Az Út, 1949. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1949-08-07 / 32. szám
IM AUG. 7—13 Farkas József: Szójáték életre-halálra A gyakorlati lélkigondozásból jól tudjuk, hogy sokszor egyetlen mócskán át feltárul a kereső lélek előtt az Isten kegyelmének a titka. Ezer meg ezer szót mondunk el s mind eredménytelenül lepattan a másik ember félénk és bezárkózott lelkéről, míg végül egy szó dinamitként hat: lerombol minden ellenállást és nagy kaput nyit a kegyelemnek. Mi köztünk és Jézus között az a különbség, hogy Jézus nem mondotta el az ezer meg ezer hiábavaló szót, hanem mindjárt azt az egyet mondta, amiben dinamit (görögül: dünamisz) volt. Nikodémusnak ezt mondotta: szükség néktek újonnan születhetek; a parázna asszony bűne felett nagy lelki gyönyörrel megbotránkozó farizeusoknak ezt mondotta: aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ. Zákeusnak csak ennyit mondott: ma nékem a te házadnál kell maradnom s ez tökéletesen elég volt ahhoz, hogy Zákeus újjászülessék. Szaporíthatnánk még sokáig a példákat, de ehelyett inkább vegyünk elő most egy olyan beszélgetést, amelynek a néhány pillanat alatt ide-oda röppenő szavai szintén dinamitszerűen hatottak egy szorongó, gyötrődő embernek a lelkére. Ennek a beszélgetésnek a szójátékszerű finomsága a mostani magyar bibliafordításunkból nem tűnik elő s ezért különösen is megérdemlik a figyelmet az alábbi sorok. A Márk 9., 14—29-ben olvasunk arról az apáról, aki a Jézus tanítványaihoz vitte az ördögi megszállottság alatt rettenetesen szenvedő fiát. A tanítványok tehetetlenül civakodtak a beteg gyermek felett, de egyszer csak megérkezett Jézus, belekapcsolódott az ügybe s ekkor indult meg a beszélgetés közte és az apa között. Akkor forrósodtak át igazán a szavak, amikor az apa a betegség természetének a leírása után szinte könyörögve kérte Jézust: „ha valamit tehetsz, légy segítségül nekünk!“ A mi Bibliánkban Jézus erre így válaszol: „ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek“. A görög szövegben azonban nem egészen erről van szó. Egy névelővel főnevesített rendkívül tömör görög szerkezet van ott, aminek az értelmét — egy kissé szétbontva — így lehetne visszaadni. — ami a szavaidnak azt a részét illeti, hogy „ha valamit tehetsz“, erre csak azt válaszolhatom, hogy mindenek lehetségessé lesznek annak részére, aki hisz. — Ez a mondat hatott olyan titokzatos mennyei erővel arra az emberre, hogy kitört belőle az új kérés: hiszen Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek. Vájjon mi rendítette úgy meg ebben a néhány szóban ezt az embert? Figyeljük csak meg közelebbről a dolgot. Az ember ezzel közelít Jézushoz: — Uram, sokat hallottam már rólad, hallottam a te nagy könyörülő szeretetedről, hallottam a csodáidról is, tudom jól, hogy a segíteni akarás, a készség mindig megvan benned, de ez a mostani eset olyan bonyolult, nehéz, kilátástalan eset, hogy nem tudom, vájjon van-e néked annyi erőd, hogy ezt a gyermeket meggyógyítsad. De ha talán erre már nem telik is, nagyon kérlek, hogy legalább próbáld meg és amire van erőd, legalább azt tedd meg. Az ember tehát szemlélő akar maradni és Jézust kéri, hogy ő vesse bele az ügybe minden erejét. Jézus azonban villámgyorsan válaszol és válaszában ráhelyezi a felelősséget az emberre. Szavainak az értelme ez: nem úgy áll a dolog, hogy én bizonyos dolgokra képes vagyok, de azután csődöt mond az én erőm és onnan kezdve én is tehetetlen vagyok. Az én erőmben nincsen fogyatkozás, de én a hit mértéke szerint