Czukrászok Lapja, 1935 (24. évfolyam, 1-16. szám)
1935-01-01 / 1-2. szám
4. oldal. CUKRÁSZOK LAPJA 15 főnyi elöljáróságban hat taggal, tehát kisebbségként lennének képviselve. A hatos bizottság ezt a javaslatot elfogadhatónak találta és erről az ugyanazon napon tartott elöljárósági ülésen is ebben az értelemben tett jelentést. Ezt a megoldást — mint erről az ipartestület hivatalos lapja is beszámolt — az elöljáróság is elfogadhatónak állapította meg, azzal a korlátozással, hogy beleszólást tartott fenn a beválasztandó új elöljárósági tagok személyére nézve. Azok a kartársak, akiknek az ipartestületi életről vallott felfogásával mi is egyetértünk, azóta bejártak az ipartestületi értekezletekre. A rendizúli közgyűlés óta eltelt több mint három hónap alatt — fentiekre való tekintettel — nem türelmetlenkedtek, mindössze azt kérték, hogy a kisebbségnek szánt tagsági helyeknél a személyi korlátozástól tekintsenek el, illetőleg járuljanak hozzá ahhoz, hogy az elégedetlen kartársak elgondolásait, mint kisebbség, az elöljáróságban azok a kartársak képviselhessék, akiket ők azok képviseletére a legalkamasabbaknak tartanak. több mint három hónap telt el a rendkívüli közgyűlés óta. Alig pár héttel állunk a kötelező évi közgyűlés legvégső terminusa előtt. Hiába vártuk eddig, hogy a békés megegyezés realizálására, illetve annak megnyugtató előkészítésére bánni is történjék. Ilyen körülmények között az évi közgyűlés küszöbén indíttatva éreztük magunkat arra, hogy beadvánnyal kérjünk színvallást a tisztelt Elöljáróságtól. Ezen célból írásban kérdeztük meg, hogy a kisebbségi képviseletre nézve fentebb ismertetett ígéretét fenntartja-e és eltekint-e a személyi korlátozástól. Egyben megjelöltük benne azt a módot is, amellyel — igenlő válasz esetén — az elöljáróság ilyen felfrissítését nagyobb harcok nélkül, közösen és békésen megvalósíthatónak tartjuk. Ezen előzmények után kartársaink érthető meglepetéssel vettek arról tudomást, hogy ugyanaz az Ofner Andor kartárs, aki a mai vezetőség részéről a hatosbizottság egyik tagja volt és ugyanaz a Tolnay Lajos kartárs, aki a megegyezés gondolatának elindítója és a vezetőség részéről a hatosbizottságnak szintén tagja volt, a legutóbbi elöljárósági ülésen eddigi állásfoglalásuktól és nyilatkozataiktól eltérően azt jelentették ki, hogy az eddigi tárgyalás csak magánügy volt, de nem óhajtják és nem is javasolják az ezen tárgyalásokon tett ígéretek teljesítését, illetőleg az annak mikéntjére való megállapodást. Ezt a felfogást tette magáévá az elöljáróság is, amely a mindig kívánatosnak hangsúlyozott béke tárgyalásába bele sem ment s amelynek ezen ülésén, szerény véleményünk szerint, az tűnt ki világosan, hogy a t. Elöljáróság csökönyösen ragaszkodik a saját évtizedes összetételéhez és annak az előzetesen megtárgyalt módon való felfrissítéséről hallani sem akar. Az ezen ülésen tapasztaltak után kötelességünknek tartottuk, hogy kartársainkat az ott megnyilatkozott magatartásról hűen tájékoztassuk. Előadtuk az elöljárósági ülésen elhangzott azon felfogást is, hogy ilyen kérdést elöljárósági ülésen tárgyalni sem lehet stb. Kartársaink indokolt felháborodással hallgatták a tájékoztatást. Egyszerű iparesésszel lehántolták a jogi vonatkozású skrupulusokat és megállapították az egésznek lényegét: nincs meg a hajlandóság az előzetesen tett ígéretek megvalósítására. Kortársainknak az a felfogása, hogy ha ennek a kérdésnek a tárgyalása nem lehet elöljárósági tárgyalás anyaga, ezen felfogás mellett — ha komolyan akarták a megbeszélt plattformon a békét —ez csak egy okkal több lehetett volna az elöljáróság tagjai részére arra, hogy a megegyezés valóra váltását elöljárósági ülésen kívül, már előbb, velünk együtt előkészítsék. Miután sem ez nem történt meg, sem elöljárósági ülésen nem tárgyalható a kérdés és az utolsó elöljárósági ülésen kitűnt, hogy a tett ígéretek beváltását nem is szándékolják, állást kellett foglalnunk ehhez az új helyzethez. Úgy látjuk, hogy a t. Elöljáróság szerint az ipartestületi élet irányítására a múltban is, a jelenben is és a jövőben is kizárólag csak a régi együttes — egyikmásik elöljárósági tag szerénytelen megállapítása szerint a „tábornok“-i kar van hivatva. A tett ígéretek félretétele és ilyen megállapítások után mi is és kartársaink is azt állapítottuk meg, hogy az adott körülmények között leghelyesebb, ha a mi tagsági helyeinket is felszabadítjuk és ezzel lehetővé tesszük, hogy azokat is a „tábornok“ urakéval azonos felfogású kartársakkal tölthessék be és egy így összehangolt elöljáróságban hatékonyabban munkálkodhassanak iparunk konszolidálásán. Mi csak a katonaságnál ismerünk parancsnokin tábornokokat és vakon engedelmeskedő mannschaftot. A magunk civil életében és az önkormányzatok életében tisztelettel adózunk a kiválóbbaknak és örömmel látjuk, ha valaki közérdekű ténykedésével tekintéllyé növi ki magát. Az igazi tekintély a maga benső értékével és nem parancsszóval éri el azt, hogy tekintélyként tisztelik. Ahol öngyártotta tekintély tábornoki allűrökkel törekszik kikényszeríteni a maga számára a tekintélyt, ott baj van e körül a tekintély körül . . . Ipartestületünkben is vannak egyéniségek, akiknek szakmai kiválóságát és érdemeit spontán elismerjük. Ezen érdemek sem mentenek azonban fel bennünket azon kötelezettség alól, hogy olyan ténykedésüknél, amelyet helytelenítünk, kritikával éljünk. Egyeseknél viszont — éppen azoknál, akik a „tábornoki“ példálódzásokat szeretik — sajnálatunkra legkevésbé sem találjuk meg azokat a képességeket, amelyeknek fennforgása esetén ítélőképességük iránti bizalomból mindig helyesnek fogadhatnák el az újta-