Wiener Ferenc: Az osztrák munkásosztály szabadságharca (Budapest, 1934)

Február 6... Nyugtalan fojtott izgalom nehezedik a telkekre. A politikai feszültség már-már elviselhetetlen. Igaz és rémhírek kergetik egymást. Puccsról, a városháza megszállásáról, tömeges letar­tóztatásról beszélnek.­­Este az ifjúsági front kerületi gyűlésén vagyunk. Illegális gyűlés, a már megszokott elővigyázati intézkedésekkel: a kapu­ban, lépcsőházban és bejáratnál őrök állanak. Ha rendőr jön,­­ dalolni fogunk. A februári fölkelés alatt nagy szerepet játszó városi ház­ban gyűlésezü­nk. A zsúfolásig megtelt teremben fojtó hőség uralkodik. A 18—25 esztendős fiúkból és lányokból álló hallga­tóság haragos, izgalmas elégedetlenséget, türelmetlen cselekvő­­vágyat kifejező közbeszólásokkal kíséri az előadói beszédet. Az előadást szenvedélyes vita követi. Mindnyájan érezzük a közelgő vihar előszelét. A végső dön­tés küszöbén állunk... A közel 20 felszólaló közül kettőnek a szereplése felejthetet­len marad számomra. Az első: hatalmas, szélesvállú sportedzett fiú. Kitűnő szó­nok. Nagy hévvel beszél. Egy-egy mondatát lelkes taps kíséri De a taps részegít. Tehát fokozódik a tüzes támadás. „Már közel 10 hónapja várjuk a csatára hívó szózatot. Most már bizonyos, hogy a pártvezetőség fél a harctól. Kerüli a döntő küzdelmet. Ennek a következménye, hogy a munkások nem is akar­nak, már nem is tudnak és nem is fognak harcolni. Ne várjunk tehát tovább. Fogjunk fegyvert. Kergessük el a fasisztabandát. Vegyük át a kormányt és alapozzuk meg a parasztok és munkások uralmát.“ _____ A másik szónok a munkanélküliek sápadtarcú típusa. Nyu­­godt megfontoltsággal beszél. Minden mondat u­tán akadozó szünetet tart. Közepes szónok. Nem tud lelkesíteni. „Igaz, a múlt év márciusa óta húzódik a válság. A mi lelkünk is háborog. Tele vagyunk kétségekkel. Miért nem támadtunk, ami­kor kikapcsolták a parlamentet? Föloszlatták a Schutzbundot? Be­tiltották­­az Arbeiter-Zeitungot? Miért várunk? De azért a felelős­ségről se feledkezzünk meg. Mi lesz a harc következménye? Nem egyesítette volna-e támadásunk az egymással, a koncért és ura­lomért hadakozó barna és Heimwehrfasizmust? Nem verték volna-e le egyesült erővel a közös ellenséget, a munkásosztályt? Nincs meg­bízásom rá, nem is az én feladatom, hogy a pártvezetőség cseleke­deteit, elhatározását védelmezzem, vagy megmagyarázzam. De nem

Next