akarom gyakorolni az én gyógyító hatalmamat. A felelőssé tehát rajtad van: amennyire te tudsz hinni az én isteni hatalmamban, annyira fog a gyermek meggyógyulni. A te hitednek a csatornáján árad a gyógyító kegyelem a beteg felé és ha ez a csatorna nagyon szűk, vagy egészen bedugul, akkor nem az én erőm mondott kudarcot, hanem a te hitetlenséged miatt nem áradhatott ki úgy, hogy abból gyógyulás legyen. Amikor ezt megérti az apa, akkor roskad igazán össze s ilyen gondolatok cikáznak át az agyán: — Uram, én csak szemlélni akartam a te munkádat, de ha te most engem is belevonsz a dologba és az én hitem vagy hitetlenségem szerint lesz a gyermeknek a gyógyulása, akkor nagyon kérlek, hogy mielőtt a gyermekhez nyúlnál, előbb jöjjön hozzám és az én hitetlenkedő hitemen könyörülj és erősítsd meg. Magunkra tudnánk vállalni ebből a most már jól megértett igéből azt a felelősséget, hogy Jézus pontosan annyi csodát tesz ebben a világban, amennyire való hitet talál bennünk? Nem kellene nekünk is azt kérnünk, hogy „Uram, mielőtt hazányulsz ehhez a világhoz, ehhez az ügyhöz, az én családom beteg tagjaihoz, előbb jöjj el mihozzánk, hívőkhöz és könyörülj a mi hitetlen hitünkön“! Bizony nekünk is többször és komolyabban kellene így imádkoznunk, hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek. Bibliatanulmány XXVII. A kövek beszélnek Egyiptomról Mikor volt az „exodust" A Biblia nem jegyzi föl annak a „új király“-nak a nevét, aki alatt Izrael sanyargatása megkezdődött,, sem azét, akinek az uralkodása idején az „exodus“ ( „kivonulás“) történt. Mivel az ókori keleti történetírás, kivált a hivatalos állami, nagyon értett hozzá, hogy a vereségeket elhallgassa, vagy éppen győzelmeknek tüntesse föl, nem csodálkozhatunk azon, hogy sok egyéb agyonhallgatott esemény között az exodusról sem került eddig elő semmiféle egyiptomi följegyzés (ami nem zárja ki, hogy a jövőben sem kerülhet elő ilyen). Az is szokása volt nem egy fáraónak, hogy az elődeiket magasztaló diadalmi feliratokról kivésették a neveket és a maguk nevét vésették a helyükbe — nagy „örömére“ a későbbi történettudósoknak. Ilyen fáraó volt például az a II. Ramzesz is, akit sokan az „exodus“ fáraójának tartanak (Kr. e. 1292—1225), mert a Biblia említi a Ramszesz nevet (Ex. 1:11). Ez az időpont azonban túl késői lenne a Biblia által adott időponthoz képest. 1. Ifir. 6:1-ben ugyanis azt olvassuk, hogy Salamon király az egyiptomi szabadulás után 480 esztendővel fejezte be a jeruzsálemi templom építését. Salamon (Kr. e. 971—931) uralkodásának idejétől, ezen belül a 967—957. esztendőtől visszafelé számítva az 1447—1437. esztendőhöz jutunk. Ez idő körül kell szétnéznünk az egyiptomi történelemben. Mózes pusztai tartózkodására számítsunk 40 évet, születéséig visszafelé újabb 40 évet. Ebben az időben már tartott a nép nyomorúsága az „új király" ( új dinasztia) alatt. Az egyiptomi történelemben az 1546. esztendő a 17. dinasztia utolsó uralkodójának, Amosisnak a hozzávetőleges halála éve, aki nagy mértékben visszaszorította a Delta vidékérea hikszoszokat. Ott volt Golsen földje is. A hikszoszok itteni fővárosa Avarisz volt. A 18. dinasztiának sikerült a hikszoszokat Egyiptomból teljesen elűzniök. Velük kezdődik az új birodalom korszaka. Kétségtelen, hogy a bibliai „új király támada“ kifejezés ezzel a ténnyel függ össze. A „támada“ kifejezés azt jelenti, hogy erővel jutott uralomra. Ex. 1:9-ben azt olvassuk: „így szólt az ő népéhez“ és nem azt, hogy „az egyiptomiakhoz", amiből tudósok arra