Az Ujság, 1922. július (20. évfolyam, 146-171. szám)

1922-07-01 / 146. szám

, ■... Házi példán.. a? k \ ' ... ^ Budapest, 1922. Ara 5 korona. évfol am. 146. szám._________________Szombat, július 1. , Előfizetési árak: ^ ““ jggp SZERKESZTŐSÉG: Egész ................. 1100 54. SZ. U B 11^1 U ^!iv«teS«ve“minden“ar.POk Jf ív* ____ _UU| m mu „n.,,,,,, JLUUUUIJI.IIILILIHI'1/ ....................... .................. . ________________________________________——— ROVÁS — Halljuk a nézetet! — kiáltott Meskó Zol­tán a Friedrich István beszédébe. — Már el­mondottam — felelt Friedrich István. — Ez a kis dialóg fölötte jellemző a magyar politizá­lásra. Végigolvastuk az összes minisztrális beszédeket s a sok bölcs szempont, axióma, szándék, irányelv, végcél közepette keressük: hát most mit tudunk többet abból, amit eddig nem tudtunk? Semmivel. Ami programoinak hangzik, körülírása a feladatnak, ami útnak fest, csak cél. Hogyan? Mit? Mikor? Erről nem kapunk semmit. S nem is azért, mert nem akarnák megmondani, hanem mintha tovább maguk sem jutottak volna. * Egy higgadt, nyugodt, nézeteken, emberi elfogultságokon felülemelkedő Friedrich Istvánt hallottunk ma. A többi szónok is az indemni­­tással foglalkozott a maga hozzáértése és érde­keltsége szerint. Még eddig egy hang sem felelt meg az izgalmas várakozásnak. Nívós, felelős­ségérző volt minden, a skandalumok beharan­gozása után. Vájjon mi fog még ebből kisülni? * * A Rathenau gyilkosai megvannak, a mi gyilkosaink nincsenek meg. Ez lehet szerencsét­lenségünk, lehet rossz bizonyítvány rendőr­ségünkről, lehet más is,­­ nem firtatjuk. De a német gyilkosok nem gazemberek, hanem hazafiak. Van nekik­ tiszteletreméltó, mert ön­zetlen céljuk. Mégis meg fognak bűnhődni. Nem a meggyőződésükért, hanem mert a leg­szebb célt és a legszentebb meggyőződést sem szabad igy szolgálni. A hazafiság nem helyez törvény fölé s nem ad pallosjogot, büntetlen­séget senkinek. Ez dok­umentálódik odaát, ahol egyformán büntetnek gyilkosságot,­­ akár Rathenauról, akár Luxemburg Rózáról van szó, halmi és felekezeti ellenségeskedés talaján állanak. Mi mindent hinni akarunk és mindenkinek. De hogy hihessünk Bethlen Istvánnak és tá­mogatói szélsőjobb szárnyának is? Új és libe­rális múltú, liberális mai beszédű miniszterek­hez is van szerencsénk. De ezeknél már­, eddig is tapasztaltuk, hogy konkrét esetekben okot találnak úgy cselekedni, ahogy cselekedtek mások, akik nem beszéltek úgy, mint ők. A legjobb akarat mellett is — a nyilatko­zatok papírkoronaértékűek. Nincs meg a meg­nyugvásunk, hogy amit a kormánytól hallot­tunk, megszabja jövőnket. Sok mindennek meg lehetne már ma is változnia, ami nem változik meg. Nem tekintjük kifogásnak, hogy a kor­mány átmenetek szükségét érzi. De h­ogy az átmenetbe annyi mindenféle kerül, ami szerin­tünk nem szorult átmenetre, arra vall, hogy a szavaknak más az értelme a­ kormány szerint, mint szerintünk. Hiszen az előző keresztény kurzus is igazságnak és jogosságnak vallotta, amit cselekedett. Sőt demokratikusnak és min­­denekfölött nemzetmentőnek. Ők sem mondták: tiporjuk lábbal a jogot és tegyük tönkre az ország financiáit és jó hírnevét. Csak megtették s a rekriminációra vitatták: igenis, ez jog- és nemzetmentés. Várnunk kell. Azzal a bizalmatlansággal, melyet fokoz a kormánynak igen jelentékeny számú és még jelentékenyebb befolyású baráti tábora. De remélni akarjuk: nem soká kell várnunk. Már azért is, mivel sok idő nincsen a várakozásra. Rövidesen el kell dőlnie: őszinte-e a kormány s képes-e arra, amit őszintén akar? Valami megindult máris, ami régi gondolatunk alapján új reményt fakaszt bennünk. Az, hogy megindul a tisztulási folya­mat, s a kormány táborából kiválnak a nem liberális, vagy akár a liberális elemek s össze­kerülnek mindkét oldalon az összevalók, az egyneműek. Politika és pénzügy.