősen ostoba módon — hazánk mai nagy politikusai is. De ez egymaga még nem az öngyilkos­ság oka. Ha így volna, a hadseregben mindennap kénytelen volna magát agyon­lőni egy sereg­tiszt. Ez a két szerencsétlen fiatal férfi az öngyilkosság mérgét nem ebből, hanem sebből a mindenképpen té­kozló, számű­tó és fegyelem nélkül való környezetből szívta föl, a­melyet mi álta­lában úri életnek nevezünk. El kellett pusztulniok, mivel szerényebb megélhe­tési czenzusuk mellett a mi előkelő éle­tünk életczenzusát fogadták el, s a sze­rint akartak boldogulni. Az előkelő ma­gyar kaszinók és klubok, a­hol éltek, mindent megmagyaráznak. És nemcsak ők az egyedü­liek, a­kik ezeken át jutottak el az eladósodás és a becsületbeli konflik­tusok poklába. E sorok írója egy kiváló külföldi embert ismert, a­ki végigjárta a magyar társadalmi élet illatos és vidám berkeit, szóval az előkelő magyar életet. A disz­­tingvált idegen megfigyelte a mi úri éle­tünk belső szerkezetét is. És a­mikor legbecsesebb tapasztalatáról megkérdez­ték, így felelt: — Elragadó és szeretetreméltó, lova­­gias társaság ez. De azt tapasztaltam, hogy itt úgyszólván mindenki vagyoni erején felül költekezik. A standard of life eme többlete az úri­emberek adóssága, a székesfővárosi uzsorások életforrása és nemcsak egye­sek, hanem egész családok leromlásának az útja. És ezt a gyötrelmes, prolongá­­cziókkal, pénzhajszolásokkal, visszatérő kétségbeesésekkel, kiesdeklett girókkal, lejáratokkal s végül beválthatatlan becsü­letszókkal kikövezett utat — talán nem is ismerve helyesebbet — végigcsinálta ez a két szánalomraméltó ikertestvér. Ugyanazt az utat, a melyen annyi ezren haladnak mindennap. Nem fejezzük be banális moralizá­­lással ezt a nekrológot. A­ki azonban mé­lyen és igazán meg tud döbbenni, az ilyen vagy ehhez hasonló végtől magát és családját már megmentette, a szemére vetették, hogy miatta kell otthon száraz kenyeret enni. Az anyja és a rokonsága ekkor rávetették magukat Miklósra. Hogy Miklós őt csak bolonditja, hogy ott fent éli a világát, hogy esze ágában sincs őt elvenni, hogy amúgy is a szolgabiró-kisasszonynak udvarolt már a nyáron . .. Annuska állotta az ostromot. A Miklósról szóló hírek azonban egyre piszkosabbak és egyre aggodalmasabbak let­tek, úgy hogy Annuska négy hónap múlva, márcziusban végre írt egy kétségbeesett leve­let Miklósnak , az Isten szerelmére, jöjjön haza. Miklós megmutatta nekem a levelet. Őszintén megijedtem. — Mit csinálsz ? — kérdeztem tőle. — Még nem tudom — mondta. Halvány volt és nagyon komoly. — Te mit gondolsz ? — kérdezte tőlem. — Istenem ... Én nem tudom. Sokáig hallgatott, azután elbúcsúzott tőlem. — Miklós, ne csinálj semmi bolondságot — mondtam neki. Jld­ik Halkan és nyomatékosan válaszolt : — Ne félj ... én semmiféle bolondságot nem csinálok. Harmadnapra rá visszajött otthonról. Nem mondta, mi történt, és én nem akartam kérde­­zősködéssel bántani. Egy hét múlva azt olvas­tam az újságban, hogy Annuska eljegyezte magát Kulin Mihálylyal. Sírni tudtam volna a dühös keserűségtől. Aznap este eljött hozzám Miklós. — Olvastad ? — kérdezte. — Igen. — Elmondom neked, — mondta halkan — hogy mi történt. Leült és elmondta. — A­mikor hazaérkeztem, Annuskát ret­tentő állapotban találtam ... A bestiák nagyon meggyötörték. Gyuladt volt a szeme a szaka­datlan