Az Út, 1949. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1949-08-07 / 32. szám

2 Átrendezik a Kálvin-teret és teljes szépségében fogják látni Budapest műemlék-templomát A vidéken élő reformátusok legközelebb, ha a fővárosba jönnek, kellemes meglepetésben részesülnek. A Kálvin-téri templom néhány hónap múlva teljes szépségében megmutatkozik, megszabadul az őt körülvevő romos, szépnek nem mondható házaktól. A fővárosban ugyanis nagy iramban megkezdődött a forgalmasabb útrészek és terek átrendezése és szépítése, valamint ezek közlekedésének korszerűsítése. Milyen lesz a Kálvin-tér és a tér műemléknek számító, számunkra múltjánál és nagyságánál fogva igen értékes temploma néhány hónap múlva? Munkatársunk megtekintette az új Siálvin-tér kis modelljét, és megkértük az egyik tervezőmérnököt, magyarázza el olvasóinknak a tér átrendezésének jelentőségét. fokádis aszispor a templom körül — A tér legszebb és legmonumentálsabb épülete a templom — mondotta munkatársunknak a mérnök. — A templomot azonban a környezete elnyomta, elvette a levegőt tőle, s tulajdonképpen a nagyközönség csak a templom bejáratát és tornyát láthatta. Sajnos, az átrendezés áldozatokat követel. Le kell bontanunk a Kálvin tér 8. és 9. számú házakat, melyekben jelenleg a Bethlen Gábor könyv- és papírkereskedés, a Soli Deo Gloria Szövetség, a budapesti református egyházmegye hivatalai, több egyházi helyiség és számos üzlet van. A két ház helyén parkosított terület lesz, melyet árkádos oszlopsor vesz körül. Ez a művészien megoldott rendezés teszi egyedül lehetővé, hogy a templom teljes nagyságában és szépségében kibontakozhassál, és kiemelkedjék a tér zsúfolt házrengetegéből. Bizonyára nem érdektelen, ha ismertetjük olvasóinkkal a Kálvin-téren életbelépő új közlekedési rendet. A villamos megállóhelyek a rendezés után már nem a téren, hanem a térbe torkoló utcák sarkán lesznek. A gyalogközlekedésben is változás áll be: a gyalogosok ezentúl nem mehetnek keresztül a téren, hanem a tér szélén kell megközelíteniük az egyes utcákat. A rendezés híre máris nagy érdeklődést váltott ki a nagyközönség körében, mert az észszerű átrendezés szinte egy csapásra megszünteti a tér eddigi életveszélyes közlekedését. Tizenöt év is épül!... Természetesen több, mint egy évszázaddal ezelőtt, mikor megkezdték az akkori városszélen a Kálvin-téri templom építését, a tervezők és a városrendezők is nem gondolhattak arra, hogy néhány évtized múlva olyan óriási fejlődésnek indul a főváros, hogy maga a tér is kicsinynek bizonyul. Akkor még hinták és echós szekerek jártak az utakon és a járókelők is lassabban és kényelmesebben közlekedtek. De nemcsak a közlekedés volt lassúbb iramú. Az építkezés, is. Tizenöt évig tartott, míg felépítették a máig is egyik legnagyobb református templomot. A templom felépítése a magyar református egyház egyik leghősibb erőfeszítése volt. A főváros polgárai akkor annyira szegények voltak, hogy több éven keresztül szüneteltetni kellett a munkát. Hofrichter József építészmérnök tervei alapján felépített neoklasszikus stílusú, középtornyos templom 15 évi munka után 1830 augusztus 29-én nyílhatott meg, mikor az első istentiszteleten a főváros csaknem minden református polgára részt vett. Alig nyolc év telt el felépítése után, mikor borzalmas árvíz lepte el a főváros területének nagy részét. Az árvíz elől menekülők a templom