Szekfű Gyula: Három nemzedék egy hanyatló kor története (Budapest, 1922)
Az első kiadás előszava
a Nyugathoz hasonló legszélesebb alapokon épült fel, de az új társadalmi épületben itt is, ott is repedés és hasadék észlelhető, jeléül annak, hogy itt heterogén erők egyidőben működtek... A hiányok kitöltése, az akadályok leküzdése csak szervezett munkával valósítható meg, hogy pedig erre a modern alkotmányos állam hagyományos gépezetével és kapitalista gazdaságával képes lesz-e, ez a jövő nagy kérdése nemcsak Magyarországra, de az egész széttépett európai közösség minden államára nézve.“ A szűkebb magyar olvasóközönségnek szánt előszóban kimutattam liberális történetfelfogásunk alapvető hibáit, a valódi magyar nemzetiségtől eltéréseit, nyíltan szólottam a „huszonöt év óta rajtunk uralkodó dekadenciáról“ és az uralkodó politikai felfogással szemben konstatáltam, hogy az „alkotmányos állam mai formájában nem képes a nemzeti élet minden terén döntően közreműködni, munkája tehát feltétlenül kiegészítendő a nemzeti erőknek társadalmi és gazdasági szervezkedése által.“ Három évvel ezelőtt, a liberális illúziókba burkolózó magyarság e szavakat idegeneknek találta, visszhang reájuk alig kell, ha annak nem veszem, hogy némely polgári-radikális kritikus megbámult miattuk, mint valami özönvíz előtti konzervatív őslényt. Munkám alapgondolatával, hogy a magyarság, története egész folyamán, integráns részét képezte a keresztény-germán kulturális közösségnek, senki nem tarta érdemesnek foglalkozni. Azóta a magyar világ nagyot változott... A liberális korszak szigorú megítélése nem választhatja többé két ellenséges táborba a nemzetet, mert immár