Az Ujság, 1914. május (12. évfolyam, 115-127. szám)

1914-05-16 / 115. szám

t jelent, mint néhány tucat szélsejű diák infámis cselekedete. Mangra, amint mondottuk, hat esztendő óta tagja már a bukaresti akadémiának. Hogy a dolgok egymásutánját jól megértsük, tudni kell, hogy vikáriussá 1900-ban választották meg és ez volt fordulópont az ő életében. Más, akármiféle vallású egyházi férfiú életében is úgy szokott lenni, hogy fiatalabb körüli hevességét és túlzásait a küszöbön kívül hagyják, ha sorsuk megengedi, hogy egyházi méltóságot foglaljanak el. Nála is így volt. A megelőző időben a román túlzás egyik tevékeny harcosa volt. A híres »memorandum« Bécsbe vivői közt is ott volt. Irredentista ugyan nem volt azelőtt sem, azonban a szélső agitátorokkal pajtáskodott. Mint vikárius azonban, haladottabb korában, tapasztalatokkal gazdagodva és már egyházi állásánál fogva is a békét választotta a harcz helyett. Mint annyian, derék és jó románok, a magyarokkal való béke helyreállításának módjait és eszközeit kereste. Fajtája, nyelve ellen soha semmit nem vétett, sőt mint román egyházi és pedagógiai iró nagy szolgálatokat tett mind a kettőnek. Árulónak tehát csak a vérben forgó szemű politikai pártgyűlését mondhatja. És az ő esetében éppen ez az, ami legjobban felébreszti nálunk — nem mondjuk az aggodalmat, hanem igenis az éles figyelmet, sőt éberséget. Amikor a bukaresti akadémia őt 1909-ben tagul választotta, kétségkívül a román tudományosság terén szerzett érdemeit becsülte meg. És akkor már közel tíz évi tapasztalatból tudta mindenki, hogy Mangra a memorandistákkal szakítva, a magyarországi románok békeakciójának híve. És mivel a magyar és román nemzet földrajzi és történeti egymásra utaltságának nagy ténye sem mai keletű, akkor a román társadalom szine-java egyáltalán nem is ütközött meg azon, hogy Mangrát akadémikussá választották. Sőt még azon akkor ez a most uralkodó fiatal királyunk nem az elhunyt király fia és csak bitorolja a trónt, melyre neked és, mint a király öcscsének, egyedül neked volna jogod. Ha erélyes ember volnál és ki akarnád küzdeni jogodat, én írnék annak az angol papnak, hogy tudassa levélben, várjon kicserélte-e a királyfit és helyette idegen gyermeket küldött-e hozzánk. Ezen a beszéden Skule lelke tüzet fog. Hogyne ? A szent ember mondja, ki maga is bele volt árva a csere dolgába ; az uralom tehát nem az idegen vérből való cserélt embernek, hanem neki, Skule-nak dukál. A felbujtogatott Skule föllép követelésével a király ellen. Hakon király elmegy az engedékenység legvégső határáig. Már oly sokat adott bátyjának , még többet akar neki juttatni; de az uralmat nem adhatja neki, mert ez annyi volna, mintha megtagadná nagy, sőt egyetlen czélját, melyért élni akar és meghalni kész. Terve az, hogy a norvégeknek számos törzseit és családjait, melyek a bányán vannak, annyifelé húznak, egységes, erős, hatalmas nemzetté egybeolvaszsza. Ez az ő életének föntartó eszméje, nagy és magasztos feladata. Ezt akarja, ezt fogja keresztülvinni. De hogy a nagy czélt elérje, kezében kell tartania a hatalmat, mert a nélkül semmi sem sikerülhet. Eszme nélkül senki sem uralkodhatik, de nem is király az, ki eszméjét gyáván cserben hagyja, hűtlenül megtagadja. Ez utolsó lelkes kijelentésen Skule meghökken, mert neki nincs ily uralkodói eszméje. De viszont neki joga van, ami nincs Hakonnak. Ha csak azt tudná bizonyossággal, hogy valóban idegen vérből való ember-e a király ? sem, hogy 