csarnokában kerestek menedéket. Az árvíz azonban egyre jobban közelgett, a menekülők megkongatták a harangokat, mikor az árvíz a templom alapjait kezdte ingatni. ... hogy az árvíz összeszintse . A nagy áldozatok árán felépült templom nyugati oldala összedöféssel fenyegetett. Az árvíz elvonulása után azonnal megkezdték a templom újjáépítésére a gyűjtést. Az áldozatos hívek azonban még szegényebbek lettek, s három év is beletellett, mikor az árvíz sújtotta templom újjáépítése megkezdődhetett. Ma már a templomot nem fenyegeti árvízveszély, sőt a hatóságok most adják meg a méltó keretet a templom épületének. Az egész országban ismert templom, melynek fehérre festett belső architektúráját aranyozott stucco-díszek díszítik, közeljövőben teljes külső pompájában kerül a nagyközönség elé. Az echós szekerek eltűntek, a tér forgalmasabb lett, de a tér központjában egyre kiemelkedőbben bontakozik ki az az épület, amelyre már több, mint egy évszázada olyan jogosan büszkék a magyar reformátusok. (B T.) Megbocsátás Tegnap este, hogy az utolsó autóbuszra vártam, úgy megrohantuk a kocsit, melegtől fáradt és bágyadt hazautazok, hogy ketten vissza is maradtunk a nagy tülekedésben. Egy fiatal nő meg én. De ezen csak én sopánkodtam, ő nem. Ő tovább várt rendületlen, mintha csak látszólag keveredett volna közénk. Olyan más várakozás volt a tekintetében, és más, egészen más várakozás feszült nyugtalan ide-oda tipegéseiben. Ő úgy várt, hogy meg-megtorpant s maga elé meredt, aztán megrázkódott, megenyhült megint s csak merengett. Úgy merengett, hogy nagy elmerültségében engem észre sem vett... Akit várt a magas fiatalember, nagy léptekkel sietve érkezett. Az is igen elborultnak látszott, az sem vette figyelembe a közelségemet. Így hát el sem mentem s válságos perceiket még ott a várópad előtt ime, kilestem. Izgalmas volt a találkozásuk nagyon. Fájdalom, düh és keserűség izzott a férfi szemében. A lány sápadtan döbbent rá, szinte reszketett. — Ne értsen félre — lehelte —, épp csak mondani szeretnék valamit. — Tudom, hogy mit, megint nem hisz nekem... — De... hiszek... hiszek! — Akkor aiért gyötör, miért húzódozik tőlem?... Meggondolta magát? Másra vár? Kevés a jövedelmem? — Ó... nem, nemi — Akkor, akkor... hát valami titka van mégis, amit nem akar megosztani velem ... így hát hiába minden. Vessünk véget az egésznek. Nem teszek többet a terhére, meglátja. Mélyet, nagyon mélyet sóhajtott a szép szál, erős férfi s úgy roskadt le bánatosan a padra, mint egy nagy beteg. — Ma utoljára! — legyintett maga elé reménytelenül — Mit is beszélgethetünk még utoljára ... — Sok mindent — sóhajtotta viszsza a lány —, ha úgyis elválunk örökre... Én már nem is sírok ezen ... pedig az életem szomorúbb lesz, mint a magáé. Mert én egyedül vagyok, senkim sincsen. De magának vannak szülei, testvérei, akik majd megvigasztalják és elfelejtetnek engem... Akik majd megmagyarázzák, hogy úgyis érdemtelen lettem volna a nevére, mertbehunyta a szemeit, öszszekulcsolta két kezét és várt egy pillanatig) ... mert nekem priuszom van... A férfi mozdulatlan maradt s erre könnyesen, akadozva, nagykeservesen mondta tovább: — Ez az a titok, amiről eddig nem beszéltem... Ez volt, amit halogattam ... ezzel vártam. Pedig itt nem ismer senki, nem tudhatja a „múltamat“ s az ügyészségen már meg is semmisítették az iratokat..." De én mégis meg akartam