Építészeti szemle, 1892 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1892-06-30 / 2. szám
SZERKESZTŐSÉG : [I Budapest,IV.,Dalszinház-utca 8., hová a kéziratok küldendők. MEGJELEN : MINDEN HÓ VÉGÉVEL HAYHAP. ELŐFIZETÉS : Egész évre 8 frt. Félévre . 4 frt Negyed évre 2 frt. Hirdetéseket felvesz : ECKSTEIN BERNÁT Fürdő-utcza 4. Budapest, 1892. Junius 30. 2. SZÁM. I. Évfolyam: építészeti szemle SZERKESZTŐ : BOBULA JÁNOS. A HAZAI ÉPÍTÉSZEK. XX. Olyan ügyről akarunk értekezni, mely nemcsak a művészetek fejlődésére hazánkban, hanem nemzeti életünkre is rendkívüli nagy befolyással és a jövőre nézve messze terjedő kihatással van. Szólani akarunk a hazai építészek alkalmazásáról, s ennek folytán nemcsak az ő balsorsukról, hanem különösen és kiváltképen szólani akarunk ama következményekről, melyek úgy az állami, valamint a társadalmi életben előállanak és érvényesülnek akkor, ha honi építőművészeink tevékenysége és működése nem használatik fel hazai, nemzeti fejlődésünk érdekében. A társadalmi viszonyok nálunk oly alacsony fokon állanak, hogy a közönség legnagyobb része az építészeket még csak a művészek közé sem sorolja. Igaz ugyan, hogy ennek az okát legelsősorban ama rendezetlen viszonyban kell keresnünk, mely az építészeknek az állását törvény által nem körvonalazza és nem biztosítja; — mert manapság nálunk boldog és boldogtalan bitorolja hol az „építész“, hol pedig az „építőmester“ címet s ez által hóditja a könnyen hívőket, — sajnos, hogy igen sokat az intelligencia köréből is. De azért, ha keveset is mondunk, addig, míg ez irányban a törvényhozásnak alkalma lesz a határokat megszabni, azt már csak a mi társadalmunk legalább intelligens és jobb köreitől joggal megkövetelhetjük, hogy a hazai építészeket ne csak mint művészeket tekintsék, hanem, hogy bennük oly társadalmi kort ismerjenek el, mely nélkül sem a nemzet haladása a jelenben, sem pedig az állami élet folytonosságának a megörökített biztosítása a jövőben nem lehetséges. Nemcsak nyelvében él a nemzet, — sőt mint a történelem mutatja, nem egy nemzet nyelvének fentartása mellett vívott harcainak dacára is elpusztult — hanem él a nemzet ezredéveken keresztül, — szintén a történelem tanúsága szerint — építészeti műemlékeiben, ha azok a nemzet életéből keletkeztek, — mint ahogy minden öntudatos népnél keletkezniük kell. Mély sajnálattal és igazi hazafias bánattal be kell vallanunk, hogy a magyar társadalom az építőművészeket, akik utóvégre is egyedül hivatják a nemzet géniuszának, a nemzeti életnek, a nemzet haladásának, a nemzet fejlődésének, a nemzet erejének és a nemzet életképességének maradandó jeleit megalkotni a hazai műemlékek emelése által, s a magyar társadalom ezeket az alkotó művészeket, akik ilyen nélkülözhetetlen munkára hivatják, nemcsak, hogy nem méltányolja, hanem nem is ismeri. Távol van tőlünk azért neheztelni, hogy egyik-másik excellenciás úr hátrateszi kezét, mikor valamelyik építészszel találkozik, nehogy valamiképen ennek eszébe jusson jobbját hozzá nyújtani, — mert hiszen ugyanezen építészeknek van alkalmuk más, de idegen excellenciás urakkal kezet szorítani, vagy a hazaiakhoz is más minőségben, de nem mint alkotó építőművészek, közeledhetni. Azért sem neheztelünk, hogy a magyar építészeknek a magyar társadalomban még ott sincs helyük, ahol szívesen látott vendégül fogadják a fiatal reportert, mert hiszen az építészek akármelyik kávéházban megihatják a csésze beájukat. — Hanem igenis sajnáljuk ezeket az állapotokat a közügy érdekében, mert az a nemzet, mely építőművészeti .