1910-ben képviselővé választva, nem csatlakozott a gyűlölködő nemzetiségi párthoz. Hogyan van tehát az, hogy az akadémia ülésén megjelenő Mangrát — aki ma sem más, mint volt 1909-ben — most akkora ellenszenvvel fogadták. Az alelnök azt ajánlta neki, hogy ne jöjjön el az ülésre. Az akadémikusok félrehúzódtak tőle, mint valami bélpoklostól. És amikor távozóban az épület udvarán a diákok bántalmazták, sem akadémikus társai, sem senki más nem sietett védelmére. Tőlük akár agyonverhették volna, aminek különben nem sok híja volt. Meg lehet tehát állapítani, hogy Mangra 1909 óta nem változott. Ami tehát itt megváltozott, az nem más, mint a romániai közhangulat. A műveletlen és a művelt emberek általános felfogása rólunk és azokról a módokról, ahogyan a magyarországi románság dolgait rendezni lehetne, vagy kellene. És ez a változás az, ami mint valami éleset, rikoltozó hang hallatszik ki ebből a bukaresti intermezzóból. Ezt meg nem hallani lehetetlenség, akármennyire nem is hajlandó a komoly magyar közvélemény ebben a pillanatban a Mangra-eset túlbecsülésére. Hogy ebből a diák-kannibalizmusból lesz-e diplomácziai lépés részünkről Bukarestben, nem bizonyos, bár valószínű. Diplomácziai lépés tárgya itt csak az lehet, hogy a bűnös diákokat megfenyítsék, mivel több embernek egy személy ellen intézett támadása mindenütt súlyosabb büntetés alá eső közerőszakoskodás. Ezt a büntetést igenis lehet kérni a romániai kormánytól, de fel kell tenni, hogy az kérelem nélkül is elrendeli a tettesek üldözését. És akkor felesleges szaporítani az a nélkül is meglévő kellemetlenségeket. Ezzel azonban nincs vége a nótának. És a fenmaradó kérdés nem is az, hogy kit bántalmaztak tulajdonképpen Bukarestben, mert lehetett volna az akár Károlyi Mihály gróf, Apponyi Albert gróf, Andrássy Gyula gróf, vagy akár Tisza István gróf is, mivel a Mangrának adott üdegek tulajdonképpen a magyaroknak voltak szánva. És nekünk volt szánva az általánosan megnyilatkozott hideg gyűlölet is. És ha a bukaresti műveit körök is így válaszolnak arra a barátságos, békés, sőt szinte testvéries békeszóra, amelyet a magyar kormány és mondhatni az egész józan magyar közvélemény intézett az erdélyországi románokhoz, de a havasokon túleső románokhoz is, akkor itt igenis baj van. És akkor Romániából hallanunk kellene valami okos szót is, már akár a román kormánytól, akár azoktól a köröktől, amelyeket még nem birt vad ellenségeink dühe terrorizálni. Olyanoktól, ha vannak, akik még némi súlyt helyeznek a mi jóindulatunkra. Hogy barátságunkra is súlyt helyezzen ott valaki, azt már alig merjük hinni. A 35 UJSAO Szombat, 1914. május 16. Ez világosságba helyezné örökösi jogát és erőt, kitartást adna neki a küzdelemre. Hogy bizonyosságot szerezzen, ismét Miklós püspökhöz fordul, ki utolsó óráit éli és a szomszéd kápolnában két kanonokkal énekelteti a miséket, melyek megnyissák gonosz lelkének a mennyország kapuit. Nagyszerűen festett jelenet az, melyben a nagy bűnös ember hol az Istenhez akar fölemelkedni, hol megint újabb csalfaságon töri fejét a végből, hogy a viszály ne szűnjék a királyi családban, vagyis azért, hogy senki se ülhessen békében azon a trónon, amelyre ő fel nem juthatott. A halhatatlanságot úgy akarja elérni ez a rettentő ember, hogy az általa sugallt gyászos visszavonás örökké éljen tovább a földön. És Miklós püspök azzal az ördöngös szellemmel, mely még utolsó perczében is rosszra sarkallja, el tudja érni, hogy a