vallani, hogy lásson engem, hogy annak az egy esztendőnek a történetét is ideteregessem ... Aztán gondolkozzon és ítéljen! ... összetartozhatunk-e, ha nekem ez az emlékem?... — ... Fiatal, elhagyatott voltam nagyon. Már nem éltek a szüleim és az egyetlen testvéremhez sem fordulhattam. Nagyon messze volt tőlem. Annyit tépelődtem akkor... tegyem, ne tegyem?... És éreztem, hogy másként kellene, de mégis úgy tettem. Most már tudom, hogy akkor nem én kormányoztam az életemet. Akkor boldogtalan voltam és gyönge, tehetetlen. Akkor azt hittem, hogy senki sem jó hozzám, én miért legyek kíméletes az emberekhez? Hogy mindenki gonosz és tipor engem, akkor én is rossz leszek. Megtettem és nagyon sokat szenvedtem ... Mondhatatlan nagy bánatomban úgy vágyódtam meghalni. Azt hittem, már minden késő. De élnem kellett ott a rácsok mögött, a többi megtévedt beteg lélekkel, akiknek olyan sötét volt a nézésük s olyan komor volt a beszédjük, hogy féltem tőlük. Féltem, hogy én is ez maradok és akkor félelmemben elkezdtem imádkozni... Kértem Istent, mindennap kértem, vezessen onnan ki és hogy aztán megpróbáljak ép lélekkel élni... — És lassan meg is gyógyultam ott. Már nem volt sötét a bűzös börtön, már ragyogtak a falak. Nyugodtan aludtam és boldogan ébredtem minden reggel. Tudtam. Valaki megbocsátott. Ez az a bocsánat, az evangélium. Már nem dacoltam senkivel, már csak mosolyogtam. Az idő gyorsan telt aztán, nemsokára tavaszodott s már csak hetek választottak el a szabadulásomtól. Akkor igen megilletődtem, búcsúzkodni kezdtem. Egyenként búcsúzkodtam társaimtól, hol a sétákon, hol a munkateremben. Sorra öleltem őket mind és arra kértem, hogy béküljenek meg ők is... akikor magukra találnak... * —o— — Befejezted? — nézett fel a férfi s láttam, hogy ő is könnyezik. — Ó — mosolygott a lány —, még annyit tudnék meséln: erről... — De mára elég! — mondta csendesen a férfi és gyengéden, végtelen gyengéden felemelte a leány arcát maga felé... Mehetünk?... — Hová? — rezzent fel a leány. — Hová? ... Haza kísérlek ... Zárva van már a kapu. S most végre nem veszekedünk és megbeszélhetjük az úton az esküvőnket is... — Óh!... — Mert itt az ideje, hogy az iratokat végre előkeressük és házassági tanuk után nézzünk. — De hiszen . .. vallomásom még nem fejeztem be ... még meg sem mondtam, hogy mi volt a vétkem... — Majd elmondod feleségkorodban, akkor több időnk lesz hozzá! Ha Isten éltet, még vagy félszáz esztendeig hallgathattak. Nagyot kacagtak ezen, fiatalosan, egészségesen, boldogan és a bocsánat békességétől felszabadultan. Aztán gyorsan egymásba karoltak és nekilendültek az útnak. Árkossyné Szabó Margit „Magyarországon az egyház megújulása ■eikBzelfti a reformáció mireseit“ — H. B Centz amerikai református lelkész nyilatkozata ■— A református egyház vendégeként három napja Magyarországon tartózkodik H. B Centz csikágói református lelkész, a bostoni egyházkerület volt moderátora (püspöke). Most egy éve is Magyarországon járt és nyilatkozatai szerint mély hatással volt reá a magyar protestantizmus megújulásának látványa. Most a következőket mondotta első benyomásairól: — Szemmel látható az a haladás és új élet, amely 1948 nyara óta is Magyarországon minden tekintetben megmutatkozik. Új épületek és helyreállított hidak a legszembetűnőbb bizonyságai az újjáépítés sikerének, de szemmel látható a lakosság életszínvonalának emelkedése