Az Ujság, 1912. július/2 (10. évfolyam, 167-180. szám)
1912-07-16 / 167. szám
, meg legyen a legalább életkorával megszerzett az az érettsége, amelylyel a politikai jog gyakorlásával kapcsolatos összes kérdéseket megítélheti. Mert hiszen szavazni politikai választásnál— a fogalomnak tisztaságában és nem az elszomorító, szégyenletes valóságban — annyi, mint közvetve véleményt mondani arról, hogy a választó tapasztalata, megfontolása és tanulságai alapján kikkel és miképpen kívánja az ország és abban a maga sorsát intézhetni; milyen törvények alkotását óhajtja és milyennek a kormány ellenőrzését ; s hogyan van megelégedve a hivatalban levő kormány működésével, annak az ország gyarapodását, előbbvitelét és boldogítását célzó tevékenységével ? Hogy mindehhez pusztán csak igen magas életkor magamagában nem elégséges, hanem az értelmiségnek igen magas foka, az kétségtelen. Mivel azonban még jó sokáig lehetetlen lesz megvalósítani azt az eszményt, hogy az ország ügyeit bármilyen minőségben csak a legértékesebb emberek intézzék, akik már korábban való hasznos tevékenységükkel és erkölcsi kiválóságukkal bizonyították be reátermettségüket, mivel belátható időn belül álom lesz a Platon óhajtása, hogy a politikus és a filozófus erényei egyesüljenek az állam vezetőiben, mert csak így remélhető tökéletes kormányzás , mivel az életkornak előrehaladása magamaga, megfelelő szellemi tökélesülés híján, amúgy sem biztosítja a nagyobb életbölcseséget, viszont a fiatalság a politikai életbe is beviszi azt a lelkesedést, amely nélkül szépet és nagyot alkotni lehetetlen: a probléma eme részének némiképpen megnyugtató gyakorlati megoldása csak az lehet, hogy ugyanaz a teljeskorúság, amelyet a jog a magánügyek önálló ellátására köz- és magánérdekből elégséges biztosítéknak tart, legyen a cselekvő választójog gyakorolhatásának is előfeltétele. Szóval, a szavazójogot, férfinál és nőnél egyaránt, a huszonnegyedik életév valóságos betöltéséhez kell kötni, a mai húszesztendős korhatárral szemben. Magától értődik azonban, hogy a teljeskörú magyar állampolgártól is meg kell követelni, hogy meglegyen a csorbítatlan magán- és közjogi cselekvőképessége, tehát semmiféle okból ne legyen gondnokság alatt, ne legyen semmiféle diffamáló büntetendő cselekmény okából eredő jogerős vádnak, vagy elítélésnek joghatálya alatt. Hogy a politikai jogok gyakorlatának bírói ítélettel fölfüggesztése kizárja a cselekvő és szenvedő választójogot, azt a büntető törvénykönyv (56. §.) amúgy is rendeli, az pedig, akiről jogerős bírói, vagy fegyelmi hatósági ítélet állapítja meg, hogy magatartásával a magyar államiságot támadja meg, bizonyára ugyanannyi okkal és joggal fosztható meg bizonyos időre politikai jogainak gyakorlásától, mint — igen helyesen — az államellenes magatartást tanúsító, vagy ilyen irányt követő lelkész jövedelmének az állam részéről kiegészítésétől (1898: XIV. t.-cz. 7. § ; 1909 : XIII. t.-cz. 4.§.), vagy az elemi iskolai tanító állásától (1907 : XXVII. t.-cz. 22. §.), vagy az ipari vállalkozó a neki engedett állami kedvezménytől (1907 : III. t.-cz. 10. §.). Az írni-olvasni tudást, mint legkisebb műveltséget, meg kell követelni attól, a ki a fönn jellemzett módon, bár csak szavazatával is, részt kér magának hazája ügyeinek intézésében. Ennek az előfeltételnek megkövetelése azzal az üdvös következéssel jár majd, — és már e nevelő hatása kedvéért sem szabad elengedni — hogy mindhamarább mennél többen iparkodnak szabadulni a teljes tudatlanság sötétségéből és megszerezni azt az eszközt, amely nemcsak politikai jogot biztosít, hanem annak lehetőségét is megadja, hogy magát szellemi téren tovább képezve, a műveltség hatalmas fegyverének birtokába jusson. De ösztönzőül szolgál majd ez a föltétel minden kormánynak és politikai pártnak az elemi iskolák folytonos szaporítására is, ezzel pedig az analfabétizmusnak, minden kulturáltam e szégyenfoltjának gyors kiirtására. A magyarul írni-olvasni tudás kimutatásának követelése azonban, bármennyire óhajtandó lenne ennek lehetősége, nagy méltánytalanság volna. Törvényhozásunk és kormányaink ugyanis 1867 óta 1907-ig nem fogták föl eléggé komolyan kötelességüket a magyar állam nyelvének az iskolákban kötelező tanítása körül, sőt még az ezt czélzó 1879 : XVIII. t.