­­ Figyelmesen és megelégedéssel olvastuk el a miniszterelnök és a pénzügyminiszter beszé­dét. Végre két felelős megnyilatkozás, mely objektivitást követelvén az ellenzéktől, nem pofozkodó hangon kezdi. A pénzügyminiszter szempontjai tiszteletreméltóak s amiben nem értünk is vele egyet, el tudjuk képzelni, hogy elvégre így is lehet a kérdést felfogni. Sajnos, a célkitűzésnél messzebbre ő sem jut. Stabili­zálni a valutát állami háztartás egyensúlyával és külföldi kölcsönnel, — rendben van. Az utóbbinak előfeltétele az előbbi, az előbbi pedig attól függ, mi történik a pénzügyön kívül gaz­dasági téren. Erről nem hallottunk semmit, — remélhető, hallunk majd későbben s ami fon­tosabb: történik is valamelyest abból, amit hallunk. A miniszterelnök beszéde, ó bajos ehhez hozzászólanunk. Mert puszta nyilatkozatnak nem akarjuk tekinteni, többnek tekinteni annál, abban megakadályoz az eddigi tapasz­talat: a nyilatkozatra rácáfol a tény. Igazságtalanok vagyunk? Remélni akar­juk. De hát mit csináljunk­­ most? Tapsolni szeretnénk neki, aki az osztályuralom és érdek ellen tűz ki politikai irányt, de ugyanakkor szinte zárt falanx­szá alakul a polgári politika a szociáldemokraták ellen. Ezeket szavukon kellene fogni, mikor a polgári elemekkel közös munkára kínálkoznak, ezzel szemben félreverik a harangokat: huszonheten vannak, össze kell fogni ellenük! S osztályuralom és érdek ellen szól a mi­niszterelnök, aki elvi programmal az agrár­­demokráciát hirdeti és — eddig legalább — állja is. Az agrárdemos is csak olyan osztály, mint a munkás s ennek a külön talajára nem he­lyezkedhetne kormány, amely­ egyetemes érde­keket akar szolgálni. S a belső békességet, a felekezetek közötti egyenetlenség kiküszöbölését is akarja — azok­kal, akik­ a háta mögött változatlanul a társa. Általános feltűnést keltett, hogy Friedrich Ist­ván szinte máról holnapra kormánypártivá vál­tozott. A beavatottak tudták, hogy ez a királykér­déssel fll.)!) össze, illetve azokkal a tárgyalások­kal, amelyeket Friedrich István" a személyi és tárgyi kérdések megoldása céljából folytatott. Kifelé azt hirdette Friedrich István, hogy csak azért engedett az ellenzékieskedésből, mert nem akarja megakadályozni a kormány gazdasági programmjának megvalósulását. A kulisszák mö­gött azonban egészen más természetű momentu­mok jutottak szerephez, olyan problémák, ame­lyek órák alatt mozgásba hozták az egész magyar politikai világot. Friedrich István joggal dicse­kedhetett némi sikerrel, de a tárgyalás további folyamán mellékutakra tévedt és ezzel elrontotta az egész koncepciót. Túlságos lojalitásával elérte azt, hogy zajosan megtapsolták a kormánypárton, de ugyanakkor elvesztette azoknak a bizalmát, akik a tiszta legitimizmusért lelkesednek. Ami kezdetben nagyjelentőségű mozgalomnak látszott, az később Friedrich István egyéni akciójává tö­pörödött össze. Olyan személyi kérdés vetődött fel Friedrich István elgondolásában, ami a legitimis­tákat elriasztotta a további eszmecserétől. Így történt, hogy Andrássyék azonnal cserben hagy­ták Friedrich Istvánt és visszatértek az eredeti ellenzéki álláspontra. A baj ott kezdődött, amikor a pénzügymi­niszter a keresztény ellenzék megbízottjaként Friedrich Istvánt kérette a pénzügyi konferen­ciára és teljesen megfeledkezett Andrássy Gyula grófról. Kállay Tibor később ugyan korrigálta hibáját, utólag meghívta Andrássy Gyula grófot is az értekezletre, de Andrássy nem jelent meg a tanácskozáson. Azóta két után jár Friedrich és Andrássy, amit az is bizonyít, hogy Andrássyék néhány nappal ezelőtt tüntetően elmaradtak a Wenckheim-palotából és következetesen elkerü­lik a fényes pártklubot. Új párthelyiséget rendez­nek be a Scitovszky-tér egyik palotájában, a régi pártkörbe pedig csak Friedrich István és két sze­mélyi híve, Csík József és Diniek Ödön találnak utat. Ilyenformán a legitimisták valósággal ki­közösítették soraikból Friedrich Istvánt, aki a ki­rálykérdés megoldása címén túl sok bizalmat szál­lított a kormánypártnak és rajta vesztett. Infor­mátorunk szerint Andrássyék már annak bizo­nyítására is,­ hogy nem értenek egyet Friedrich István hiperlojalitásával és közjogi terveivel, éles harcot indítanak a parlamentben a kormány ellen és Friedrich Istvánt is dezavuálni fogják. Hétfőn Rakovszky István fog felszólalni az in­­demnitási vita során és egyúttal választ ad