C. R.: A háborús nagyhatalmak. Szerbia és a szerbek (Budapest, 1915)
gyakran a bolgár cárnak, gyakran pedig a császárnak teliesítettek hadi szolgálatot. Ezekben a harcokban, amelyekben a bizánciak ismételten felhasználták a jelenlegi Románia és Dél-Oroszország vidékeiről a román törzseket, a Balkán-félsziget országaiban az egykori görög kultúra maradványai is megsemmisültek. A tizenkettedik században a távolabbi Keleten lakó szerbek vezetőinek az a törekvése, hogy a törzsekből állami szervezetet alkossanak, sikerrel járt. Nemanija István 1165-ben a szerbek királyává koronáztatta magát s az új állam nemsokára Bulgária felett túlsúlyra jutott. Dusán István uralma alatt (1331—1355) a szerb állam a jelenlegi Szerbián kívül Macedóniát, Albániát, Teszáliát, Epiruszt és Bulgáriát is magáénak mondhatta. Amennyiben a bolgárok és a szerbek ezekben az időkben a barbárság nívója fölé emelkedtek, a görög-bizánci kultúra befolyása alá kerültek. A kereszténységet a görög szertartás alapján vették fel és írásuk is a görög után idomult. Azonban ez a kultúra sokkal kevesebb hatással bírt reájuk, mint a római kultúra a nyugati államok népeire, mert a görögök a kelettel való harcban egyre jobban pusztultak. Ezért a szerbeket és a bolgárokat még a tizennegyedik században, amikor a román, a germán és a keleti szláv népek már a gyors kulturális fejlődés útján voltak, meglehetős kezdetleges kultúrfokon látjuk. — 4 —