is. Az emberek úgy járnak-skelnek az utcákon, hogy arcukon meglátszik: célja és terve van munkájuknak. — Különös öröm számomra, hogy az egyház olyan megújulását láthatom, amely megközelíti a reformáció méreteit. A hívő protestánsok számára — bibliai szóval — ez valóban „a kellemetes*idő“. Krisztus az írás szerint azért jött, hogy „jót cselekedjék és felszabadítsa az elnyomottakat“. Büszke vagyok rá, hogy magyarországi hittestvéreim és lelkésztársaim Mesterünk szellemében tudták elfogadni az időhívó Szavát. H. B. Centz tíz napig marad Magyarországon. Az a szándéka, hogy keskenyfüm felvételeket készít a protestáns nyári konferenciákról és az egyházi élet jellegzetes eseményeiről. Ezeket akarja bemutatni az amerikai protestánsoknak, a magyarországi egyházi élet szabadságban kibontakozó életének bizonyságául. Miről ismerhető fel a keresztyén ember ? Ezt a kérdést vetettük fel „az Út“ pünkösdi számában Fekete Sándor: „Földreért Jézusunk van-e?“ c. cikke nyomán. Kértük olvasóinkat, hogy pályázat formájában válaszoljanak a kérdésre. A beérkezett pályázatokat szerkesztőségünk felülbírálta és a következőképpen döntött: I. díjat nyert s egy esztendeig ingyen kapja „az Út“-at: Pásztor Laijosné debreceni előfizetőnk; II. díjat nyert s félévig kapja „az Üt“-at: Stirling Gertrud, budapesti előfizetőnk; III. díjat nyert s negyedévig kapja „az Üt“-at: Putnoki Ferencné makói előfizetőnk. Stickelberger elbeszélése» Ziska, a kehely hőse Fordította: K. Qy. (i.) „Testvéreim az Urban! Négy éve már annak, hogy az Antikrisztus zsinata elégette azt a szent férfiút, aki nekünk a Krisztushoz vezető utat megmutatta. Ugyanazon a helyen azóta már másodszor is kigyúlt a máglya, a jámbor Prágai Jeromosé. A zsinat legutoljára elrendelte, hogy az Istenben boldogult angliai Wicliff holttestét is ássák ki: tűz enléssze meg megavult csontjait a tanítómesternek, aki a mi mártírjainkkal az igaz utat megismertette. Mora futott át a tömegen, mint valami távoli menydörgés. A lovag tovább beszélt. „Nem vesztegettünk el egy arasznyi időt sem. Azóta a négy artikulus közös kincsévé lett népünknek: Isten igéje szabadon hirdettetik, részesül a Krisztus vérében minden igaz keresztyén, az egyháziak elvesztik világi uralmukat, gátat vetettünk a nyilvánvaló bűnöknek mindenkivel szemben, legyen az király, avagy szolga!“ A tömeg helyeslően zúgott. „Városainkból kiűztük a papokat, a paráznaság fészkeit bezártuk, a táncot eltiltottuk. A királynő velünk tart, a király pedig hallgat reá, amikor éppen ...“ Itt a szónok köszörült egyet torkán. „Amikor éppen nem gyógyítgatja borivással ,gyulladt máját!“ — vágott közbe az egyik hallgató kotnyelesen. „Ámde most fordult a kocka. A császári fivér fenyegetőzik. Már ez is elég volt arra, hogy Prágában újra helyreállítsák Babilon uralmát. A papok és a barátok már be is vonultak a fővárosba — Ruffiana és csőcseléke sem késik már sokáig ...“ KI LEGYEN A KIRÁLY? A tömeg ismét feldühödött, Isten törvényének népe mozgott, fegyverei csörögtek. Húsz Miklós folytatta: „Szerte az országban is megérezték ellenségeink, hogy más szelek fújnak és ma már mindenfelé felütik fejüket. A misepapok és a barátok bujtogatnak. A határ mentén, ahol a császári sereg bevonulását várják, összefogdossák testvéreinket, megkínozzák és megölik őket. Érzésünkre jutott, hogy a huszitákat istállókba zárják és aztán rájuk gyújtják!