Az Ujság, 1909. április/2 (7. évfolyam, 90-102. szám)

1909-04-16 / 90. szám

2 trónbeszédben, a­melylyel a magyar ki­rály az 1906. év május 22-én az új országgyűlést megnyitotta. Három mozzanatát emeljük ki a trónbeszédnek. Midőn felsorolja azokat az ügyeket, a­melyek elintézésére a koalícziós kormány kötelezettséget vál­lalt, utolsónak kiemeli, hogy legfonto­sabb feladata a választói reform. Kije­lenti továbbá, hogy a felsorolt felada­tokra a kormány oly értelemben vállal­kozott, hogy azok első­sorban és föltét­lenül megoldandó kérdések, a­melyek meg­oldása más kérdések felvetése által sem meg nem hiúsítható, sem el nem odázható. S mindezek fölött a király a nem­zetre hivatkozik, midőn a trónbeszédben kijelenti, hogy a kormány ezen elvállalt kötelezettségéhez az imént megtartott kép­viselőválasztásoknál a nemzet közvéleménye is megadta a hozzájárulást. Ezek szerint meg kell állapítani, hogy a király és a kormány a paktum­ban felsorolt feladatok közt a legfonto­sabbnak a választói reformot deklarál­ták, hogy azt a föltétlenül megoldandó, más kérdés felvetése által meg nem hiú­sítható s el nem odázható feladatnak állapították meg, s hogy a paktumot, ezzel a ponttal egyetemben, a nemzeti akarat szankc­iója alá helyezték. Sem a kormánynak, sem a parla­mentnek nincs tehát joga ahhoz, hogy a világosan vállalt kötelezettség alól ki­bújjon. S ha akár az egyik, akár a má­sik a paktum­ követelte választói refor­mot más kérdés felvetése által meg­hiúsítani vagy elodázni próbálja, paktum­­szegést, tehát szószegést követ el. A kor­mánynak, ha a szószegés minősített bű­nét el akarja kerülni, tekintet nélkül a nehézségekre és komplikácziókra, a vál­lalt kötelezettséghez kell magát tartania s a bankkérdés kicsatolását, bármily konzekvencziák háruljanak is reá, köve­telnie kell. A bankkérdés megoldására a királylyal szemben kötelezettséget nem vállalt, s nem vállalt a nemzettel szem­ben sem, mert azt a választásoknál erről meg sem kérdezték. Már­pedig, ha a közt kell választani, hogy az adott szó és a vállalt kötelezettség legyen-e irányadó, vagy pedig a kormányra kényelmetlen s a koaliczióra veszedelmes parlamenti alakulat, — a politikai becsület és tisz­tesség legelemibb követelménye, hogy az előbbi érvényesüljön. A korona, úgy látszik, nagyon jól tudta, kikkel van dolga s mintha előre látta volna a mai helyzetet, szigoran és világosan körülirt kötelezettségeket álla­pított meg, előre kizárván a mai helyzet szülte komplikácziónak elodázó vagy meghiúsító hatását. »Nem szabad más kérdést fölvetni« — ez a tiltakozás hang­zik ma a három év előtti trónbeszédből. S mintha még a kormányban sem bíz­nék, szükségesnek tartotta a paktumot a nemzeti közvélemény szankc­iójának biztosítékával körülbástyázni. Épp ezért hazugság és ámítás, a­mikor a külön­­bankosok a nemzeti akaraton lovagolnak. Nekik a nemzet nem adott mandátumot a bank dolgában, de a korona és a kor­mány közt kötött paktumot — a trón­beszéd hivatkozik rá — a nemzeti köz­vélemény szentesítette. Szentesítette min­den rendelkezéseivel és kikötéseivel egye­temben. Tehát azzal a kikötéssel is, hogy más kérdés fölvetésével a választói reformot meghiúsítani vagy elodázni nem szabad. A nemzet egyenes akarata ellen cselekszenek tehát s a nemzet vótumá­­nak szentségébe vetett bizodalmát ren­ditik meg azok, a­kik a bankkérdés föl­vetésével a paktum végrehajtását meg­hiúsítani vagy elodázni próbálják. Hogy a dolgok idáig fejlődhettek, hogy egy parlamenti csoport a kormányt paktumszegésre kényszeríti, hogy a nem­zet szavának és akaratának szentségét s a koronának abban talált biztosítékát könnyelműen, hitszegőn