sírástól. Zokogva fogadott és azt mondta, hogy ha másképp nem menekülhet, ő meghal... Megfogtam a kezét, leültettem, megnyugtat­tam és csendesen és okosan, mint a­hogy mi egymással beszélni szoktunk, megbeszéltük, mit kell tenni. Először is megállapítottam, hogy meghalni nem. Csak a halál nem ! Se együtt, se külön. Az élet túlságosan nagy érték, és mi egymásnak tartozunk egy szép és boldog élettel . . . Tehát meghalni nem. De akkor mit ? Én most feleségül nem vehetem . . . Még nagy­korú sem vagyok, az apám nem egyeznék bele ... Elszökni­­... Ő elszöknék velem, el­jönne velem pap nélkül és anyakönyv nélkül. A szegénység nem volna baj, abból a pár forintból, a­mit otthonról kapok, megélnénk egy hónapos szobában. Vagy én elhagynám az egyetemet és keresnék — mondjuk — egy dijnokságot. De hátha egy év múlva meg­halok ? Hátha itt hagyom őt, mielőtt törvény szerint is a feleségem lett volna ? És ha akkorra másodmagával lesz ? ... És hogyan vigyem én őt bele ilyen veszedelmes és ilyen tisztátalan dologba ? Erről is letettünk. De akkor mit ? Várjon rám ! Az éhezés nem volna baj, de az anyja és rokonai gyötrését nem bírja ki. Sokáig gondolkoztunk, szeretettel, nyugodtan és ag­gódva vizsgálgattuk a dolgot, és megállapí­tottuk, hogy a legokosabb, ha ő férjhez megy. — Ezt ti állapítottátok meg ? — kiáltot­tam meglepetve. — Ezt te tanácsoltad neki ? — Igen. Rábámultam. Végre azt hittem, hogy értem. — Értem — mondtam. — Nem érted — válaszolta Miklós. — mostantól fogva három évig én a közelébe sem megyek. Nem is fogunk találkozni. A nyári szünidőre se megyek haza, nehogy véletlenül találkozzam vele. — Akkor nem értem. — Abban állapodtunk meg, hogy mert ez az állapot tűrhetetlen állapot és mert vala­minek történnie kell, ő menjen férjhez. Három év múlva én elmegyek érte és elhozom a férjétől. — Elhozod a . .. — Igen, akkorra lesz állásom, akkor el­hozom a férjétől. Ezért együtt választottuk ki a kérői közül azt, a­melyikhez hozzámenjen. Kulint választottuk, nemcsak azért, mert gaz­dag ember, hanem azért, mert Annuskát na­gyon szereti és valószínűleg gyöngéd lesz hozzá, és különösen azért, mert öreg­ember, ötven éves és Annuskának az irántam való hűsége egy perczig sem lesz kísértésben. Úgy elbámultam ezen a magyarázaton, hogy egy szót sem tudtam szólni. Miklós az­után elment. A dolguk még sokáig foglalkoztatott. Las­sanként azonban megállapodtam abban, hogy ezek megcsalták magukat. Nem maradnak ők három évig távol egymástól, hanem nagyon is találkoznak majd. Ha pedig három évig távol maradnak, akkor el is felejtik egymást. Miklós azonban nem jött velem haza a­ következő nyáron. Ekkor Annuskát is láttam párszor. Olyan volt, mint lánykorában. De ez nem tart soká. Miklós azonban a következő nyáron sem jött haza és Annuska továbbra is lányos maradt: egy szelíd, komoly, szép barna lány. És ez így maradt a harmadik nyáron is. Ezen a harmadik nyáron, szeptember végén azonban egy napon hazajött Miklós. Járásorvos lett Gömör megyében. Eljött hoz­zám. Kocsival volt. — Gyere ki velem — mondta — 9' Kulin-tanyára. _ Belültem a kocsira és kihajtottunk a A25 UJSAfc? Csütörtök, április 16.1 BELFÖLD. — A horvátok. Barabás Béla meg van elé­gedve a horvát helyzettel. — A helyzetet — mondja Barabás egy eszéki újságírónak — Horvátországban már nem látom

Next