“ A tömeg eddig lélegzetvisszafojtva figyelt. Most azonban bősz üvöltésben tört ki belőlük a gyűlölet, mintha egy sereg vadállatot korbácsolnának. A lovag hatalmas hangja csendesítette le a felháborodást: „El akarják rabolni tőlünk a kelyhet! Tűrjük ezt?“ „Soha!“ — zúgott a felelet, mintha egyetlen szál mondta volna. Gyanús fényben lobogott tízezrek szeme. „Tűrjük-e továbbra is ennek az istentelen királynak uralmát, akit a németek, mint a birodalom megalázóját és becstelent letettek, lökjétek le a trónról ezt a részegest, aki méltó testvére a hitszegő Zsigmondnak, válasszunk magunk közül való királyt!“ Az embererdő még viharosabban zúgott, mint az imént: „Új királyt, királyt a választott népnek !“ Közbe-közbe már nevek is hallatszottak. A szónok a hangzavarból innen is, onnan is a saját nevét hallotta. A becsvágyó vezér keble dagadni kezdett. Most, vagy soha, — itt a pillanat, hogy a gyökerestül felforgatott nemzet urává lehessen! Ekkor egy kéz nehezedett vállára. A nagy zajban észre sem vette, hogy egy egyszerű vaspáncélba öltözött szikár férfi állt melléje. A tömeg azonban máris észrevette: „Ziska!“ Mint a nyílzápor sürítése, hasított át a jégen ez a név. • Húsz Miklós sápadtan fordult a Félszemű felé. A lehető legroszszabbkor jött! Hasztalan próbálta tekintetét kifürkészni: nem olvashatott abból semmi jót tervei számára. Ziska most egyetlen kézmozdulattal csendet teremtett a nép között. Hangja nem csengett olyan erőteljesen, mint a lovagé. De szavai metszettek, mint a kés: „Testvérek én Prágából jövök. Nagy dolog történt. Megeresztett kantárszárral nyargaltam ide, hogy még a gyűlésetekre ,idejében ideérjek a hírrel — nézzétek habos paripámat!“ „Az Újváros tanácsát a kehely ellenségeiből állították össze. Ez a tanács a mieink közül néhányat vasre veretett. Erre mi összegyülekeztünk az István-templom előtt. Zárt ajtókat találtunk. A zárat lefeszítettük, behatoltunk a templomba, megsemmisítettük a bálványképeket. Azután Úrvacsorát vettünk, hogy az Úr velünk legyen és rendezett menetben az újvárosi városháza elé vonultunk. Selau János, a maria-schnee-i prédikátor vitte előttünk a kelyhet. Rövid beszédben követeltem, hogy az elfogott testvéreket bocsássák szabadon. De hiába: egy pápás az erkélyről gúnyosan viszszautasította kívánságunkat. Még beszél, mikor egy kő repül alá, melyet közvetlen mellőle dobott le valaki és kiüti a kelyhet a papunk kezéből. Szent harag fogja el erre seregünket. Berontunk a kapun, fel a lépcsőn és a polgármestert a tanácsurakkal együtt kihajítjuk az ablakon, bele a mieink lándzsáiba. Mindez néhány pillanat alatt megy végbe.“ A tömeg lélegzetvisszafojtva hallgatta a hírt. Húsz Miklós szemei lángoltak: — „Mit szólt ehhez a király? „A király?" — Ziska lassan szűrte a szót. — „A királyt erre a hírre megütötte a guta.“ „Meghalt?“ „Meg.“ Vadul kiáltott fel mellette a lovag: „Vencel király meghalt. Csehek, válasszatok új királyt!“ A tömeg tombolni kezdett. A nemes úr szava ezerszeres visszahangra lelt: „Huszita királyt!“ A Félszentt hangja élesen süvített bele a hangorkánba. A nép elnémult. Újra a vezér kimért szava hallatszott, szenvedélymentesen, mint valami próféta szava: „Királyt akartok? Halljátok meg testvérek, mit mond a Szentírás, amely a mi törvényünk." Behunyta szemét és folyékonyan, mintha olvasná, minden gondolkodás nélkül mondta. (Folytatjuk) 1949 AUG. 7—18