felrúgja, ebben tetőpontját éri el az egész nemzeti kor­szak álnok, megbízhatatlan s hatalom­­sóvár volta. Mert a­mikor ez a kormány késlekedett, egyre késlekedett a paktum végrehajtásával, s a­mikor a választói reform sorsával kapcsolatban a maga bőrét féltvén, közbe engedett iktatni más, a helyzetet válságosra fordító kér­dést, nyomorúságos hatalmi érdekből cse­lekedett. Az életre, a továbbélésre spe­kulált, sem előre nem látván az elkövet­kezendőket, sem bátorsággal nem bírván a koronának adott szavához szigorúan és föltétlenül ragaszkodni. S még azt sem érte el gyávasága és hitszegése mellett, hogy életét — a fúziót — biztosította volna. Megszegte szavát a királylyal szem­ben, kompromittálta a nemzeti akarat garancziáját — semmiért. Az életre való túlspekuláczióba mé­gis csak belebukik, hazámból kiindultam, tovább futni meg nem szűnök, és ha valami szerencsétlenség nem talál, a pénznek vétele után esztendőre odahaza leszek és mindazoknak,­ valakik nemzetünket becsülik, a legszélesebb kiterjedésben örven­detes relácziót fogok tenni«. A segedelem való­színűen elmaradt, nem tudjuk, mi okból, de talán a pénzszűke mellett azért is, hogy a Körösi Csomna czélját kimérának találták. Ez közsorsa a felfedezőknek. A hazatérés és az örvendetes reláczió is elmaradt örökre. Körösi Csorna genieje és geniejénél is impozánsabb energiája az angol tudományt és dicsőséget gyarapította. Feladatát sem egy esztendő alatt oldotta meg, a­mint hitte. Huszonkét évig dolgozott példátlan önmegtagadással és mun­kája derekán halt meg, az aggastyánkor kü­szöbén, ötvennyolcz éves korában, útban Lassa felé. Fajunk bölcsőjét nem találta meg ; nem tisztázta eredetünk kérdését, nyelvünk atyafi­­ságát és a tudománynak mégis megbecsül­hetetlenül nagy kincset hagyott örökségül. A tibeti nyelvet tudományos alapon és mód­szerrel ő ismertette először. Irt elméleti és gyakorlati nyelvtant, szerkesztett szótárt, a­melynek szókincse harminc­ezerre tehető; is­mertette Tibet irodalmát; megírta az ország rövid történetét tibeti nyelven. Sorozatnak talán sem nem hosszú, sem nem bő ez a mun­kásság , de részletezése ki fogja deríteni, hogy mekkora vállalkozás és milyen heroikus munka eredménye az ő irodalmi hagyatéka. Csak az eljutás is Tibetbe, Ázsia teokratikus államába, a­honnan Hedin Szvent is kitessékelték, pedig azóta jobban megszokták az európait, a­hol ma is minden idegent gyanús merénylőnek néznek, nem volt könnyű dolog. Körösinek pedig több és egyéb kellett annál, hogy csupán átutazza a dalai láma országát. Hozzá kellett férnie Tibet ismeretének zárához, a féltve őrzött szent könyvekhez, a híres, akkor még egészen ismeretlen tibeti encziklopédiához, a­mi mellett Európának leghatalmasabb enczi­­klopédiája is csak iskolai kézikönyv. Ázsiában élő angol privát emberek s az indiai brit kor­mány segítették, hogy kimozdulhatott Tehe­ránból. Egymagában, karavánok társaságában uta­zott Tibet felé. »Teheránban hagyom európai öltönyömet s fölvevém a perzsa viseletét. Ott hagyom minden könyvemet és írásomat , a göttingai univerzitás bizonyítványát és erdélyi útlevelemet.« Bokharában aztán örménynek kellett öltöznie. »Turbánunkat kicseréltük pisz­kos báránybőr-sipkával, gyapját befordítva; széles övünket levetettük és kötelet csavar­­tunk derekunk körül. A muzulmánok között használatban levő felsőruhát is levetettük, úgyszinte harisnyánkat, mivel az ilyenek is­mertető jelek, a­melyek az igazhivők és hitet­lenek számára elő vannak írva. Azt is tudtuk, hogy városon belül lóháton csak muzulmán járhat.