Az Út, 1949. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1949-08-07 / 32. szám

IM AUG. 7—13 Farkas József: Szójáték életre-halálra A gyakorlati lélkigondozásból jól tudjuk, hogy sokszor egyetlen mócskán át feltárul a kereső lélek előtt az Isten kegyelmének a titka. Ezer meg ezer szót mondunk el s mind eredménytelenül lepattan a másik ember félénk és bezárkó­zott lelkéről, míg végül egy szó dinamitként hat: lerombol minden ellenállást és nagy kaput nyit a kegyelemnek. Mi köztünk és Jézus között az a különbség, hogy Jézus nem mondotta el az ezer meg ezer hiábavaló szót, hanem mindjárt azt az egyet mondta, amiben dina­mit (görögül: dünamisz) volt. Nikodémusnak ezt mondotta: szük­ség néktek újonnan születhetek; a parázna asszony bűne felett nagy lelki gyönyörrel megbotránkozó farizeusoknak ezt mondotta: aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ. Zákeusnak csak ennyit mondott: ma nékem a te házadnál kell maradnom s ez tökéletesen elég volt ahhoz, hogy Zákeus újjászülessék. S­zaporíthatnánk még sokáig a példákat, de ehelyett inkább­ vegyünk elő most egy olyan be­szélgetést, amelynek a néhány pil­lanat alatt ide-oda röppenő szavai szintén dinamitszerűen hatottak egy szorongó, gyötrődő embernek a lelkére. Ennek a beszélgetésnek a szójátékszerű finomsága a mos­tani magyar bibliafordításunkból nem tűnik elő s ezért különösen is megérdemlik a figyelmet az alábbi sorok. A Márk 9., 14—29-ben olvasunk arról az apáról, aki a Jézus tanít­ványaihoz vitte az ördögi meg­szállottság alatt rettenetesen szen­vedő fiát. A tanítványok tehetetle­nül civakodtak a beteg gyermek felett, de egyszer csak megérkezett Jézus, belekapcsolódott az ügybe s ekkor indult meg a beszélgetés közte és az apa között. Akkor for­rósodtak át igazán a szavak, ami­kor az apa a betegség természeté­nek a leírása után szinte könyö­rögve kérte Jézust: „ha valamit te­hetsz, légy segítségül nekünk!­“ A mi Bibliánkban Jézus erre így vá­laszol: „ha hiheted azt, minden le­hetséges a hívőnek“. A görög szö­vegben azonban nem egészen erről van szó. Egy névelővel főnevesített rendkívül tömör görög szerkezet van ott, aminek az értelmét — egy kissé szétbontva — így lehetne visszaadni. — ami a szavaidnak azt a részét illeti, hogy „ha vala­mit tehetsz“, erre csak azt vála­szolhatom, hogy mindenek lehet­ségessé lesznek annak részére, aki hisz. — Ez a mondat hatott olyan titokzatos mennyei erővel arra az emberre, hogy kitört belőle az új kérés: hiszen Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek. V­ájjon mi rendítette úgy meg ebben a néhány szóban ezt az embert? Figyeljük csak meg köze­lebbről a dolgot. Az ember ezzel közelít Jézushoz: — Uram, sokat hallottam már rólad, hallottam a te nagy könyörülő szeretetedről, hallottam a csodáidról is, tudom jól, hogy a segíteni akarás, a kész­ség mindig megvan benned, de ez a mostani eset olyan bonyolult, nehéz, kilátástalan eset, hogy nem tudom, vájjon van-e néked annyi erőd, hogy ezt a gyermeket meg­gyógyítsad. De ha talán erre már nem telik is, nagyon kérlek, hogy legalább próbáld meg és amire van erőd, legalább azt tedd meg. Az em­ber tehát szemlélő akar maradni és Jézust kéri, hogy ő vesse bele az ügybe minden erejét. Jézus azonban villámgyorsan válaszol és válaszában ráhelyezi a felelősséget az emberre. Szavainak az értelme ez:­­ nem úgy áll a dolog, hogy én bizonyos dolgokra képes vagyok, de azután csődöt mond az én erőm és onnan kezdve én is tehetetlen vagyok. Az én erőmben nincsen fogyatkozás, de én a hit mértéke szerint akarom gyakorolni az én