-cz. végrehajtását is annyira elhanyagolták, hogy a nemzetiségek lakta vidékeken a tanítók egy része mellett a legifjabb nemzedék egy része sem tud magyarul (mindennapos jelenség, hogy 18—20 éves tanuk czirill, vagy gót betűkkel írják alá a vallomásukat tartalmazó magyar jegykönyveket, nem egy helyütt csak tolmács útján hallgathatók ki). Ezekért a bűnökért nem szabad az azokban részben ártatlan lakosságot fenyíteni és a magyarul írni-olvasni tudást akkor lehet majd igazságtalanság nélkül a választójog föltételének megszabni, amikor az 1907-es elemi iskolai törvények lelkiismeretes végrehajtása jogosulttá teszi e tudás megkövetelését mindenkitől, aki legalább az elemi iskolát elvégezte. Az írni-olvasni tudás megkövetelésének azonban, a fönn érintett indító okon fölül, van még egy másik, elvi alapja is, amely egyik alkotó része annak az általános elvi alapnak, amelyből én a választójogosultságot minden huszonnégy esztendős, cselekvőképes és feddhetlen magyar állampolgárra nézve levezetem, tudniillik a tanítás ama kötelezettségének teljesítése, a melyet a népiskolai közoktatásról szóló alaptörvény, az 1868 : XXXVIII. t.-cz. 1. §-a igy szab meg : »Minden szülő, vagy gyám, ideértve azokat is, kiknek házában gyermekek mint mestertanítványok, vagy háziszolgák tartatnak, kötelesek gyermekeiket, vagy gyámoltjaikat (ha nevelésükről a háznál, vagy magántanintézetben nem gondoskodtak) nyilvános iskolába járatni, életidejök hatodik évének betöltésétől egész a tizenkettedik, illetőleg tizenötödik év betöltéséig«. Igaz, e törvény szigorú végrehajtása nemcsak a szülők, a gyámok, a mesterek és gazdák bűnös közömbösségén múlott, hanem a hatóságokén is, de nem ártatlan benne a kormány sem, amelynek a törvény végrehajtása, a törvényhozás, amelynek a kormány ellenőrzése, meg elégséges számú, kellően fölszerelt iskolának szervezése a kötelessége. Minderről azonban itt nem eshetik több szó. De szó lehet arról, hogy van alaptörvényünk, amely az elemi iskolába járást, tehát az írni-olvasni tudás elsajátítását is, mindenkinek kötelességévé teszi. Az én fölfogásom pedig az, hogy aki nem teljesíti az államtól reá rótt különös kötelességeket, amelyek egyaránt szolgálják a köz érdekét és közvetlenül, vagy közvetve az ő egyéni érdekét, az nem méltó arra, hogy részt követeljen magának az ország ügyeinek intézéséből, akárcsak a cselekvő választójog gyakorlása útján is. A jogállamnak ugyanis alapvető tétele, hogy minden jogosultsággal szemben áll a jogosultnak kötelessége is valaminek tevésére, tűrésére, vagy abbanhagyására. S a népnek bizonyára nem azok az igazi barátai, akik szünetlenül csak jogainak kiterjesztéséről és ezek el nem évülhetéséről beszélnek, hanem azok, akik igenis fölvilágosítják összes jogainak tartalmáról, értékéről, megóvásáról és fejlesztéséről, de egyben megértetik vele, hogy minden egyesnek magamagával, családjával, polgártársaival és az állammal szemben kötelességei is vannak, amelyeknek megszegése súlyos erkölcsi vétségszámba megy. »Míg a család erkölcstana szerint az részesül a legtöbb jótéteményben, akinek legkevesebb az érdeme, addig az állam erkölcstanának az az elve, hogy a nyert jó arányos legyen a kiérdemelttel.