« Bizonyára ez a köntös-cserélgetés, a helyi szokásokhoz való gondos simulás volt az út legkisebb nehézsége. De bár tenger vesződség árán, mégis eljutott és Zantkárban hozzálátott a nyelvtanulásnak. Mesterül egy lámát foga­dott, a ki értette a kis- és nagybetűs írást, a grammatikát, retorikát és dialektikát; a ki ismerte egész Tibetet, irodalmát és társa­dalmát egyaránt. Ennek vezetése mellett látott hozzá a h­áromszázhúsz kötet encziklopédia, a tibeti tudományosság alapjának átvizsgálásá­hoz. Körösit kezdetben kémnek nézték és bi­zalmatlanul fogadták. Sok idejébe került, míg a gyanakvást leszerelte, hogy tizenegy évet tölthessen Tibetben. Az a kolostor, a­melyben az encziklopédiát, a Kah-gyur-t s a Szan-gyv­r-t őrizték, egy falucskában, Tibet legzordonabb vidékén, tizedfélezer lábnyi magasságban fe­küdt a tenger színe fölött. Egy franczia utazó meglátogatta Körösit Kanavar tartományban és leveléből tudjuk meg, hogy milyen fáradság árán, milyen viszonyok között ajándékozta meg a tudományt a tibeti irodalom ismeretével. »Kanun faluban (a­hol emlékét Hedin Szven szerint ma is tisztelettel őrzik) találtam őt kicsi, de érdekes viskójában, könyvei között, a leg­jobb egészségben. A tél ott mindig kegyetlen. Az utolsó télen (1828-ban) íróasztalánál ült tetőtől-talpig gyapjúruhába burkoltan és dol­gozott reggeltől estig tűz nélkül, egy pillanatot sem engedve a szórakozásnak. Tápláléka az ottani szokás szerint készített zsíros tea. A ka­­rumi tél zordonsága azonban eltörpül, ha a zaníkári telekkel hasonlítjuk össze, a­hol Csorna egy évet töltött, s a­hol kilencz négyszöglábnyi szobájában három-négy hónapon át a lámával és szolgájával el volt zárva. Szobácskájukból nem lehetett kimozdulni, akkora volt a hó, s a hőmérő állandóan tíz-tizenhat fokot muta­tott a zérus alatt. Ott ült Csorna ködmenébe burkoltan, kezeit ölébe téve, s ilyen helyzetben olvasott reggeltől estig tűz nélkül. Mécsese nem volt, tehát éjjel nem olvashatott, kigoszolyája a puszta föld, utalma a roppant hideg s a viha­rok ellen a puszta falak. A hideg akkora, hogy kezét alig vehette ki a takaró alól, hogy for­dítson a könyv lapján. A zantkári klímáról fogalmat adhat az, hogy ott a nyári solstitium napján is nem ritkán hó esik. Ilyen helyzetben gyűjtött és magyarázott Csorna negyvenezer tibeti szót. Mestere, a láma, igen tanult férfi, arcza állandóan komoly, magatartása méltó­ságteljes, külseje zsíros és alázatos. Csorna olyan, a­minőnek az ókori prófétákat festik, olyan egyszerű, annyira igénytelen, annyira nem ér­dekli semm­i munkáján kívül. Már negyvennégy kötetet olvasott át az encziklopédiából. Kissé levert, mert elhagyottnak képzeli magát.« Az elhagyatottság talán nem is merő kép­zelgés olyan helyen, a­hol a tél állandóan tizen­hat fokos hideggel kilencz hónapon át tart. AZ ÚJSÁG Péntek, 1909. április 16. BELFÖLD.­ ­ A képviselőház ülése. A képviselőház ma délelőtt tizenegy órakor ülést tartott. Justh Gyula elnök bemutatta a főrendiházban legutóbb letár­gyalt és visszaküldött törvényjavaslatokat, a­melyeket már most szentesítés végett a király elé terjesztenek; bemutatta ezután a választ váró interpellác­iók sorozatát, a­melyek között két­­háromévesek is vannak. Bozóky Árpád szót kért a házszabályok alkalmazása miatt. Kormányválság fenyeget s a kormány most sem akar eleget tenni házszabályszerű kötelességének. (Felkiáltások: Nincs kormányválság, nem is lesz !) A házszabá­lyok megkövetelik, hogy a kormány tagjai har­­minc­ napon belül válaszoljanak az interpellá­­c­iókra. Ez a Wekerle-kormány uralkodása óta egyetlen esetben sem történt. Alkalmazza az elnök a házszabályokat a kormánynyal szemben is azzal a szigorúsággal, melylyel azoknak az ellenzékkel

Next