Fried­rich István érveire is. Informátorunk jelentős tényként említette, hogy Apponyi Albert gróf ép­pen a tiszta legitimizmus érdekében Andrássy Gyula híveivel tart s ezen az utján a pártonkivüli legitimisták mind követik. Friedrich István ebben a pillanatban teljesen izoláltan áll a legitimisták csoportjában. Ezzel természetesen nem­ szűnt meg az" ere­deti irányban megindult orientáció. Egyre több szó esik a nádorság intézményének visszaállításáról, s erről már konkrét formában is fognak beszélni, mihelyt a közjogi természetű javaslatok előre­haladottabb stádiumba jutnak. Kitűnő forrásból úgy informálták Az Újság­ot, hogy a mostani kritikus időkben nem látszik célszerűnek a gyors megoldás, hiszen erupciók észlelhetők Európa­­szerte, melyeknek sorozatában Rathenau tragé­diája is óvatosságra int. Annyi megállapítható, hogy elsősorban Apponyi Albert gróf higgadtsága és bölcs mérséklete fogja megmutatni az utat a legitimistáknak és éppen ezért kizártnak tekint­hető minden elhamarkodott lépés. A kormánypárt körében egységes polgári front születéséről beszéltek azzal kapcsolatosan, hogy Friedrich István a kormánypárt hangján szólalt meg. Ennek cáfolatául csak néhány mondatot idé­zünk Tongauer Albinnak a Vasvármegye csütörtö­ki számában megjelent nyilatkozatából. Lingauer Albin tudvalévően egyik legintranzigensebb legi­timista és az ő felfogása hűen tükrözi vissza a keresztény ellenzék gondolkodását is. — Aki tárgyilagos akar lenni, — mondja Lingauer — annak el kell ismerni, hogy Peidl Gyula nagyszerű önfegyelmezéssel és higgadt­sággal előadott beszéde mély benyomást tett a nemzetgyűlésre. A felizgult személyi érzékeny­ség vagy a mesterségesen szított kormánypárti mű­harag csinálhatott ugyan néhány percig tartó ribilliót, azonban mégis bizonyos, hogy Peidl Gyula kegyetlenül pálcát tört a bolseviz­­mus őrülete felett. Aki nem heccben és szenzá­cióban, hanem az igazság keresésében utazik, annak pártkülönbség nélkül az volna ma a kötelessége, hogy Peidl Gyula beszédének nem­csak a támadó részleteit emelje ki, hanem azt a végtelen horderejű igazságot is, hogy a dekla­rációban a magyar szociáldemokraták világosan elismerték a nacionalista politika szükséges vol­tát. Felajánlották készségüket, hogy a nemzeti alapon megindult talpraállító munkában szer­vezetük minden erejével résztveszek. Sem a deklarációban, sem. Peidl beszédében még csak nyoma sem volt semmiféle irredenta-ellenes ki­tételnek, sőt ellenkezőleg: élesen szembehelyez­kedett a trianoni béke gaztetteivel. Én csak örülni tudok annak, hogy elérkeztünk annak lehetőségéhez, hogy a szociáldemokrata mun­kásság és a nacionalista polgárság között meg­teremthető lesz a megértés, a kibékülés és a nagy kérdésekben való együttdolgozás. Kritika a miniszterelnök expozéjáról. A miniszterelnök mai beszédét elég nyugod­tan hallgatta meg a parlamentet. Az ellenzék az indemnitási vita során mond majd kritikát az expozéról. Friedrich István ma már nyilatkozott, amolyan se hideg se meleg hangon. Andrássyék erős támadásra készülnek, a liberális ellenzék szintén nem fog hangfogóval beszélni. Rassay Károly ezt mondotta Az Újság munkatársának az expozéról: — Örömmel üdvözöljük azokat, a, programm pontokat, amelyeket mi két éven át követeltünk, akkor is, amikor a destrukció vádjával illettek. Szemmel láthatóan na­­gyony örömmel fogadtuk ezeket a szavakat, mint a kor­mánypárt egyes csoportjai. Ettől függetlenül természe­tesen kívánjuk a kormány felelősségrevonását a közel­m­­últ eseményei miatt. Álláspontomat egyébként hétfőn fogom­ kifejteni a parlamentben. A szociáldemokrata párt egyik képviselőtagja ezt mondotta munkatársunknak a miniszterelnök mai beszédéről: " Ami a kormánynak azt a törekvéseit illeti, hogy az országban a rendet és a békességet helyre akarja állítani, abban őt a szociáldemokrata párt a legnresz­­szebbmenűen támogatni fogja. De hogyan képzelhető­ ez el, andig internálási tábor van és amíg a börtönök Friedrich Istvánt kiközösítik a legitimisták. Egy csődbe jutott egyéni akció következményei. Andrássyék kivonultak a Wenckheim-palotából. l

Next