« (Spencer Herbert: Principles Te is orvos vagy, nemcsak ember. Mint embernek az a leány neked egy drága teremtés. De mint orvos tudod róla, hogy a halál jegyese. Neki a te szered nem árthat, csak használhat. Neked ugyanaz a szer nem használhat, csak árthat. S ha magadba is beleoltod a halál csiráját, azzal mit érsz el ? Egy halálos beteg helyett kettő lesz. Amíg ép vagy, legalább könnyíthetsz az ő sorsán. De ha te is beteg vagy, se magadon nem segíthetsz, se rajta. Aki egy beteget nem tud meggyógyítani, még nem követett el bűnt az orvosi tudomány ellen, de aki az egészségeset beteggé teszi, az nem érdemli meg az orvos nevet, de még az ember nevet sem. Bartos Endre csöndesen hallgatta az apját, s jó ideig nem felelt. Utóbb megszólalt : — Van egy ideám, amiben, azt hiszem, egészen jó nyomon járok. Ezt szeretném valahogy gyakorlatilag kipróbálni. — Mi az ? — Amiről már futólag beszéltünk. A hadseregek teóriája. — Nem emlékezem, fiam. — Pedig te hoztad szóba. Te mondottad, hogy a sok mindenféle mikroorganizmus egyegy ellenséges haderőt képvisel, s én sohase tudhatom, hogy az egészségem birodalmát mikor támadja meg, miféle ellenség, melyik oldalról. Éppen ezért a fizikumomat mindig védelmi állapotba kell helyeznem. — S hogy akarod ezt ? — Ahogy az államok teszik a haderejükkel. Lásd, apus, az országok mindenféle haderőt tartanak készen : gyorsan vágtató huszárokat, messzire lövöldöző tüzéreket, a tengert védő hadihajókat, szuronyrohamra kész gyalogságot, s ezek számára gyűjtik az élelmet, ellátást, szállító eszközöket. Gondoskodnak róla, hogy a hadsereg mindig friss, erős legyen, s folytonosan gyakorolja a háborút, akkor is, amikor békesség van. Ezt kell megtenni az egézség hadseregével is, hogy bármely pillanatban vissza tudja verni a betegségek támadásait. — Én mondottam ezt, fiam ? Nem emlékszem rá. De ha én mondtam volna, okosan mondtam volna. S hogy akarod te az egészség katonáit gyakorlatoztatni ? — Ez nem nehéz. Szérumokkal, antitoxinokkal folytonosan mozgásban tartom, izgatom őket. Sokat tesz a jó és gondos táplálás, a rendes és zavartalan anyagcsere. És egy szert fogok kitalálni : a vértestecskéket izgató és mozgató szert. Az öreg a tenyerébe hajtotta a fejét. —• Jó lesz, fiam. Ez nagyon jó lesz. De ez nem minden. Egy kis létszámemelés kellene. Tudod, annyira elszaporodnak a betegségek manapság, hogy azok ellen már csak létszámemeléssel lehet küzdeni. S még valamit mondanék neked, fiam. De ki ne nevess érte. — Mi az, apám. Nem fogok nevetni. — Azt mondom neked, hogy a kutyától kellene tanulni az embernek. Többet kellene ügyelni rá, hogy mire tanít a kutya. —• Nem értelek, apám. — Azt elhiszem. Még magam sem tudom tökéletesen, hogy mit akarok mondani. Csak az imént megakadtam azon, hogy te házinyulakba és tengeri malaczokba akarod oltani a tuberkulózist. Mért éppen házinyulakba és tengeri malaczokba ? Mért nem kutyába ? — Azért, mert a házinyul és a tengeri malacz, épp úgy mint a macska, a mezei egér, a szarvasmarha, a disznó, a ló fogékony a tuberkulózisra. A kutya nem az. A kutyába hiába oltom bele a gümőkórt, nem kapja meg a betegséget. Az öreg nevetett. — Ezt én is igy. gondoltam. A házinyul megkapja a betegséget és felfordul tőle. A kutya nem kapja meg, s vidáman tovább szalad. Mert a kutya nem inklinál a tüdővészre. Hahaha, ezt mingjárt igy gondoltam. S akkor ti tudósok fogjátok magatokat és a nyulat oltjátok be és nem a kutyát. Ez az, amit én nem értek. — Pedig ez csak világos, apa. Ezt minden gyerek megérti. Mi tanulmányozni akarjuk a betegséget. Megismerni, hogy aztán leküzdhessük. Tehát csak természetes, hogy ott tanulmányozzuk, ahol megvan, s nem ott, a hol nincs meg. — Lárifári, kedves doktor fiam. Ez már nem tudós beszéd. Én nem a tengeri malaczot oltanám be turberkulózissal, ami megkapja a bajt, mert azt az ember is tudja. Inkább a kutyát oltanám be, ami nem kapja meg a bajt, mert azt az ember nem tudja. Azt találnám ki, hogy mi van a kutyában, ami elöli a tüdővész csiráit ? Mert valaminek kell benne lennie, az már egyszer bizonyos. Valami csira, valami vértest, valami ellenbaktérium, — én úgy szeretném nevezni, hogy az egészség baczillusa — ami a kutyában benne van, az emberben nincs benne. Hát ezt kellene átvinni az emberbe is. Én legalább úgy gondolom. Fiú és apa elhallgatott. Majd az öreg ,újra felvette a szót. ASEFáTSACl