Az Aero, 1923 (10. évfolyam, 1-7. szám)
1923-03-15 / 1-5. szám
2 Déltirolban. Irta : ANDERLE KÁROLY, főrepülőmester. Még fiatal voltam, úgy korra, mint rangra, amikor a harctérre kikerültem, de azért az «öregek» nem éreztették velem szemben azt a mellőzést, amiben minden fiatal repülőnek része volt, amíg őt az «öregek» magukhoz méltónak nem tartották. A kényes és nehéz feladatokban az első időben nekem is volt részem és így nem lepett meg, amikor egy tavaszi nap délutánján, amidőn az előrehaladott idő és rossz időjárás miatt senki sem gondolt már repülésre, parancsot kaptam, hogy gyorsan öltözködjem, mert még a sötétség beállta előtt haza kell kerülnünk. (T. i. repülőterünk a kies brixeni völgykatlanban éjjeli leszállásra nem volt alkalmas). Maga a tulajdonképpeni feladat csak az indulás percében esett érzésemre, így tehát igen csodálkoztam, amikor öltözködés közben azt láttam, hogy a fegyvermester a gépfegyvert a startra kész gépről leszerelte. Közben azonban a megfigyelő már felöltözve hozzám jött és végre tájékoztatott utunk valódi céljáról, irányáról, azaz, hogy bombázni megyünk. A gépfegyvert tehát súlycsökkentés miatt szerelték le, hogy a gép így kellő időben, kellő magasságot érhessen el. A megfigyelőt még arra kértem, miszerint a bombákat a századunknál uralkodó szokástól eltérőleg dobja le, amibe ő minden további nélkül bele is egyezett. Elindultunk. Gépem az erős ellenszélben az Éisak völgyén végig nagyon szépen emelkedett és így mindjárt célom felé tarthattam anélkül, hogy a kellő magasság eléréséért a repülőtér fölötti keringésre kellett volna időt fecsérelnem. A hegylánc peremére kiérve, nyílegyenesen a híres «Rosengarten»-csoportnak tartottam, amely éppen az élénk pirosból az izzó réz színébe átcsapó isteni színpompáját készült levetkőzni, míg a közelgő est a völgy zöldjét és a környező hegyeket kék és lila árnyékkal fátyolozta be. Olyan fenséges látvány ez, amely nemcsak az idegent, hanem még a környék lakosságát is lenyűgözi ; ha pedig valakinek még alkalma nyílik mindezt felülről szemlélni, az egy életre terjedő emléket visz magával. Éreztem és tudtam, hogy akkor és abban az élvezetben csak kettőnknek volt részünk, mert Bozen és könyéke — az idegenek ezreit ez a természeti színjáték vonzotta ide — felhők alatt volt. A népmonda szerint ott fönt a földi törpék királyának, Laurinnak rózsakertje állott és az Alpok izzása emléke annak, hogy valamikor a kopár sziklák között a törpék királyának rózsái tündéri szépségben pompáztak. Gépem nem mutatott érdeklődést a természet szépsége iránt és engem is felrázott a szemlélődésből. Alattam a Karrer See, ez az örökké kék tengerszem, azután a Karrer Pass, majd lassan Moena, Cimon della Pala mellett Rolle Pass és a célunk S. Martino di Castrozza alatt M. Fratazza terültek el. Megállapodásunkhoz híven a megfigyelő megmutatta a célt, amelyet habár a völgy már igen árnyékba borult — könnyen felismertem. Igyekeztem pontosan föléje kerülni és tolóreteszemet félrehúztam. 3SOO m, magasan voltunk. Az első nekiröpülésem nem felelhetett meg, mert a megfigyelő intett, hogy ismételjem meg. Nagy körívet írtam le és mégegyszer a gép hossztengelyébe hoztam a célt. Éreztem, amint a bombákat gyors egymásután a tolóajtón leengedi, azután gyorsan felkelt és éreztem, amint kihajolt; hátra nézve láttam kezében a fényképezőgépet, amelyet olyan gyorsan rántott vissza, mintha kígyó csípte volna meg. Nekem sem kellett több, eszembe jutott a hiányzó gépfegyver és hátam mögött éreztem az ellenséges gépet. — No, ha most nem is a török félholddal, mint egykor Dugonics, de a Savoja csillaggal zuhanok a mélységbe, mert én nem hagyom magam, így is, úgy is végem van és ösztönszerűleg arra gondoltam, hogy nekirontok az ellenséges gépnek. Körülnéztem, sarkon fordultam — nem láttam semmit. Hol ? hol ? A megfigyelő lefelé mutatott. Persze az ellenség— mint oly gyakran — a gép aljába lopódzkodott és onnan szedné le prédáját. Forogtam szárnyam élén, mint az orsó, de sehol semmi. Hol ? hol ? és ismét kérdőleg intettem a megfigyelőnek, amire egy lapot nyomott a kezembe, amelyre alig kivehetően «Getroffen» volt reá írva. Nos ez az egész ? hiszen akkor már is mehetek haza s dacára a megkönnyebbülésnek, csak akkor éreztem úgy igazán szívem dobogását torkomban.. Körülöttünk minden hamar elcsöndesedett. Az ő öröme — és mit tagadtam — az én ijedtségem is csillapult. Ha látom az ellenséget és ha mindjárt rossz is a gépfegyverem — ami ugyanaz, mintha nem volna — nem olyan borzalmas, mint a láthatatlan és ismeretlen veszély. Az út hazafelé gyorsan telt el és az egyszerre meginduló erős ágyúzás által mintegy széjjelszakgatott felhőkön át való bukdácsolásból állott. A Rosengarten-Gruppe már mogorván, szürkén a felhőkbe burkolódzva meredt ránk, mintha haragudott volna az általunk rendezett tűzijátékért. A fő cél az volt, valamiképpen a felhők alá kerülni anélkül, hogy egy-egy sziklának neki repüljünk. Ez hál’ Istennek sikerült is, a baj csak ott volt, hogy erős hátszéllel jöttem a repülőtérre és madaram nem állott meg, hanem felfutott és jobbszárnya a kovácsműhelybe ütközött. Az «öreg» — aki ilyesmit szó nélkül sohasem hagyott — megjegyzés nélkül hallgatta szokásos jelentésemet, mert kivételesen belátta, hogy nem tehettem a balsikerű leszállásról és csak akkor húzta le a szája egyik szögletét, amikor a megfigyelő a munícióraktár felrobbantását jelentette, nem hitte el olyan hamar. Másnap reggel mit sem sejtve a repülőtérre mentem, hogy a fényképésznek egy album díszítésén segítsek. A tisztek és legénység egy-egy csomóba verődve tárgyaltak valamit. Amint az úton közelükben elhaladtam, magukhoz intettek. Volt megfigyelőm vált ki közülök és megmutatta azt a táviratot, amit röviddel előbb kapott kézhez, amelyben Heeresgruppen kmd. C. v. Hötzendorff személyesen igazolta elért eredményünk teljességét. Körülbelül másfél évre rá néhány napot a levicei kórházban töltöttem. Az ottani főorvos mellé egy GRÄFF STIFT HIRSCH HUGÓ Budapest, VI., Jókai-tér 3. Telefon : 149-62 AP RO 1—5. sz.