Schopenhauer, Arthur: A becsületről és a párbajról (Budapest, 1894)
BEVEZETÉS. Ha az élet virágjában levő ifjút látunk a halál karjai által körünkből váratlanul, a természet rendjével merő ellentétben kiragadtatni s ezzel megsemmisülni hasznos dolgokra vállalkozó erőt, szorgalommal felhalmozott ismereteket, magasra, nemesre törekvő akaratot, a szülők reményét, a nő büszkeségét és a serdülő gyermekek egyedüli támaszát, meghatottan állunk meg a ravatal előtt s fájdalmat érezünk még akkor is, ha az elköltözött más viszonyban nem állott hozzánk, csak annyiban, hogy ember volt. E fájdalom alapja a részvét egyfelől, és az önzés másfelől; ez utóbbi annyiban, hogy az előttünk feltáruló gyászos esetben saját emberi sorsunk bizonytalanságát ismerjük fel, mely ellen egyikünk sincs megvédve. És mégis alig távoztunk a frissen felhantolt sírtól, nyugalmunk csakhamar helyre áll, mert okozta legyen a korai halált akár betegség, akár véletlen szerencsétlenség, vagy más el nem hárítható ok, épen az okozat és ok közötti kapcsolatnak szükségszerűségét tudva, ez esettel, mint el nem hárítható bizonyos törvényszerűséggel, időről-időre visszatérővel, tehát szükségszerűvel ki tudunk engesztelődni. Benne Isten akaratát, vagy a sors végzését, tehát mindenesetre egy ellenállhatlan felsőbb hatalom működését véljük felismerni, mely előtt saját tehetetlenségünk érzetében meghajlunk ; s ha elmondtunk egy hosszabb vagy rövidebb fohászt, álljon ez bár csak egy öntudatra sem jutott mély sóhajból: a béke és nyugalom csakhamar visszatér szívünkbe. Nem oly könnyen fogunk napirendre térni, ha a ha-