következtettek, hogy az új királlyal jött uralkodórétegről, a délről fölnyomult tiszta egyiptomiakról van itt szó, akik egyelőre kisebbségben voltak Gósen földjén és ezért féltek is az izraelitáktól (Ex. 1:9—10). Viszont érthető az is, hogy a kivonulás idején azok az egyiptombeliek, akik Gósen földjén együttlaktak volt az izraelitákkal (3:21—24, 12: 35—36), ajándékokkal látták el őket, rokonszenveztek velük. Ha figyelembe vesszük azt a körülményt is, hogy a harmincas évek óta folytatott jerikói ásatások eredményei szerint Jerikó városának a pusztulása Kr. e. 1407—1397 között kellett, hogy történjék, akkor az egyiptomból való szabadítás időpontja minden történeti valószínűség szerint Kr. e. 147 és USA között keresendő. Ki volt a „fáraó“! A „fáraó" egyiptomi szó (per a’a) jelentése — „a nagy ház“. Tehát körülbelül olyan kifejezés, mint ,,a magas porta, a török szultán, vagy „a szent szék", a római pápa neve helyett. Semmi különös nincsen abban, hogy a Biblia nem említi a fáraók nevét. A régiek tudták, az utókor elfelejtette nevüket. (Az alább közölt évszámokkal kapcsolatban vegyük figyelembe azt, hogy a tudomány ebben a távoli múltban általában csak megközelítő évszámokkal tud dolgozni, amelyeket a bizonyosan megállapítható dátumokhoz mér.) Az a régebbi felfogás, hogy II. Ramzesz alatt volt az elnyomatásuk és Mernefta (Kr .e. 1225—1215) idején a távozásuk, nem állhat meg, már csak azért sem, mert megtalálták Mernefta fáraónak egy diadaloszlopát, amely beszámol Szíriában viselt hadairól és ezen az oszlopon Izrael a legyőzött népek között van említve Kánaán földjén. Ha pedig akkor már ott volt, sokkal előbb el kellett hagynia Egyiptomot. „Mernefta diadaléneke“ egyébként arról is nevezetes, hogy ez az első biblián kívüli hiteles történeti említése Izrael népének, mint Kánaánban lakó népnek. Az elnyomás fáraói tehát I. Amenhotep (Kr. e. 1546—1528), I. Tutmózesz (1525— 1508), II. Tutmózesz (1508—1504) és utódaik voltak. Közülük nevezetes I. Tutmózesnek a híres leánya, Hatsepszut (1504—1482) királynő, aki III. Tutmózesz riválisa volt , éveken át. Benne láthatjuk azt a nőt, akiről Mózes születésével kapcsolatban szól a Biblia (Ex. 2:5 köv.). III. Tutmózesz (1501-től; riválisa nélkül 1482—1450), Egyiptom egyik leghatalmasabb királya lehetett az, aki alatt Mózes emigrációban Midién földjén élt. Ez a fáraó uralkodott oly hosszú ideig, hogy Mózes nem térhetett vissza Egyiptomba. Az exodusnak 11. Amenhotep idején kellett történnie, aki 1447-től kezdve uralkodott. Mindebből látható, hogy a Biblia elbeszélése nagyon jól beleillik az egyiptomi történeti keretbe. Az ásatások egyre több kézzelfogható anyagot hoznak napfényre és minél jobban rekonstruálhatóvá válik az ókori kelet története, annál több fény hull a Biblia lapjaira is és jobban el tudjuk olvasni azokat a sorokat, amelyekben a XIX. század leleni szobatudósai sokszor olyan alaptalanul és rosszindulattal kételkedtek. Bizony, „a kövek beszélnek“... Gyülekezeti munkában töltik nyári szabadságukat a tiszántúli teológusok Valamikor egészen 1893-ig — a debreceni „öreg“ kollégium diákjai nyári vakációjukat nem pihenésben töltötték el, hanem bejárták az egész Tiszántúlt, sőt még a távolabbi vidékeket is, hogy a jószívű adakozókat és gyülekezeteket felkeressék és pénzbeli és természetbeni adományt gyűjtsenek a Kollégium szegény tanulói számára, mert a Kollégiumban nagyon sok volt mindig a szegény tanuló. Ezt a gyűjtést hívták szupplikációnak, 1945 ősze óta ismét felújították