A MTA V. OSZTÁLYA BIOLÓGIAI CSOPORTJÁNAK KÖZLEMÉNYEI 1. KÖTET (1957)
1957 / 1. szám - TÖRŐ IMRE: A Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Csoportjának 1956. évi titkári beszámolója
A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA BIOLÓGIAI CSOPORTJÁNAK 1956. ÉVI TITKÁRI BESZÁMOLÓJA 3 fában, a szervezetnek a sejtes formát nem mutató anyagára hívták fel a figyelmet és a dialektikus materializmus alapján mutattak rá arra, hogy a sejtpatológiai szemlélet egyedül nem nyújthat kielégítő magyarázatot az élő szervezet megismerésére. Ezek a tételek azokat a törekvéseket foglalják magukban, melyek az élő struktúrák megismerésének érdekében mindjobban általánosakká lesznek. A technika haladásával megváltozott a vizsgálódás dimenziója. Amikor a szabad szemmel történő vizsgálódás helyébe a nagyítóval történő megfigyelés lehetősége lépett, megismerték a sejteket mint élő egységet. Az extracelluláris élet nem került a mikroszkópos dimenzióban megfigyelés alá, nem volt meg erre a lehetőség. Az elektronmikroszkópia, a szubmikroszkópos szerkezet, a struktúrkémia fejlődése az anyagszerkezet új tanának reflektorában, ahol a sejtek mint óriás komplex egységek, bonyolult szervezetek jelennek meg, kisebb strukturális egységek kölcsönhatásában keresi az életjelenségek magyarázatát függetlenül attól, hogy az a sejten belül, vagy a sejten kívül van. Élő anyag nemcsak az intracelluláris, hanem az extracelluláris protoplazma is és a modern vizsgálómódszerek segítségével igazolódott be, hogy a szintézis és bontás, mint az életre jellemző ellentétes folyamat egysége nem szükségszerűen a sejtes formához kötött. Éppen ezért a sejtelmélet eredményeit tovább fejlesztve azontúl az élő anyag törvényszerűségének a kutatása jelenti az élő struktúra kutatásának további útját. Erre a nagy jelentőségű, de a celluláris szemlélet egyeduralmának hatása alatt nem tudatosított nagyjelentőségű kérdésre mutatott rá és foglalt állást Lepesinszkaja, de sajnos ezeket az állításait egyrészt túlzásba vitte, másrészt ezeknek alátámasztására nem igen sikerült kísérleteket végzett. Kísérleteit már többen utánavizsgálták, de azokat megerősíteni nem tudták. Mindaddig, amíg ilyen nagy horderejű állítások nem nyugszanak meggyőző kísérleteken, érthetővé teszi általában a kutatók idegenkedését. Ezek a tények azonban nem változtatják meg azt, hogy a sejtkutatás mellett a továbbiakban az élő anyagkutatás fog különösen biokémiai módszerekkel folyni és nem jelenti azt, hogy a Lepesinszkaja-féle kísérletek helytelenségének bebizonyítása után lekerüljenek a tudományos kutatások műsoráról, hiszen a kérdés már Lepesinszkaja kutatásai előtt is mindinkább előtérbe került. Mindezekkel a kérdésekkel azért kívántam kissé bővebben foglalkozni, mert egészségesen kell látnunk a kritikának és a vitáknak a szükségességét és aláhúzni a tudomány haladásának a szemmeltartását. Nem volna helyes, ha valaki ezekből azt a következtetést vonná le, hogy csak a régi utak a követhetők és az újra való törekvés nem ambicionálható. Mindig helytelen volt a tudomány életében, ha erőszakosan, személyi tanításokhoz kötötten igyekeznek nem megalapozott elméleteket elfogadtatni, mert ez egyrészt a kutatók elkedvetlenítéséhez és az új keresésének — mint veszélyes kutatási zónának — a feladásához vezet. E területen azt mondhatjuk, hogy a Lepesinszkaja-féle kísérletek — bár sok vitára adtak okot — nem okoztak különösebb zavarokat, mert az elmélet, túlzásai ellenére is, a benne rejlő helyes 1.