gyógyító hatalmamat. A felelőssé tehát rajtad van: amennyire te tudsz hinni az én isteni hatalmam­ban, annyira fog a gyermek meg­gyógyulni. A te hitednek a csator­náján árad a gyógyító kegyelem a beteg felé és ha ez a csatorna na­gyon szűk, vagy egészen bedugul, akkor nem az én erőm mondott kudarcot, hanem a te hitetlenséged miatt nem áradhatott ki úgy, hogy abból gyógyulás legyen. Amikor ezt megérti az apa, akkor roskad igazán össze s ilyen gondolatok ci­káznak át az agyán: — Uram, én csak szemlélni akartam a te mun­kádat, de ha te most engem is bele­vonsz a dologba és az én hitem vagy hitetlenségem szerint lesz a gyermeknek a gyógyulása, akkor nagyon kérlek, hogy mielőtt a gyer­mekhez nyúlnál, előbb jöjj­ön hoz­zám és az én hitetlenkedő hitemen könyörülj és erősítsd meg. Magunkra tudnánk vállalni eb­ből a most már jól megértett igé­ből azt a felelősséget, hogy Jézus pontosan annyi csodát tesz ebben a világban, amennyire való hitet talál bennünk? Nem kellene ne­künk is azt kérnünk, hogy „Uram, mielőtt hazányulsz ehhez a világ­hoz, ehhez az ügyhöz, az én csalá­dom beteg tagjaihoz, előbb jöjj el mihozzánk, hívőkhöz és könyörülj a mi hitetlen hitünkön“! Bizony nekünk is többször és komolyab­ban kellene így imádkoznunk, hi­szek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek. Bibliatanulmány XXVII. A kövek beszélnek Egyiptomról Mikor volt az „exodust" A Biblia nem jegyzi föl annak a „új király“-nak a nevét, aki alatt Izrael sanyargatása megkezdődött,, sem azét, akinek az uralkodása ide­jén az „exodus“ (­ „kivonulás“) történt. Mivel az ókori keleti tör­ténetírás, kivált a hivatalos állami, nagyon értett hozzá, hogy a vere­ségeket elhallgassa, vagy éppen győ­zelmeknek tüntesse föl, nem csodál­kozhatunk azon, hogy sok egyéb agyonhallgatott esemény között az exodusról sem került eddig elő sem­miféle egyiptomi följegyzés (ami nem zárja ki, hogy a jövőben sem kerülhet elő ilyen). Az is szokása volt nem egy fáraónak, hogy az elődeiket magasztaló diadalmi feliratokról ki­­vésették a neveket és a maguk ne­vét vésették a helyükbe — nagy „örömére“ a későbbi történettudó­soknak. Ilyen fáraó volt például az a II. Ramzesz is, akit sokan az „exodus“ fáraójának tartanak (Kr. e. 1292—1225), mert a Biblia említi a Ramszesz nevet (Ex. 1:11). Ez az időpont azonban túl késői lenne a Biblia által adott időponthoz ké­pest. 1. Ifir. 6:1-ben ugyanis azt ol­vassuk, hogy Salamon király az egyiptomi szabadulás után 480 esztendővel fejezte be a jeruzsálemi templom építését. Salamon (Kr. e. 971—931) uralkodásának idejétől, ezen belül a 967—957. esztendőtől visszafelé számítva az 1447—1437. esztendőhöz jutunk. Ez idő körül kell szétnéznünk az egyiptomi tör­ténelemben. Mózes pusztai tartóz­kodására számítsunk 40 évet, szüle­téséig visszafelé újabb 40 évet. Eb­ben az időben már tartott a nép nyomorúsága az „új király" (­ új dinasztia) alatt. Az egyiptomi történelemben az 1546. esztendő a 17. dinasztia utolsó uralkodójának, Amosisnak a hozzá­vetőleges halála éve, aki nagy mér­tékben visszaszorította a Delta vi­dékére­­a hikszoszokat. Ott volt Gol­sen földje is. A hikszoszok itteni fővárosa Avarisz volt. A 18. dinasz­tiának sikerült a hikszoszokat Egyiptomból teljesen elűzniök. Ve­lük kezdődik az új birodalom kor­szaka. Kétségtelen, hogy a bibliai „új király támada“ kifejezés ezzel a ténnyel függ össze. A „támada“ kifejezés azt jelenti, hogy erővel ju­tott uralomra. Ex. 1:9-ben azt ol­vassuk: „így szólt az ő népéhez“ és nem azt, hogy „az egyiptomiak­­hoz", amiből tudósok arra követ­keztettek, hogy