azzal, hogy ősszel egy hétig gyűjtenek a Kollégium diákjai. Érdekes megemlíteni, hogy Mórica Zsigmondnak Rózsa Sándorról írt regényében is szerepel egy ilyen debreceni diák, aki eltévedt a szegedi pusztákon, találkozott Rózsa Sándorral s aztán a betyároknak „prédikálta“ a nagy 48-as eszméket 1848 nyarán. Kubitos-theológus Ezelőtt 10—20 évvel sok volt a segédlelkész, így a teológusok nyáron valóban pihenhettek, az ő esetleges szolgálatkészségük számításba nem jöhetett. Nem mondom, saját falujában vagy otthoni gyülekezetében rendszerint végzett alkalmi szolgálatokat mindenki szívességből, de az egyház hivatalosan nem sokat törődött a teológusok e nemű szolgálatával, anyagilag pedig támogatást sehonnan nem kaptak, nem is kaphattak, hiszen nagy számmal voltak állásnélküli segédlelkészek is, hogyan vehették volna akkor komolyan a leendő segédlelkészt?! A teológus pedig a gyülekezettel csak a három legáció alatt ismerkedett meg, már amennyire az ilyen alkalom egyáltalán alkalmas erre. Így bizony nem is volt akkor feltűnő, hogy az egyik teológus, aki közben a zeneakadémián hegedűszakot is végzett és kiváló zenész volt, nyáron beállt alkalmi munkásnak — kubikosnak — a budapesti hídépítéshez. Ez a munka pedig végzetesen eldurvította volna az ujjait. Még szerencséje volt, hogy pár nap múlva irodai munkára osztották be. Ma egészen más a helyzet. Lehet, hogy mások a teológusok is. Lehet, hogy komolyabban veszik a „tudományt“ is, mint a mostani középkorúak vagy öregek. De sokkal közelebb vannak az „egyházhoz“ is. „Nem az iskolának, hanem az életnek“ tanulnak, s lehetne megváltoztatni a régi latin közmondást. Új lelkipásztori típus születik Ma egyébként is kevés a segédlelkész, így bizony nagyon sok lelkipásztor egész éven át ki sem teheti a lábát a gyülekezetből, mint régen, amikor legalább az egyházi tanítóra hagyta a gyülekezetét. Sok lelkipásztor beteg, mások kimerültek, stb. Milyen jól esik akár kicsiny, akár nagy gyülekezet kifáradt lelkipásztorának, hogy legalább nyárra segítőtársat kap egy komoly teológus személyében, aki — ha már megvan alapvizsgája, vagyis túl van tanulmányai ferén — palástviselési jogot is kap a püspöki hivataltól. De nagy áldással van a gyülekezetre is az ilyen ifjú ember lelkes és lelki munkája, aki rendszerint friss levegőt visz a gyülekezetbe, amit olyan készséggel fogadnak. De milyen sok áldást jelent az ilyen szolgálat az ifjúra is, aki most kezdi a „tudományt“ a gyakorlatba átvinni, és észreveszi, hogy mit tud alkalmazni a gyülekezetben és a gyülekezet és a lelkipásztor nevelő hatása is tudatosan vagy anélkül is érvényesül, mi a helyes és mi nem őbenne. Sok csalódás, buzdítás vagy fékezés születik így meg: az elv és gyakorlat, az ideális és tényleges helyzet küzdelméből jön létre majd az új lelkipásztori típus, aki komolyabban veszi a teológiai tudományt és ezt nem öncélként, hanem az egyházi szolgálat érdekében teszi. Az is igaz, hogy már évközben is kaptak ízelítőt ebből: a teológusok elmentek a debreceni központi egyházi hivatalba, hogy megnézzék az ottani irodavezetést, számadásokat, anyakönyvezetést, stb. Résztvesznek a debrecenkörnyéki tanyai és vidéki gyülekezetek missziójában Az ötödévesek eljöttek a püspöki hivatalba, hogy fogalmat alkossanak maguknak arról, hogy milyen az egyházi felsőbb adminisztráció. Nyáron aztán mindezt megtapasztalják a valóságban. Nagyétvágyú gyülekezet Az egyik elsőéves teológus egy kis faluba került. A lelkipásztor régóta beteg, huzamosabb klinikai kezelés alatt