világosságért, bizonyosságért esedező Skyle amaz angol papnak levelét, melyben meg van írva az igazság, felbontatlanul égeti el ott a haldokló püspök szeme láttára. Vége tehát a bizonyosságnak, és az egész cselszövésnek pokoli mestere nyomban lehunyja szemeit örökre. Hatalmas konczepcziójú jelenet ez, mely Gál fölülmúlhatatlan szép és minden részletében művészi játékának révén meg is tette a nézőkre mély és megrendítő hatását. Zajosan tapsolták. Skule tehát nem találta meg a bizonyosságot , de megtudta azt, hogy ez a bizonyosság nem is lesz soha többé megtalálható. Le kell róla mondania és cselekednie kell tisztán jogánál fogva, melyben most már hinni akar és hinnie kell, ha ki akarja küzdeni a neki járó örököt. - A főrendiház ülése. A főrendiház e hó 22-én ülést tart. Ennek az ülésnek napirendjére kitűzték azokat a javaslatokat, amelyeket a képviselőház a legutóbbi időben letárgyalt, így a költségvetés és az appropriációs törvényjavaslat tárgyalását is. Nem lesz novella. Félhivatalosan jelentik . Egy esti lap nyomán több napilap azt a hírt közölte, hogy az igazságügyi kormány az új törvényeknek és elsősorban a sajtótörvénynek novelláris módosítását tervezi, mert az új törvények alapján hozott ítéletekből azt látja, hogy a bíróság nem ismeri fel teljesen a törvényhozás intencióját. Ennek a hírnek semmi alapja nincs. Az arra hivatott tényezők nagyon természetesen sohasem zárkóznának el attól, hogy egyes jogszabályok fogyatkozásait, ha ilyeneket felismernének, haladéktalanul kiküszöböljék. Az új törvénynek novelláris módosítására azonban annál kevésbé gondol az igazságügyminiszter, mert ezeknek alkalmazásában a törvényhozás intenczióinak helyes fölismerését látja és eddig nem észlelt semmiféle olyan hiányt, amely a módosításra okot szolgáltatna. Hogy az igazságügyminiszter nem gondol sajtónovellára, azt, fájdalom, el kell hinnünk. Már kev E meggyőződésben lázad föl Skule Jarl unokaöcscse, a király ellen, szedi össze és köti magához azon törzseket, melyek mindig pártjára hajlottak, kiáltatja ki magát ellenkirálynak, ragadja magához a hatalmat a fele országban és bocsátkozik fegyveres ellenállásba, véres küzdelembe a koronás király ellen. Ezen a ponton bicsaklik meg a darab, mint azt föntebb jeleztük. Ezentúl Hakont többé nem fogjuk látni; csupán a színfalak mögül fogunk hírt hallani róla ; ezentúl csak Skule lesz szemünk előtt ; csupán lelki töprengéseinek és hibás, végzetes hadvezéri rendelkezéseinek leszünk tanúi. Lelki töprengéseinek ? Igenis. Mert Skule magáévá fogadta Hakon király nemzetegyesítő gondolatát és érzi, hogy ebben is rabló munkát végzett. Hosszú és szakadozott párbeszédben oktatja ki egy islandi vándor dalnok a magával meghasonlott, töprengő királyt az igazságra, hogy »az ember meghalhat ugyan más ember igazságáért, de csak a maga életét élheti.« Mitévő legyen most Skule, mikor senki sem bízik benne, senki sem ragaszkodik hozzá, senki sem tartja igazi királynak, már csak azért sem, mert koronáztatásakor nem állították közszemlére a nemzetalapító Szent Olaf religuiáit ? Hol találjon csak egy embert is, ki igazán bízik jogában és erős hittel ragaszkodik a mástól kölcsönzött »uralkodói gondolathoz ?« És kiért is küzdjön? Hiszen nincs fia, ki utódja lehetne, ha minden küzdelmét siker koronázza. E perezben lép föl egy asszony, ki egy fiatal papot kisér az Ilenkirály színe elé. Az asszony valaha, réges-régen Skule szeretője volt és a fiatal pap mindkettőjük gyermeké. BELFÖLD.