az új királlyal jött uralkodórétegről, a délről fölnyo­mult tiszta egyiptomiakról van itt szó, akik egyelőre kisebbségben vol­tak Gósen földjén és ezért féltek is az izraelitáktól (Ex. 1:9—­10). Vi­­szont érthető az is, hogy a kivonu­lás idején azok az egyiptombeliek, akik Gósen földjén együttlaktak volt az izraelitákkal (3:21—24, 12: 35—36), ajándékokkal látták el őket, rokonszenveztek velük. Ha figyelembe vesszük azt a kö­rülményt is, hogy a harmincas évek óta folytatott jerikói ásatások eredményei szerint Jerikó városának a pusztulása Kr. e. 1407—1397 kö­zött kellett, hogy történjék, akkor az egyiptomból való szabadítás idő­pontja minden történeti valószínű­ség szerint Kr. e. 147 és USA kö­zött keresendő. Ki volt a „fáraó“! A „fáraó" egyiptomi szó (per a’a) jelentése — „a nagy ház“. Tehát körülbelül olyan kifejezés, mint ,,a magas porta, a török szultán, vagy „a szent szék", a római pápa neve helyett. Semmi különös nincsen ab­ban, hogy a Biblia nem említi a fáraók nevét. A régiek tudták, az utókor elfelejtette nevüket. (Az alább közölt évszámokkal kapcso­latban vegyük figyelembe azt, hogy a tudomány ebben a távoli múltban általában csak megközelítő évszá­mokkal tud dolgozni, amelyeket a bizonyosan megállapítható dátu­mokhoz mér.) Az a régebbi felfogás, hogy II. Ramzesz alatt volt az elnyomatá­suk és Mernefta (Kr .e. 1225—1215) idején a távozásuk, nem állhat meg, már csak azért sem, mert megtalál­ták Mernefta fáraónak egy diadal­oszlopát, amely beszámol Szíriában viselt hadairól és ezen az oszlopon Izrael a legyőzött népek között van említve Kánaán földjén. Ha pedig akkor már ott volt, sokkal előbb el kellett hagynia Egyiptomot. „Mernefta diadaléneke“ egyébként arról is nevezetes, hogy ez az első biblián kívüli hiteles történeti emlí­tése Izrael népének, mint Kánaán­ban lakó népnek. Az elnyomás fá­raói tehát I. Amenhotep (Kr. e. 1546—1528), I. Tutmózesz (1525— 1508), II. Tutmózesz (1508—1504) és utódaik voltak. Közülük neveze­tes I. Tutmózesnek a híres leánya, Hatsepszut (1504—1482) királynő, aki III. Tutmózesz riválisa volt , éve­ken át. Benne láthatjuk azt a nőt, akiről Mózes születésével kapcsolat­ban szól a Biblia (Ex. 2:5 köv.). III. Tutmózesz (1501-től; riválisa nélkül 1482—1450), Egyiptom egyik leghatalmasabb királya lehetett az, aki alatt Mózes emigrációban Mi­dién földjén élt. Ez a fáraó ural­kodott oly hosszú ideig, hogy Mó­zes nem térhetett vissza Egyiptom­ba. Az exodusnak 11. Amenhotep idején kellett történnie, aki 1447-től kezdve uralkodott. Mindebből lát­ható, hogy a Biblia elbeszélése na­gyon jól beleillik az egyiptomi tör­téneti keretbe. Az ásatások egyre több kézzelfogható anyagot hoznak napfényre és minél jobban rekon­struálhatóvá válik az ókori kelet története, annál több fény hull a Biblia lapjaira is és jobban el tud­juk olvasni azokat a sorokat, ame­lyekben a XIX. század leleni szoba­tudósai sokszor olyan alaptalanul és rosszindulattal kételkedtek. Bi­zony, „a kövek beszélnek“... Gyülekezeti munkában töltik nyári szabadságukat a tiszántúli teológusok Valamikor egészen 1893-ig — a deb­receni „öreg“ kollégium diákjai nyári vakációjukat nem pihenésben töltöt­ték el, hanem bejárták az egész Ti­szántúlt, sőt még a távolabbi vidéke­ket is, hogy a jószívű adakozó­kat és gyülekezeteket felkeressék és pénzbeli és természetbeni adományt gyűjtsenek a Kollégium szegény tanu­lói számára, mert a Kollégiumban na­gyon sok volt mindig a szegény ta­nuló. Ezt a gyűjtést hívták szuppliká­­ciónak, 1945 ősze óta ismét felújítot­ták azzal, hogy ősszel