állt. Most a kezdő ember nagy lelkesedésével végzi a szolgálatokat, próbálja pótolni az elmaradt dolgokat, de mivel itt sok mindent nem tud és nem tudhat, átgyalogol a szomszéd falu lelkipásztorához, ahol szakszerű útmutatást kap pl. arra nézve, hogyan kell elkészíteni a költségvetést, és hogyan intézze az egyházközség sokágú ügyvezetését. A leendő szenior pedig egy esperes mellett szolgál s így július és augusztus hónapokban nemcsak egy nagy egyházközség életét, hanem egy egyházmegye esperesi hivatala adminisztrációját is látja. Szeptemberben, amikor majd átveszi a szeniori hivatal vezetését — a szeniort a kollégiumi igazgató titkárának is lehetne nevezni adminisztrációs szempontból ,— egészen más nézőpontja lesz a saját hivatását illetően is. A másik teológus Kis Énekeskönyvet kért a püspöki hivataltól nagy számban, „mivel nagy étvágya van a gyülekezetnek a Kis Énekesre“ — írja ízesen. Nagyon bíztató jel az is, hogy eddig egyetlen lelkipásztor vagy gyülekezet sem panaszkodott az ifjú Timotheusok ellen és egyetlen teológus sem panaszkodott a lelkipásztorra vagy gyülekezetre. Csak egyetlen esetben történt meg, hogy amikor az egyik teológus és a lelkipásztor megkapta a kirendelést, a lelkipásztor is „félt“ ettől a teológustól és a teológus is más gyülekezetbe szeretett volna menni, mind a kettő azonban tapintatosan úgy fejezte ki aggodalmát, hogy a másik nem tudott róla. Pár hét múlva — ismét egymás tudta nélkül — mindkettő nagy örömmel jelentette: nagyon meg van elégedve. Szeptemberben, amikor bejönnek a teológusok, megkérjük majd őket, hogy mondják el őszintén tapasztalataikat: mit láttak, mit kaptak, mit adtak. Mi úgy érezzük, hogy a jövendő lelkipásztornemzedék nagyon komolyan készül hivatására, szeressük is őket nagyon és támogassuk őket mindenben. ( ér) Retik Iván nyilatkozata a svájci ifjától Reök Iván evangélikus egyetemes felügyelő és Vető Lajos evangélikus püspök hazaérkeztek kéthetes svájci útjukról, amelynek folyamán az öszszes jelentős svájci egyházi emberrel találkoztak. Az egyetemes felügyelő megérkezésükkor — többek között — a következőkben számolt be külföldi útjuk jelentőségéről: — Egyházpolitikánk helyességének döntő bizonyítékául svájci testvéreink azt fogadták el, hogy a katolicizmustól való elkülönülésünkkel egyidőben Magyarországon megizmosodott a protestáns összefogás. Nemcsak a református egyház, hanem a kisebb protestáns egyházak is egyértelműig és együtt járják ezt az utat. Mély benyomást keltett éppen az Egyetemes Egyháztanács emberei előtt, hogy az evangélikus egyház most nemcsak elméletekben és elvekben találkozott a testvéregyházakkal, hanem ennek az összefogásnak már gyakorlati gyümölcsei is vannak, mint például a most megalakult Bibliatanács. Megmondottuk és kötelességünk volt nyíltan megmondani azt is, hogy az új magyar állam nemcsak, hogy nem akadályozza, de támogatja is munkánkat. Templomaink nyitva, istentiszteleteink szabadok, bibliaköreink élénkek, lelkes missziói munka, élő hitű evangélizáció folyik szerte az országban. Különösen mély benyomást keltettek egyházi lapjaink, új könyveink, rádió-istentiszteleteink lajstroma. S Felelős szerkesztőnk gyásza. Lapunk felelős szerkesztőjének, Morvay Istvánnak családját ismét veszteség érte. Alig néhány hónappal édesanyjának halála után most feleségének édesanyja, özv. Kováts Ferencné hosszú szenvedés után 70 éves korában csendesen elhunyt. Az Új szerkesztői és olvasói résztvevő szeretettel Isten vigasztalását kívánják a gyászoló családnak.