Czukrászok Lapja, 1935 (24. évfolyam, 1-16. szám)

1935-01-01 / 1-2. szám

4. oldal. CUKRÁSZOK LAPJA 15 főnyi elöljáróságban hat taggal, tehát kisebb­ségként lennének képviselve. A hatos bizott­ság ezt a javaslatot elfogadhatónak találta és erről az ugyanazon napon tartott elöljárósági ülésen is ebben az értelemben tett jelentést. Ezt a megoldást — mint erről az ipartestület hiva­talos lapja is beszámolt — az elöljáróság is elfogadhatónak állapította meg, azzal a korláto­zással, hogy beleszólást tartott fenn a beválasz­tandó új elöljárósági tagok személyére nézve. Azok a kartársak, akiknek az ipartestületi életről vallott felfogásával mi is egyetértünk, az­óta bejártak az ipartestületi értekezletekre. A rendiz­úli közgyűlés óta eltelt több mint három hónap alatt — fentiekre való tekintettel — nem türelmetlenkedtek, mindössze azt kérték, hogy a kisebbségnek szánt tagsági helyeknél a sze­mélyi korlátozástól tekintsenek el, illetőleg járuljanak hozzá ahhoz, hogy az elégedetlen kar­társak elgondolásait, mint kisebbség, az elöljáró­ságban azok a kartársak képviselhessék, akiket ők azok képviseletére a legalkamasabbaknak tartanak. t­öbb mint három hónap telt el a rendkívüli közgyűlés óta. Alig pár héttel állunk a kötelező évi közgyűlés legvégső terminusa előtt. Hiába vártuk eddig, hogy a békés megegyezés realizá­lására, illetve annak megnyugtató előkészítésére bánni is történjék. Ilyen körülmények között az évi közgyűlés küszöbén indíttatva éreztük magunkat arra, hogy beadvánnyal kérjünk színvallást a tisztelt Elöljáróságtól. Ezen célból írásban kérdeztük meg, hogy a kisebbségi képviseletre nézve fen­tebb ismertetett ígéretét fenntartja-e és eltekint-e a személyi korlátozástól. Egyben megjelöltük benne azt a módot is, amellyel — igenlő válasz esetén — az elöljáróság ilyen felfrissítését na­gyobb harcok nélkül, közösen és békésen meg­valósíthatónak tartjuk. Ezen előzmények után kartársaink érthető meglepetéssel vettek arról tudomást, hogy ugyanaz az Ofner Andor kartárs, aki a mai vezetőség részéről a hatosbizottság egyik tagja volt és ugyanaz a Tolnay Lajos kartárs, aki a megegyezés gondolatának elindítója és a veze­tőség részéről a hatosbizottságnak szintén tagja volt, a legutóbbi elöljárósági ülésen eddigi állás­­foglalásuktól és nyilatkozataiktól eltérően azt jelentették ki, hogy az eddigi tárgyalás csak magánügy volt, de nem óhajtják és nem is ja­vasolják az ezen tárgyalásokon tett ígéretek tel­jesítését, illetőleg az annak mikéntjére való meg­állapodást. Ezt a felfogást tette magáévá az elöljáró­ság is, amely a mindig kívánatosnak hangsúlyo­zott béke tárgyalásába bele sem ment s amely­nek ezen ülésén, szerény véleményünk szerint, az tűnt ki világosan, hogy a t. Elöljáróság csö­könyösen ragaszkodik a saját évtizedes összeté­teléhez és annak az előzetesen megtárgyalt mó­don való felfrissítéséről hallani sem akar. Az ezen ülésen tapasztaltak után kötelessé­günknek tartottuk, hogy kartársainkat az ott megnyilatkozott magatartásról hűen tájékoztas­suk. Előadtuk az elöljárósági ülésen elhangzott azon felfogást is, hogy ilyen kérdést elöljárósági ülésen tárgyalni sem lehet stb. Kartársaink indokolt felháborodással hall­gatták a tájékoztatást. Egyszerű iparesésszel le­hántolták a jogi vonatkozású skrupulusokat és megállapították az egésznek lényegét: nincs meg a hajlandóság az előzetesen tett ígéretek meg­valósítására. Kortársainknak az a felfogása, hogy ha ennek a kérdésnek a tárgyalása nem lehet elöljárósági tárgyalás anyaga, ezen felfo­gás mellett — ha komolyan akarták a megbe­szélt plattformon a békét —ez csak egy okkal több lehetett volna az elöljáróság tagjai részére arra, hogy a megegyezés valóra váltását elöljáró­sági ülésen kívül, már előbb, velünk együtt elő­készítsék. Miután sem ez nem történt meg, sem elöl­­járósági ülésen nem tárgyalható a kérdés és az utolsó elöljárósági ülésen kitűnt, hogy a tett ígé­retek beváltását nem is szándékolják, állást kel­lett foglalnunk ehhez az új helyzethez. Úgy lát­juk, hogy a t. Elöljáróság szerint az ipartestületi élet irányítására a múltban is, a jelenben is és a jö­vőben is kizárólag csak a régi együttes — egyik­másik elöljárósági tag szerénytelen megállapítása szerint a „tábornok“-i kar­­ van hivatva. A tett ígéretek félretétele és ilyen megállapítások után mi is és kartársaink is azt állapítottuk meg, hogy az adott körülmények között leghelyesebb, ha a mi tagsági helyeinket is felszabadítjuk és ezzel lehetővé tesszük, hogy azokat is a „tábor­nok“ urakéval azonos felfogású kartársakkal tölt­hessék be és egy így összehangolt elöljáróságban hatékonyabban munkálkodhassanak iparunk kon­szolidálásán. Mi csak a katonaságnál ismerünk parancs­nokin tábornokokat és vakon engedelmeskedő mannschaftot. A magunk civil életében és az önkormányzatok életében tisztelettel adózunk a kiválóbbaknak és örömmel látjuk, ha valaki köz­érdekű ténykedésével tekintéllyé növi ki ma­gát. Az igazi tekintély a maga benső értékével és nem parancsszóval éri el azt, hogy tekintély­ként tisztelik. Ahol öngyártotta tekintély tábor­noki allűrökkel törekszik kikényszeríteni a maga számára a tekintélyt, o­tt baj van e körül a te­kintély körül . . . Ipartestületünkben is vannak egyéniségek, akiknek szakmai kiválóságát és érdemeit spon­tán elismerjük. Ezen érdemek sem mentenek azonban fel bennünket azon kötelezettség alól, hogy olyan­ ténykedésüknél, amelyet helytelení­tünk, kritikával éljünk. Egyeseknél viszont — éppen azoknál, akik a „tábornoki“ példálódzáso­­kat szeretik — sajnálatunkra legkevésbé sem találjuk meg azokat a képességeket, amelyeknek fennforgása esetén ítélőképességük iránti biza­lomból mindig helyesnek fogadhatnák el az újta-

Next