egy hétig gyűj­tenek a Kollégium diákjai. Érdekes megemlíteni, hogy Mó­rica Zsigmondnak Rózsa Sándor­ról írt regényében is szerepel egy ilyen debreceni diák, aki elté­vedt a szegedi pusztákon, talál­kozott Rózsa Sándorral s aztán a betyároknak „prédikálta“ a nagy 48-as eszméket 1848 nya­rán. Kubitos-theológus Ezelőtt 10—20 évvel sok volt a se­­gédlelkész, így a teológusok nyáron valóban pihenhettek, az ő esetleges szolgálatkészségük számításba nem jöhetett. Nem mondom, saját falujá­ban vagy otthoni gyülekezetében rendszerint végzett alkalmi szolgálato­kat mindenki szívességből, de az egy­ház hivatalosan nem sokat törődött a teológusok e nemű szolgálatával, anyagilag pedig támogatást se­honnan nem kaptak, nem is kaphattak, hiszen nagy szám­mal voltak állásnélküli segédlelké­szek is, hogyan vehették volna akkor komolyan a leendő segédlelkészt?! A teológus pedig a gyülekezettel csak a három legáció alatt ismerke­dett meg, már amennyire az ilyen alkalom egyáltalán alkalmas erre. Így bizony nem is volt akkor fel­tűnő, hogy az egyik teológus, aki közben a zeneakadémián hegedűszakot is végzett és kiváló zenész volt, nyáron beállt alkalmi munkás­nak — kubikosnak — a buda­pesti hídépítéshez. Ez a munka pedig végzetesen eldurví­totta volna az ujjait. Még szeren­cséje volt, hogy pár nap múlva iro­dai munkára osztották be. Ma egészen más a helyzet. Lehet, hogy mások a teológusok is. Lehet, hogy komolyabban veszik a „tudo­mányt“ is, mint a mostani közép­korúak vagy öregek. De sokkal kö­zelebb vannak az „egyházhoz“ is. „Nem az iskolának, hanem az élet­nek“ tanulnak, s lehetne megvál­toztatni a régi latin közmondást. Új lelkipásztori típus születik Ma egyébként is kevés a segédlel­kész, így bizony nagyon sok lelki­­pásztor egész éven át ki sem teheti a lábát a gyülekezetből, mint régen, amikor legalább az egyházi tanítóra hagyta a gyülekezetét. Sok lelki­­pásztor beteg, mások kimerültek, stb. Milyen jól esik akár kicsiny, akár nagy gyülekezet kifáradt lelki­­pásztorának, hogy legalább nyárra segítőtársat kap egy komoly teoló­gus személyében, aki — ha már megvan alapvizsgája, vagyis túl van tanulmányai ferén — palástviselési jogot is kap a püspöki hivataltól. De nagy áldással van a gyüleke­zetre is az ilyen ifjú ember lelkes és lelki munkája, aki rendszerint friss leve­gőt visz a gyülekezetbe, amit olyan készséggel fogadnak. De milyen sok áldást jelent az ilyen szolgálat az ifjúra is, aki most kezdi a „tudo­mányt“ a gyakorlatba átvinni, és észreveszi, hogy mit tud alkalmazni a gyülekezetben és a gyülekezet és a lelkipásztor nevelő hatása is tudato­san vagy anélkül is érvényesül, mi a helyes és mi nem őbenne. Sok csalódás, buzdítás vagy fé­kezés születik így meg: az elv és gyakorlat, az ideális és tény­leges helyzet küzdelméből jön létre majd az új lelkipásztori tí­pus, aki komolyabban veszi a teológiai tudományt és ezt nem öncélként, hanem az egyházi szolgálat érdekében teszi. Az is igaz, hogy már évközben is kaptak ízelítőt ebből: a teológusok elmentek a debreceni központi egy­házi hivatalba, hogy megnézzék az ottani irodavezetést, számadásokat, anyakönyvezetést, stb. Résztvesznek a debrecenkörnyéki tanyai és vidéki gyülekezetek missziójában Az ötöd­évesek eljöttek a püspöki hivatalba, hogy fogalmat alkossanak maguk­nak arról, hogy milyen az egyházi felsőbb adminisztráció. Nyáron az­tán mindezt megtapasztalják a való­ságban.