Építészeti szemle, 1892 (1. évfolyam, 1-8. szám)

1892-06-30 / 2. szám

SZERKESZTŐSÉG : [I Budapest,IV.,Dalszinház-utca 8., hová a kéziratok küldendők. MEGJELEN : MINDEN HÓ VÉGÉVEL HAYHAP. ELŐFIZETÉS : Egész évre 8 frt. Félévre . 4 frt Negyed évre 2 frt. Hirdetéseket felvesz : ECKSTEIN BERNÁT Fürdő-utcza 4. Budapest, 1892. Junius 30. 2. SZÁM. I. Évfolyam: építészeti szemle SZERKESZTŐ : BOBULA JÁNOS. A HAZAI ÉPÍTÉSZEK. XX. Olyan ügyről akarunk értekezni, mely nemcsak a művészetek fejlődésére hazánk­ban, hanem nemzeti életünkre is rendkí­vüli nagy befolyással és a jövőre nézve messze terjedő kihatással van. Szólani akarunk a hazai építészek al­kalmazásáról, s ennek folytán nemcsak az ő balsorsukról, hanem különösen és ki­váltképen szólani akarunk ama következ­ményekről, melyek úgy az állami, vala­mint a társadalmi életben előállanak és érvényesülnek akkor, ha honi építőmű­vészeink tevékenysége és működése nem használatik fel hazai, nemzeti fejlődésünk érdekében. A társadalmi viszonyok nálunk oly ala­csony fokon állanak, hogy a közönség leg­nagyobb része az építészeket még csak a művészek közé sem sorolja. Igaz ugyan, hogy ennek az okát legelső­sorban ama rendezetlen viszonyban kell keresnünk, mely az építészeknek az állását törvény által nem körvonalazza és nem biztosítja; — mert manapság nálunk boldog és bol­dogtalan bitorolja hol az „építész“, hol pedig az „építőmester“ címet s ez által hóditja a könnyen hívőket, — saj­nos, hogy igen sokat az intelli­gencia köréből is. De azért, ha keveset is mondunk, addig, míg ez irányban a törvényhozásnak alkalma lesz a határokat megszabni, azt már csak a mi társadalmunk legalább­­ intelli­gens és j­obb köreitől joggal megköve­telhetjük, hogy a hazai építészeket ne csak mint művészeket tekintsék, hanem, hogy bennük oly társadalmi kort ismerje­nek el, mely nélkül sem a nemzet hala­dása a jelenben, sem pedig az állami élet folytonosságának a megörökített biztosítása a jövőben nem lehetséges. Nemcsak nyelvében él a nemzet, — sőt mint a történelem mutatja, nem egy nemzet nyelvének fentartása mellett vívott harcainak dacára is elpusztult — hanem él a nemzet ezredéveken ke­resztül, — szintén a történelem tanú­sága szerint — építészeti műemlé­keiben, ha azok a nemzet életéből ke­letkeztek, — mint a­hogy minden ö­n­t­u­da­tos népnél keletkezniük kell. Mély sajnálattal és igazi hazafias bá­nattal be kell vallanunk, hogy a magyar társadalom az építőművészeket,­­ a­kik utóvégre is egyedül hivatják a nemzet géniuszának, a nemzeti életnek, a nemzet haladásának, a nemzet fejlődésének, a nemzet erejének és a nemzet életképessé­gének maradandó jeleit megalkotni a ha­zai műemlékek emelése által, s a magyar társadalom ezeket az alkotó művészeket, akik ilyen nélkülözhetetlen munkára hivat­ják, nemcsak, hogy nem méltányolja, ha­nem nem is ismeri. Távol van tőlünk azért neheztelni, hogy egyik-másik excellenciás úr hátrateszi ke­zét, mikor valamelyik építészszel találko­zik, nehogy valamiképen ennek eszébe jusson jobbját hozzá nyújtani, — mert hi­szen ugyanezen építészeknek van alkalmuk más, de idegen excellenciás urakkal kezet szorítani, vagy a hazaiakhoz is más minő­ségben,­­ de nem mint alkotó építőmű­vészek, közeledhetni. Azért sem neheztelünk, hogy a magyar építészeknek a magyar társadalomban még ott sincs helyük, ahol szívesen látott vendégül fogadják a fiatal reportert, mert hiszen az építészek akár­melyik kávéházban megihatják a csésze b­eájukat. — Hanem igenis sajnáljuk eze­ket az állapotokat a közügy érdekében, mert az a nemzet, mely építőművészeti .

Next