­­ Nagyétvágyú gyülekezet Az egyik elsőéves teológus egy kis faluba került. A lelkipásztor régóta beteg, huzamosabb klinikai kezelés alatt állt. Most a kezdő ember nagy lelkesedésével végzi a szolgálatokat, próbálja pótolni az elmaradt dolgo­kat, de mivel itt sok mindent nem tud és nem tudhat, átgyalogol a szomszéd falu lelkipásztorához, ahol szakszerű útmutatást kap pl. arra nézve, hogyan kell elkészíteni a költ­ségvetést, és hogyan intézze az egy­házközség sokágú ügyvezetését. A leendő szenior pedig egy espe­res mellett szolgál s így július és augusztus hónapokban nemcsak egy nagy egyházközség életét, hanem egy egyházmegye esperesi hivatala admi­nisztrációját is látja. Szeptemberben, amikor majd átveszi a szeniori hi­vatal vezetését — a szeniort a kollé­giumi igazgató titkárának is lehetne nevezni adminisztrációs szempont­ból ,— egészen más nézőpontja lesz a saját hivatását illetően is. A másik teológus Kis Énekesköny­vet kért a püspöki hivataltól nagy számban, „mivel nagy étvágya van a gyülekezetnek a Kis Énekesre“ — írja ízesen. Nagyon bíztató jel az is, hogy eddig egyetlen lelkipásztor vagy gyülekezet sem panaszkodott az ifjú Timotheusok ellen és egyet­len teológus sem panaszkodott a lelkipásztorra vagy gyülekezetre. Csak egyetlen esetben történt meg, hogy amikor az egyik teológus és a lelkipásztor megkapta a kirendelést, a lelkipásztor is „félt“ ettől a teoló­gustól és a teológus is más gyüleke­zetbe szeretett volna menni, mind a kettő azonban tapintatosan úgy fe­jezte ki aggodalmát, hogy a másik nem tudott róla. Pár hét múlva — ismét egymás tudta nélkül — mindkettő nagy örömmel jelentette: nagyon meg van elégedve. Szeptemberben, amikor bejönnek a teológusok, megkérjük majd őket, hogy mondják el őszintén tapasztala­taikat: mit láttak, mit kaptak, mit adtak. Mi úgy érezzük, hogy a jö­vendő lelkipásztornemzedék nagyon komolyan készül hivatására, szeres­sük is őket nagyon és támogassuk őket mindenben. (­ é­­­r) Retik Iván nyilatkozata a sv­ájci ifjától Reök Iván evangélikus egyetemes felügyelő és Vető Lajos evangélikus püspök hazaérkeztek kéthetes svájci útjukról, amelynek folyamán az ösz­­szes jelentős svájci egyházi ember­rel találkoztak. Az egyetemes fel­ügyelő megérkezésükkor — többek között — a következőkben számolt be külföldi útjuk jelentőségéről: — Egyházpolitikánk helyességének döntő bizonyítékául svájci testvé­reink azt fogadták el, hogy a katoli­cizmustól való elkülönülésünkkel egy­­időben Magyarországon megizmosodott a protestáns összefogás. Nemcsak a református egyház, ha­nem a kisebb protestáns egyházak is egyértelműig és együtt járják ezt az utat. Mély benyomást keltett ép­pen az Egyetemes Egyháztanács em­berei előtt, hogy az evangélikus egy­ház most nemcsak elméletekben és elvekben találkozott a testvéregyhá­­zakkal, hanem ennek az összefogás­nak már gyakorlati gyümölcsei is vannak, mint például a most meg­alakult Bibliatanács.­­ Megmondottuk és kötelességünk volt nyíltan megmondani azt is, hogy az új magyar állam nemcsak, hogy nem akadályozza, de tá­mogatja is munkánkat. Templomaink nyitva, istentisztele­teink szabadok, bibliaköreink élén­kek, lelkes missziói munka, élő hitű evangélizáció folyik szerte az ország­ban. Különösen mély benyomást kel­tettek egyházi lapjaink, új köny­veink, rádió-istentiszteleteink lajst­roma. S Felelős szerkesztőnk­ gyásza. La­punk felelős szerkesztőjének, Morvay Istvánnak családját ismét veszteség érte. Alig néhány hónappal édes­anyjának halála után most feleségé­nek édesanyja, özv. Kováts Ferencné hosszú szenvedés után 70 éves korá­ban csendesen elhunyt. Az Új szer­kesztői és olvasói résztvevő szeretet­tel Isten vigasztalását kívánják a gyászoló családnak.

Next